Volt, aki annyira gyűlölte az Eiffel-tornyot, hogy Szicíliáig menekült előle

A férfi a Palace de Trocadero egy kávéházának teraszán vaskos papírköteget tanulmányozott. Átfutotta a sűrűn teleírt oldalakat, megjegyzést körmölt a szélükre vagy aláhúzott egy-egy szót, amit átnézett, lefordította a fényes asztallapra, és ránehezedett könyökével, hogy el ne fújja a kora őszi szellő. Munkájából fel sem pillantva csészéjéért nyúlt, szájához emelte, de már csak a porcelán aljára száradt kávéfolt emlékeztette egykor forró tartalmára. Intett a pincérnek, kért egy újabb feketét, aztán visszafordul a kézirathoz, de képtelen volt felidézni, hogy mit akart a lap tetejére biggyesztett csillag mellé írni. 

Megpróbálta visszaidézni az elszalasztott gondolatot, közben tekintete elkalandozott. A téren zajló életet figyelte. A napszemüveget viselő nőt, aki pudliját a hóna alá szorítva, öles léptekkel az Avenue d’Eylau felé tartott; a maszatos arcú fiút, aki bal kezében lepkehálót tartva átkarikázott biciklijével a téren; a szomszédos épületek franciaerkélyei mögött feltűnő arcokat: a köntösbe bújt pocakos férfit, aki éppen szivarra gyújtott és fiatal lányt, aki a korlátra könyökölve ábrándozott; a félkörben sorakozó, leveleiket hullató gesztenyefákat, amelyek mögül feltűnt... Hirtelen maga sem tudta, hogy mi. Valami ormótlan vasszerkezet, ami egyre hatalmasabbra nőtt, ahogy a férfi jobbra dőlt székén. Aztán eszébe jutott, hogy amit lát, nem más, mint Gustave Eiffel vasszörnyetege, a francia építészet és Párizs történelmi emlékeinek megcsúfolása. 

Elfutotta a düh, kezébe vette az iratait, és fizetés nélkül távozott. Már-már sikerült elfelejtenie, hogy micsoda rettentő sebet ejtett az építmény a francia főváros látképén. De persze hogy is felejthette volna el? Az Eiffel-torony mindenhová elkísérte. 

Vasszörnyeteg Párizsban

Napestig sorolhatnánk azoknak a művészeknek a nevét, akik a fények városába zarándokoltak, hogy magukba szívják Párizs varázsát. Ott volt Charles Dickens, Oscar Wilde, Ernest Hemingway, Vincent van Gogh és persze a mi Ady Endrénk. A francia főváros töretlen népszerűségén mégis egy olyan építmény ejtett csorbát, amit ma a jelképeként ismerünk: az Eiffel-torony. 

A tornyot az 1889-es világkiállításra emelték, és egészen az 1930-ban épült New York-i Chrysler Building felhúzásáig a világ legmagasabb épülete címet viselte. Nevét a tervezőcég tulajdonosáról, Gustave Eiffel mérnökről kapta, aki a francia főváros szimbólumáról megjegyezte: „Féltékenynek kellene lennem a toronyra. Sokkal híresebb, mint én.” Valóban. Míg sokan alig tudnak valamit Gustave-ról, az Eiffel-torony világhírűvé lett az elmúlt évszázadban, és egyetlen Párizsba látogató turista sem utazik úgy haza, hogy ne látta volt saját szemével az épületet. 

Megépülését azonban nem mindenki fogadta osztatlan örömmel. Magukat Háromszázak Bizottságának nevező festők, költők és írók álltak ki a torony felállítása ellen. A csoportnak olyan prominens személyiségek is tagjai voltak, mint a párizsi Grand Palais Garnier operaház építésze, Charles Garnier, aki úgy gondolta, az épület sebhely lenne Párizs arcán. 

„Egy pillanatra képzeljék el ezt a bődületes, nevetséges tornyot, amely hatalmas, fekete füstoszlopként emelkedik Párizs fölé, és árnyékával barbárul a Notre Dame-ra, a Tour Saint-Jacques-ra, a Louvre-ra, az Invalidusok házának kupolájára és a Diadalívre nehezedik. Műemlékeket temet maga alá ez a borzalom” – állt az Eiffel-torony megépülése ellen szót emelet Háromszázak petíciójában. 

Az antieiffelisták bukása

Mégsem voltak elég hangosak, legalábbis a legtöbben nem értettek egyet velük. Eiffel úgy vélte, hogy tornya az emberi történelem legmonumentálisabb műremeke lesz – jelentőségét a gízai piramisokéhoz mérte –, nem beszélve arról, hogy a megépítése a legjobb módja annak, hogy a ország méltón ünnepelje meg a francia forradalom századik évfordulóját.  

A Háromszázak a végsőkig küzdöttek, az Eiffel-torony mégis megépült. Hamarosan mind belenyugodtak a vasóriás jelenlétébe – kivéve Guy de Maupassant-t. Az Egy asszony élete című regény írója nem bírta elviselni, hogy akárhová ment a városban, a torony mindenhová követte. Végül mégis megtalálta azt a helyet, ahonnan egyetlen háztető fölül, egyetlen utca végén, egyetlen híd túloldalán sem leselkedhet rá az épület fölé tornyosuló képe: ez a hely a torony étterme volt. Minden nap itt költötte el az ebédjét, hogy az ablakon kinézve ne találkozzon a pillantása Eiffel monstrumával.  

Maupassant pechére a torony olyan népszerűvé vált, hogy hamarosan minden sarkon miniatűr mását árusították a boltok. Na, ekkor Maupassant-nál betelt a pohár. Hátrahagyott csapot-papot, tornyot, és Szicíliába költözött. Egy évtizeddel később, negyvenhárom évesen halt meg. Az élet – vagy talán a halál – furcsa fintora, hogy mindössze pár percnyi sétára temették el az Eiffel-toronytól.