Az író, aki rosszul lett Michelangelótól

Ahogy belépett a Santa Croce kétszárnyú főbejáratán, megtorpant. Mielőtt ide utazott, gondosan eltervezte, hogy milyen sorrendben lép oda a reneszánsz nagyjainak sírjához. Először Machiavelli előtt hajt fejet, majd Galilei sírjánál rója le a tiszteletét, és Michelangelo sírjánál gyújt gyertyát. Mégis ahogy ott állt a templom boltívbe hajló, ősöreg fákra emlékeztető oszlopai között, és az oltár fölé emelkedő rózsaablakok szivárványfényüket a padsorok közé szórták, képtelen volt megmozdulni. A falak közé zárt történelem olyan súlyosan nehezedett rá, hogy úgy érezte, menten összeesik. Szája kiszáradt, szívverése felgyorsult. Sosem érzett ezelőtt ilyen áhítatot, ilyen gyönyört, ilyen szavakba önthetetlen elragadtatást. 

Mindazok, akik először hallanak a Stendhal-szindrómáról, talán arra tippelnek – a Vörös és fekete alapján –, hogy a meghatározás azokra a karrierista fiatalokra alkalmazható, akiknek a jelleme, előrehaladva a siker felé vezető meredek úton, rossz irányba változik; esetleg azokra a fiatal papjelöltekre, akik a kötelesség kapujában megtorpanva szerelemre lobbannak egy ismeretlen fiatal lány iránt. A szindróma elnevezését azonban nem Stendhal regényhősei, hanem az író által valóban átélt érzelmek inspirálták. 

A Stendhal-szindróma, vagy más néven a firenzei szindróma nem más, mint egy olyan pszichoszomatikus állapot, amely heves szívverést, ájulást, zavartságot vagy akár hallucinációt is okozhat olyan személyeknél, akik egy lenyűgöző művészeti alkotás hatása alá kerülnek.

Maga Stendhal 1817-es firenzei útja során tapasztalta a jelenséget, amelyről Nápoly és Firenze: Utazás Milánóból Reggióba című útikönyvében számolt be. Amikor meglátogatta a firenzei Santa Croce-templomot (ahol Michelangelót, Galileit és Machiavellit eltemették), különös érzelemhullám tört rá. 

A műkedvelők szindrómája

„Valamiféle extázisba kerültem a gondolattól, hogy Firenzében vagyok, közel azokhoz a nagyszerű férfiakhoz, akiknek a sírját láttam. A fenséges szépség, amelyet szemléltem, bekebelezett. Elértem azt a pontot, amikor az embert megérinti az égi szféra... Minden olyan elevenen szólt a lelkemhez. Hevesen vert a szívem, amit Berlinben az idegen számlájára írtak volna. Kiszállt belőlem az élet. Attól tartottam, bármelyik pillanatban eleshetek” – írta Stendhal.

Már a 19. században is számoltak be olyan turistákról, akik a firenzei műalkotások sokaságától zavarodottá váltak, de a jelenség csak 1979-ben kapott nevet, Graziella Magherininek köszönhetően. Az olasz pszichiáter több mint száz ilyen estet azonosított a városba utazók körében. Bár a Stendhal-szindróma pszichiátriai betegségként való meghatározására nincs elég bizonyíték, van tudományos magyarázat a létezésére: a műalkotások élvezete ugyanis ugyanazt az agyi területet stimulálja, amely az érzelmekért is felelős.