afrikai misszió

Nóri gyerekkora óta vonzódott a természethez, az állatokhoz, és álmait beváltva állatorvosként diplomázott 2006-ban. Afrikában először egy évvel később járt, Kenyában. A kontinens vibráló kulturális sokszínűsége, természetesen nyers vadsága, a tradicionális ritmusok, zenék, zamatos ételeik, gyönyörű természete, vadvilága és a levegő édesen füstös illata örökre rabul ejtették szívét, és időről időre visszacsábítják, hogy újabb felejthetetlen kalanddal gazdagodhasson, miközben fontos küldetést is teljesít.

Kinek mi jelenti a kikapcsolódást

„Én már nem tudnám a klasszikus, passzívan pihenős, medenceparton koktélozós nyaralási formát választani. Beleízleltem abba a fantasztikus élménybe, amit egy ilyen nem mindennapi út során kaphatunk csak. Együtt ébredni, főzni, bevásárolni a piacon, szilveszterezni a helyiekkel, játszani, énekelni a gyerekekkel az üres szobák padlóján, és homokvárat építeni velük, miközben az otthonukat építjük együtt, elmondhatatlan érzés. Egy olyan nehéz sorsú gyarmati múlttal rendelkező országnak, mint a mai Kongói Demokratikus Köztársaság, nagyon hosszú idő, hogy visszanyerje bizalmát és önbizalmát, aminek ezek a találkozások a modern világból érkezőkkel nagyon fontos pillérei” – vélekedik Nóri. 

 

Többszörös célrendszer

A 2002-ben életre hívott Afrikáért Alapítvány rendszeresen visz önkénteseket, humanitárius turistákat a régióba, ahol oktatási, szociális és egészségügyi projektekben vehetnek részt a bevállalós jelentkezők. Nóri is egy ilyen misszióhoz csatlakozott még 2019-ben, és a véletlen úgy hozta, hogy a jelentkezők közül öten is egészségügyi dolgozók, orvosok voltak. Ez adta a szervezőknek az ötletet, hogy kibővítve az eredeti elképzeléseket, nem „csak” egy nincstelenné vált özvegyasszonynak, gyermekeinek és árván maradt unokáinak építenének házat, hanem megtoldanák a kint tartózkodást egy rövid egészségügyi misszióval is: 

 

„Nem is volt kérdés, hogy maradunk tovább! Nekik hatalmas segítség, nekünk életre szóló tapasztalat, amivel ebben a pár napban gazdagodhatunk” – emlékszik vissza Nóri, aki a kontinens igazi szerelmeseként azóta is időt, pénzt és fáradságot nem kímélve egyik útjáról hazatérve már rögtön szervezni kezdi a következőt, miközben itthon állatorvosi praxist lát el.

Kőkemény felkészülés az utazásra

„Viszont a kiutazás előtti egy-két hónap nagyon intenzív felkészüléssel telt” – folytatja. „Először is egészségügyi szinten, hiszen számos kötelező oltást kellett felvennünk, melyek között a megfelelő időnek el kellett telnie. Mindebbe akkor érdemes belekezdeni, amikor a jelentkezők megfelelő önismerettel és alázattal mérlegelik, valóban akarják-e a maláriával, hepatitisszel, hastífusszal és még számtalan fertőző betegséggel, valamint közbiztonsági problémákkal is fokozottan terhelt országba való utazással kockára tenni saját épségüket.”

„Amikor mindenki számot vetett magával – meséli Nóri, aki így is biztos volt elhatározásában –, akkor a terrorelhárítók felkészítő képzése következett, hiszen Kongó az egyik legveszélyesebb ország a világon. Bármelyik pillanatban emberrablás, támadás, rablás áldozatává válhatunk. Ráadásul sokan a fehér ember személyében még mindig a pénz lehetőségét látják, így még egy zárt expedíció keretei között érkezve is, az első pillanattól kezdve nagyon fegyelmezetten és rendezetten kell viselkedni. Mindezt pedig az a lelki tréning követte, amely a szélsőséges kulturális különbségekre igyekezett felkészíteni minket.” 

Melyek ezek a kulturális különbségek?

„A körülmények elsőre sokkolók az európai szemnek – osztja meg velünk benyomásait, élményeit a vállalkozó szellemű állatorvosnő –, de ott ez az élet, ilyenek a mindennapi életfeltételek, így ehhez kellett nekünk is alkalmazkodjunk. Az áramszolgáltatás percenkénti ingadozással, teljesen kiszámíthatatlanul működik, így ahol lehet, az elektromos ellátást aggregátorokkal stabilizálják. A csapból igen kevés helyen folyik a víz, vödrökben kell hozni, és pohárból önteni bárhová, ha mosakodni, mosni, mosogatni vagy mellékhelyiségbe menni szeretnénk. Ilyenformán hűtőszekrény sem létezik e körülmények között, és a konyhában egy egész hotel étkeztetésére mindössze egyetlen szénzsámoly a főzőalkalmatosság. Mégis, a szélsőségekhez hamar hozzá lehet szokni, főleg mert a helyiek készségesen mutatják meg, hogyan, milyen praktikákkal, taktikákkal élik mindennapjaikat. Számukra ez a természetes” – tudjuk meg Nóri beszámolójából.

 

Párhuzamos feladatok

„A rászoruló nagymama, Mama Alfonzine és családja épülő otthona mellett pár házzal sikerült találni egy elhagyatott épületet, ahol kialakíthattuk a rögtönzött humán orvosi rendelőt és laboratóriumot” – folytatja töretlen lelkesedéssel a történetet Nóri. „Nekem személy szerint voltak kétségeim, hogy állatorvosként én mit tudok majd hozzátenni a beteg emberek ellátásához, de rengeteg a rászoruló, és sokaknak mi jelentettük az egyetlen esélyt, hogy a panaszuk meghallgatásra, orvoslásra találjon. A betegek fegyelmezett sorokban ültek kint a mangófa alatt a 38 fokos párában, a fa árnyéka volt a várónk, és ha aznap valaki nem került sorra, akkor békésen, hőbörgés nélkül a bajukkal együtt hazamentek, és másnap, abban a reményben, hogy aznap már bejutnak, várakozással teli, láztól gyötört, de mosolygós arccal tértek vissza. Itt bizony minden kézre szükség volt, így az én, más jellegű orvoslásban jártas segítségem is igen jól jött.”

Szépségek és nehézségek

Közben Nóriék expedíciója bejárta Kongó mesébe illő vidéki területeit is, ahol rengeteg különleges emberrel, gyönyörű vízesésekkel és olykor igen kellemetlen élethelyzetekkel ismerkedett meg. Az út végén visszatérve Kinshasába, a fővárosba, az alapítvány által épült iskolába érkeztek, amely mellett szintén a magyarok támogatásából ez alatt a húsz év alatt árvaház és egy kis egészségügyi ellátási egység is létesülhetett. Az oktatási rendszer, mint az élet szinte minden területe, tragikus helyzetben van Kongóban, ezért óriási lehetőség a helyi kisgyerekeknek az Afrikáért Alapítvány támogatási rendszere, aminek keretén belül egy magyarországi támogató nagyjából 4000 forintért biztosíthatja egy kisdiák havi, megfelelő színvonalú oktatását és napi egyszeri étkeztetését is. Az alapítvány általános filozófiája, hogy

hogy hosszú távon el tudják tartani saját magukat a megszerzett tudás segítségével, amit utána továbbadhatnak a későbbi generációknak.

Adni öröm

Nóri teljes mértékben magáévá téve az alapítvány filozófiáját nem „csak” kintlétekor segít, de hosszú távú támogatási rendszerben is gondolkodik: „Van kint egy 11 éves támogatott kisfiam, akivel még látogatásom alatt ismerkedtem meg, és azóta is kísérem útját! Prince, az én kongói kishercegem félárva, anyukája neveli őt egyedül, sok testvérével együtt. Van hol lakniuk, de a gyermekek oktatása anyagi nehézségekbe ütközik, fontosabb, hogy enni tudjon a család. Prince-szel rendszeresen tudom tartani a kapcsolatot az alapítványon keresztül, és néhány személyes kapcsolódási szálunk is szövődött már az évek során. Öröm látni időről időre a kis mosolygós, várakozással teli arcát, amikor ajándékcsomagot küldök neki Európából, és lelkesen nyitogatja, izgulva, hogy vajon mit rejt a doboz. A legnagyobb ajándék azonban mégis az – teszi hozzá a nemes lelkű és a segítségnyújtás minden formájára nyitott magyar állatorvosnő –, hogy lehetősége van tanulni, és ezáltal lehet reménye egy jobb, stabilabb, kiszámíthatóbb életre felnőtté válása után. Most pedig közeleg a karácsony, ami újabb adományok küldésére ad alkalmat, és közben készülünk a jövő évi következő nagy útra is.”