amerikai ételek

A telepeseket leggyakrabban a jobb élet reménye űzte a tengerentúlra. Sokakat – mint például az írországi éhínség elől menekülőket – az óhazában tapasztalható nélkülözés vette rá, hogy útnak induljanak az ismeretlenbe, ahol a szó szoros értelmében véve a nulláról kellett kezdeniük az életüket. A megszokottól gyökeresen eltérő körülmények és a sokféle, rájuk leselkedő veszély közepette kényelemről nem is álmodhattak, a cél az első időkben a túlélés volt.

Nem volt ez másként a táplálkozást illetően sem. A vadnyugatra, főként ha a távolabbi, nyugati országrészbe igyekeztek, hosszú és fáradságos utazás után jutottak csak el. Az élelmiszer, ha vittek is magukkal, hamar megromlott. Így nem maradt más választásuk, mint hogy azt egyék, ami a vadnyugaton a legnagyobb tömegben előfordul: húst, húst és húst – de nemcsak a bölények vagy szarvasok húsát, hanem mai szemmel nézve nem éppen pecsenyének való állatokét is. A mostoha vidékeken csak úgy tudtak boldogulni, ha szó szerint mindent felhasználtak a túlélés érdekében, ez pedig olykor igazán kreatív megoldásokra sarkallta őket.

Különös ételek: bűzösborz- és pézsmapocok-pecsenye

Így például ki gondolná, hogy a csíkos bűzösborz (vagy ahogyan Amerikában nevezik, skunk) is a cowboyok „asztalán” végezte? Pedig egy korabeli recepteskönyv szerint,

ha gondosan eltávolítjuk az illatmirigyeket, és némi sós vízben előfőzzük az állat húsát, már csak egy órán át kell párolni és két órán át sütni, hogy ínycsiklandó borzlakoma várjon ránk.

De szerepel a könyvben „pézsmapocok-pecsenye” és medvefejsajt is, ez utóbbi a mi disznósajtunk távoli rokona lehet. Egyes vadászok a pumahúsra esküdtek, de a mókust is megették, ha arra került sor. A mókus elejtése viszont némi rafinériát kívánt, hiszen a puskagolyó tönkretette a felhasználható hús nagy részét. Ezért inkább, ha megpillantottak egy mókust a fán, közvetlenül alatta vették célba a fakérget, így szegény állat épen és egészben maradt, amikor leesett.

Makk-kávé, makk-kenyérrel

Az európaiak ekkor már ismerték a kávét, ami viszont nagy kincs (és sokszor hiánycikk) volt a prérin. Így kitartóan próbálkoztak a pótkávé előállításával: cikóriából, őrölt makkból, sőt: pépesített, rozsliszttel összekevert édesburgonyából próbáltak a kávéra legalább nyomokban emlékeztető italt előállítani. A makk, úgy tűnik, sok mindent képes volt pótolni: noha a vadnyugatra indulók sokszor vittek magukkal vetőmagokat, előfordult, hogy a gabona nem kelt ki, nem adott elegendő termést, vagy a cowboyok nem akartak a földműveléssel vesződni. Makk viszont szinte mindig rendelkezésre állt, így megesett, hogy makkliszttel javították fel apadóban lévő gabonakészletüket. A makkot megszárították, megsütötték, majd megőrölték, és ha volt még egy kis maradék kukorica- vagy búzalisztjük, hozzákeverték. A kenyér sem olyan volt, mint manapság, hiszen amíg úton voltak, viszonylag kevés helyen találtak kemencét: inkább a tűz fölött készítettek lepényt.

Amerikai ínyencség: borjúlábzselé

Mai szemmel nézve különös, az édesség és a kocsonya határán egyensúlyozó fogásnak tűnik a borjúlábzselé. Az elkészítése a következőképpen zajlott: miután eltávolították az állat patáit, némi cukorral, citromlével és különböző fűszerekkel felfőzték, majd hozzáadtak egy tojást, de nemcsak a sárgáját és a fehérjét, hanem a porrá őrölt héját is. Úgy tartották, hogy ez a bizarr édesség megkönnyíti a betegségből való lábadozást. Ugyancsak lábadozó betegeknek javasolták az erőlevest, azaz „marhahústeát” (beef tea): a csíkokra vágott, szárított marhahúst forró vízben megfőzve, majd némileg kihűtve kínálták a betegeknek.

A „préri osztrigája”

A beszédes nevű Son-Of-A-B*tch Stew-t a marhapásztorok igen gyakran készítették. Mivel nem engedhették meg maguknak, hogy a leölt állat bármely része veszendőbe menjen, rendszerint azokból a húsdarabokból és egyéb részekből főzték, amit nem tudtak sózással, szárítással vagy füstöléssel tartósítani. Egy-két húsdarabon kívül így került a gulyásszerű ételbe máj, szív, csontvelő, borjúmirigy (azaz bríz), illetve a jószág agya, gondosan apró darabokra vágva. A fűszerezést sem bonyolították túl: só, bors és egy kis csípős paprika elegendő volt bele. A legbizarrabb étel talán mégsem ez, hanem a préri osztrigájának nevezett ínyencség volt.

Ennek valójában semmi köze nincs az osztrigához: az ivartalanításon átesett borjak heréiről van szó, amit ott helyben megsütöttek és befaltak.

(Amerikában, leginkább a közép-nyugati államokban ma is tartanak ilyen témájú fesztiválokat.) 

Másnaposság elleni finomság

Ugyancsak különösnek tűnhet (főképp a magyar gyomor számára) az az ételkreáció, ami a későbbi háborúk során is gyakran került az amerikai katonák asztalára, és amire sok amerikai ma is a másnaposság elleni legjobb ellenszerként gondol. A Sh*t on a Shingle fantázianevű étel darált marhahúst takar, amit némi fűszerezés után tejjel felöntenek, majd liszttel berántanak, végül kenyérre kanalazva elfogyasztják. És nem feledkezhetünk meg a cowboyok legkedvesebb (azaz leggyakoribb) ételpárosításáról, a marhahús-bab kombinációról sem: ez a két élelmiszer állt a legnagyobb biztonsággal rendelkezésre a mindennapok során, hiszen könnyen eltarthatóak voltak, és a szállítást is jól bírták. Ha még egy kis kukorica is került, máris készen volt a chili con carne.