Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
„Erdélyi Ágnes azon irodalmi szerzők egyike, akikről alighanem mindenki hallott – mert hallania kellett róla az iskolában –, de elsőre nemigen tudja elhelyezni az irodalomtörténetben, és nagy valószínűséggel nem olvasott tőle semmit” – írja Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész Erdélyi Ágnes posztumusz összegyűjtött és kiadott írásainak, az Arckép szavakból című kötet előszavában. Az íróról eddig valóban inkább csak úgy hallottunk, mint Radnóti Miklós féltestvéréről, de eljött az idő, hogy megismerjük az ő életét és munkásságát is.
A Parlament lépcsője köré emberek gyűltek. Egy láthatatlan erő szakította ki mindennapjaikból és vonta őket a térre, ugyanaz a láthatatlan erő, ami tekintetüket a felfegyverzett katonák szigorú sorára, majd a szakállas férfire szegezte, akinek bekötötték a szemét és térdre kényszerítették. Egy kislány furakodott át a tömegen. Hiába próbálták megállítani, félrevonni az utána nyúló kezek, hiába nyomakodott utána bátyja, éppen időben dugta ki a fejét az első sorban álló idegenek könyöke között. Puska dörrent, fehér füst homályosította el az olajfestményszerű, komor képet, a következő pillanatban pedig a szakállas férfi előreesett, és legurult a lépcsőn.
A katona kivégzése a két testvér, Miklós és Ági közös gyerekkori éveinek egyik legmeghatározóbb eseményévé vált. Később mindketten írtak róla: Radnóti az Ikrek havában, ahogy Ági „csúszni, furakodni kezd a lábak között”, de hiába kiált rá, látni akarja a katonát, akinek bekötötték a szemét, és aki a felszálló füstben holtan esik össze; Ági pedig Gyermekségem messze városa, Pest... című önéletrajzi versében emlékezett rá, amint „Bekötött szemmel lökdöstek előre valakit, / majd térdre nyomták, / katonák álltak kissé távolabb, / egy tiszt olvasott valamit, aztán lőttek (...)”. Akkor még nem sejthették, hogy ez az ijesztő, magyarázat nélkül maradt esemény hasonlóképpen tragikus halálukig kíséri őket majd.
A szemfüles Radnóti-rajongók eddig a költő néhány írásából és Gyarmati Fanni naplójából ismerhették Erdélyi Ágnest, most azonban Bíró-Balogh Tamásnak hála az írónő szemén keresztül láthatunk rá az életére, a féltestvérével való kapcsolatára és az őt körülvevő korra és világra.
„Játszottunk indiánt, Robinzont / és egyszer május elsejét”
Erdélyi Ágnes és Radnóti Miklós élete valójában nagyon rövid ideig zajlott egymás mellett, mindössze 7-8 évig. Radnóti tizenkettő, Ágnes nyolcéves volt, amikor elszakadtak egymástól, de életük végéig leveleztek, és ha tehették, meglátogatták egymást.
Gyerekkoruk gondtalan tudatlanságban telt. Sokáig egyikük sem tudott róla, hogy csak édesapjuk közös, és hogy Radnóti édesanyja belehalt a szülésbe a fiú ikertestvérével együtt. Az apa, Glatter Jakab két évvel felesége halála után nősült újra a rokonok unszolására. Az erdélyi származású Molnár Ilonát vette el, aki sajátjaként nevelte a kis Miklóst. Ágnes egy évvel később született meg, 1913-ban.
Mindkét testvérnek kedves emlékei maradtak közös éveikről, amelyeknek Jakab hirtelen halála vetett véget 1921-ben. A gyerekek ekkor tudták meg, hogy féltestvérek. A család kettészakadt, Miklós a nagybátyjához került, Ilona és Ágnes Romániába költözött.
„Eddig testvérek voltunk, most bajtársak”
Ágnes fiatal éveiről keveset lehet tudni: a középiskolát nem fejezte be, hol kézimunkával, hol hírlapírással kereste a kenyerét. Édesanyja 1940-ben ismét férjhez ment, Radnóti pedig alkalmanként meglátogatta őket. A változást a harmincas évek hozták el a lány számára: Nagyváradon, baloldali művésztársaságban talált magára, és verseket, majd novellákat, cikkeket kezdett publikálni.
Radnóti Miklós Fanninak 1933 februárjában, levélben számolt be húga irodalmi törekvéseiről. „Képzeld, Ági verseket küldött. Sajnálom a kislányt. Majd beszélgetünk róla, kisfiam. Furcsán vagyok vele” – írta. Testvérének valószínűleg volt még hová fejlődnie, de nem sajnálta az energiát, hogy egyre jobb író váljon belőle. Nyújtsd harcos kezed Testvérem című versét, amely éppen Radnóti látogatásának napján jelent meg a Nagyváradi Naplóban, a költő újságkivágásként küldte el Fanninak, és olyan nagy becsben őrizték, hogy még mindig megtalálható a hagyatékban.
1935-ben két nagyobb lélegzetvételű írása is megjelent: az egyik a sajtóban megjelent verseit és novelláit összegyűjtő kötet, a másik Kovácsék című regénye. Ágnes ekkor még csak húszéves volt, de a korabeli kritika lelkesen fogadta a lecsúszott erdélyi magyar család életéről szóló történetet.
Fiatal, rokonszenves tehetségű írónő friss és jó megfigyeléseken alapuló regénye, amely jól világít be az erdélyi magyar kispolgári osztály életébe
– írta róla a Keleti Újság recenziója.
A könyvről Fanni is megemlékezett naplójában: „Délben elmegyek Ági könyvéért. Egész nap, útközben is azt olvasom. Jó az első kísérlethez képest, és korához. Szinte meg vagyok hatva tőle.” Év végén megjelent a következő verseskötete is Kórus három hangra címen, ami a Brassói Lapok szerint a „jövő kapuit döngető fiatalságot” állította az olvasók elé.
„Ugy válasz le szivemről, mint sebről a kéreg”
1935-ben a szerelem is rátalált Ágnesre, és feleségül ment Keller Bélához. Fanninak írt levelében áradozott a házas létről: „még a Béla-korszak előtt, láthattad, hogy milyen siralmasan és árván lógtam a világba, most egészen kiegyensúlyozottnak és erősnek érzem magam”, de éppen Fanni volt az, aki nem jósolt nagy jövőt frigyüknek.
Ágnes és Béla nászútjukat töltötték Budapesten, amikor találkoztak a Radnóti házaspárral. Fanninak már az első benyomása sem volt kedvező az újdonsült férjről: „Ági végtelenül kellemes, a férj kevésbé. Van benne valami nyomott, zsidós és kufár-szellem. Nem tudom, meg fognak-e férni egy életen át, nem lesz-e sok ütközésük, mert Ági sokkal élénkebb, érdeklődőbb és talán intelligensebb is.” Egy hónap elteltével pedig végleg lemondott róla, hogy a pár kapcsolata egy életen át kitart majd: „Úgy sajnálom Ágit, félek, nem lesz kielégítő élete Béla mellett. Egyrészt el lesz szigetelve, másrészt nem lesz kritikus környezete, és ami a legnagyobb baj, valószínűleg minden szépszavú ígéret ellenére el fogja nyomni a család.”
Kellerék egy időre Szilágysomlyóra költöztek, majd a román fővárosban telepedtek le. Béla sokat dolgozott (Bíró-Balogh Tamás szerint zongorahangolással foglalkozhatott), hogy mindkettejüket eltarthassa, de Ágnesnek végül munkát kellett vállalnia egy kalapszalonban, és még így is egyik napról a másikra éltek. A házasságuk szépen lassan megromlott. Öt év házasság után váltak el.
Ágnes közeli barátjától, Mikó Ervintől tudhatjuk, hogy az írónő már azelőtt máshol kereste a szerelmet, „érzelmi kapcsolata volt valakihez, aki szerepet játszott életében, amíg a Szovjetunióba nem szökött, néhány más üldözött kommunistával együtt”. Ez a valaki valószínűleg Kahána Mózes költő és író lehetett, aki 1940-ben Moszkvába szökött, és majdnem vele tartott Ágnes is.
Októberben aztán Ágnes hazaköltözött Nagyváradra, és megnyitotta a saját kalapszalonját, ahová nemcsak a környékbéli asszonyok jártak kalapot csináltatni, hanem a barátai is, akiknek esténként verseket olvasott. A boldogság ebben az időben egy költő, Horváth Imre személyében talált rá, de a kezdeti tűz hamarosan kialudt.
Furcsa az ember. Most, hogy itt van, kevesebbet foglalkoztat az élő Imre, mint a fantom, akit magamnak belőle gyártottam, s aki akkor virul, ha a valóság nem zavarja
– írta Ágnes Ervinnek.
„Sokszor gondolom: nem írok többé”
Ágnes továbbra is írt verseket, de már nem közölték. Fannival vitába is keveredett arról, hogy van-e értelme a művészet öncélúságának. Úgy gondolta, „ez nem érdemes vagy nem érdemes részéről, hanem szükséglet”. Fanni mégsem bízott abban, hogy sógornőjéből sikeres író válhat: „Mik megmagyarázza rendreutasítón és nagyon okosan, hogy azt sem szabad a lelkünkre venni, hogy lebeszéljünk valakit. Hát ha összehasonlítom az Ági írásait az akármelyik most futó költőnővel, nem látom-e legalább olyan értékűnek, tekintetbe véve, hogy szegényke csonka anyanyelvű, román iskolába járt, azt is keveset...” – írta naplójában.
Ágnesben felmerült a kérdés, vajon szabad-e írnia egyáltalán, ha nem érzi képesnek magát arra, hogy rendkívülit alkosson. Érzéseit a Kovácsék Lilije is tolmácsolja: „Nem tudok olyat, hogy örülhetnének neki, hát nem írok. Hiszen nem kell senkinek. De mégis van az eddigiek között elszórtan itt-ott egy-egy kristályos hang, olyan, mintha egy rossz zenekarban egyetlen jó muzsikus is játszanék, és annak a játéka időnként kihangzik a többi közül. Ezek a hangok nem engednek lemondani, ezek biztatnak, hogy lesz még olyan írásom, amelyben csupa ilyen kristályhang lesz.” Úgy döntött, nem adja fel, de szigorúbb lesz önmagával szemben.
1943 szilveszterét Radnótiéknál töltötte. A tíznapos budapesti látogatás során kinyílt előtte a világ, fontolgatni kezdte, hogy a fővárosba költözik. Tettvággyal telve tért vissza Nagyváradra, és azon törte a fejét, hogyan élhetne meg, ha valóban elszánja magát a költözésre. Gyorsírást kezdett tanulni, de a legtöbb idejét a kalapszalon kötötte le, ezért Fannival megbeszélte, hogy majd tanár segítségével folytatja.
1944. március 27. és 28. minden jövőbeli vágyát áthúzta. A németek megszállták Nagyváradot. Áprilisban kötelezővé tették a sárga csillag viselését, elkobozták a zsidók vagyonát, kijelölték a gettót, májusban pedig megkezdődött a zsidók deportálása. Ágnes harmincéves volt, amikor őt és az édesanyját Auschwitzba vitték. „Auschwitzban Mengele őt munkára, fehér hajú édesanyját gázkamrába szelektálta. A döntés ellen fellázadt, nem hagyta elválasztani magát attól, aki világra hozta” – emlékezett vissza később a szemtanúk beszámolójára Ervin. Mindkét nő a táborban halt meg. Tíz évvel azelőtt, a Nap, szinek, valóság című versében saját halálát jósolta meg, amikor azt írta a lehetséges jövőképek egyikéről: „Lehet, hogy elkap a nagy világkerék, / lehet, hogy gáz fojtja tüdőnkbe a versünk, / barikádról le gépfegyver söpör, / vagy számolnak hármat, / szitává lesz a testünk...”
