asha lemmie regény

Noriko nyolcéves. Édesanyja – akihez nem fűzi különösebben szeretetteljes kapcsolat – egy nap elviszi nagyszülei házába, és minden további magyarázat nélkül otthagyja. Útravalóul egy figyelmeztetést hagy a számára: „Nem kérdezősködsz, nem küzdesz, nem ellenkezel. Nem is gondolkodsz, ha a gondolkodás olyan irányba visz, amerre nem szabad menned. Csak mosolyogsz, és teszed, amit mondtak.” Noriko, bár nem ért semmit a Kamiza család rideg házában uralkodó szabályokból, szót fogad. Nem érti, miért nem teheti ki a lábát a padlásszobából, hogy miért kell minden délben vegyszeres fürdőt vennie, amitől a bőre kifehéredését reméli a nagymama, és pokoli fájdalmat okoz. Azt sem érti, miért veri véresre minden egyes látogatás után nagyanyja, a nagy hatalmú Kamiza család úrnője, miközben válogatott szidalmakat vág a fejéhez, amelyek közül az a legenyhébb, hogy „egy átkozott, nyomorult szerzet vagy”.

Vízszintes kollaboráns

Asha Lemmie Ötven szó az esőre című regényének cselekménye az ötvenes évek elején indul, néhány évvel a második világháború után. A történelemkönyvekben ugyan kevés szó esik róla, de ma már tudható, hogy a második világháború után az ellenséges katonákkal kollaboráló nőket kegyetlenül megbüntette a társadalom. Az úgynevezett „vízszintes kollaboránsok” azok a nők voltak, akik szerelemből, valamilyen vélt vagy valós előnyért, esetleg csak a túlélés érdekében, szexuális kapcsolatot létesítettek ellenséges katonákkal. Franciaországban például nők ezreit alázták meg a háború után: kopaszra nyírták, nyilvánosan meztelenre vetkőztették, bántalmazták, rosszabb esetben meg is ölték őket. Gyermekeiket, ha kiderült, hogy az apjuk német katona volt, sokszor gúnyolták, megszégyenítették, bâtard de Boche-nak (kb. Boche-fattyú; a Boche a németek francia gúnyneve) nevezték. (Hasonló megvetésben részesültek a német katonákkal Norvégiában, Belgiumban, Dániában vagy Hollandiában viszonyt létesítő nők.)

A vegyszeres fürdő sem mossa le a szégyent

Japán sem volt kivétel ezalól – azzal a különbséggel, hogy ott ellenségesnek az amerikai katonák számítottak. A hagyományosan konzervatív és etnikailag meglehetősen homogén japán társadalom kivetette maga közül azokat, akik amerikai katonával létesítettek kapcsolatot, a megvetés és a szégyen a gyermekeiket is elkísérte. Különösen, ha az a katona fekete bőrű volt – mint amilyen a regény főhősnőjének, Norikónak az apja is. Norikóra szigorú nagyanyja úgy tekint, mint a megbocsáthatatlan bűn, a szégyen megtestesülésére, amit nem lehet lemosni a családról, megannyi vegyszeres fürdővel sem. A sötét bőr és Noriko göndör haja árulkodik arról, amit legszívesebben elrejtene a padlás mélyére: a császári vérvonallal büszkélkedő családot ért szégyenről, amit Noriko anyja, a „ribanc” hozott magával.

Érzem, az élet

Szomorú, és terhe túl nagy

Én mégsem szállhatok el

Hisz nem vagyok madár

– olvassa Noriko a padlásszobában, mindenkitől elzárva, miközben az ablakon lecsorduló esőcseppeket nézi naphosszat. Akkor csillan fel számára a reménysugár, amikor féltestvére – akinek létezéséről addig mit sem tudott – megjelenik a Kamiza család házában. Akirát a rideg nagymama valósággal bálványozza: a kedvéért még Norikót is kiengedi sétálni. A kislány életében Akira, a báty lesz az egyetlen rokon, akitől szeretetet remélhet: Akira hegedülni tanítja, elviszi a városba, és időnként még beszélget is vele. A nagymama viszont mindent elkövet, hogy megakadályozza a testvérek közötti kötelék kialakulását, és ehhez semmilyen eszköztől nem riad vissza.

Örökölt sors vagy szabad akarat?

Asha Lemmie regénye, noha időben és földrajzilag is tőlünk távoli világban játszódik, sokak számára – sajnos – nagyon is valós problémákat mutat be. Hogyan lehet megbirkózni azzal, ha valaki nem kívánt gyermekként születik? Mivel lehet „halmozottan hátrányos helyzetű” apátlan-anyátlan árvaként értelmet adni az életnek? Meg lehet-e szabadulni a szégyentől, amit a szüleink testáltak ránk? Át lehet-e írni a környezetünk, szüleink által belénk programozott „sorskönyvet”? Képes-e szabadulást nyújtani a szerelem? Mit adhat a zene, a művészet egy traumatizált kislány számára? Meg tudjuk-e érteni szüleink motivációit? És végül: ki lehet-e szabadulni a mindenhová utánunk nyúló család csápjai közül, és önálló, független döntéseket hozni? A drámai fordulatokban gazdag regény elgondolkodtató olvasmány szeretetről és gyűlöletről, elfogadásról és kiközösítésről, hagyományokról és lázadásról, veszteségről és reményről.