„A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány. De hogy ki van itt, mit művelt, hogy férfi-e vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette magát, és dulakodva visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt, s éppúgy félt, mint a gazdája. A testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte. Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál elvesztette egyensúlyát, a díványra bukott, innen le a földre. A leány vad dühvel mellére térdelt, és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította.”
Anna és Vizy közelharca, a szörnyű éjszaka, amikor a cselédlány megkéseli a munkaadóit, Kosztolányi regényének legvérfagyasztóbb jelenete. Édes Anna mégis olyan szimpátiát ébresztő karakter, hogy még a gyilkosság részleteit olvasva sem a Vizy házaspár, hanem Anna pártját fogjuk. A könyv minden oldalán együttérzünk vele, szánjuk az esetlen engedelmességéért, megvetjük Vizyéket és Jancsit a kegyetlenségükért, és egészen az utolsó sorokig bízunk benne, hogy Anna sorsa mégiscsak jóra fordulhat valahogy.
Kosztolányi sokáig maga sem tudta, hogy olyan valósághű alakot teremtett, aki nemcsak létezhetett volna, hanem valóban létezett is.
Ki vagy, Anna?
Egy téli vasárnap a Kosztolányi család cseléd nélkül maradt. Krisztinaváros utcáira ráborult a havat ígérő, fehér égbolt, Ilona a díványon heverészett, Dezső pedig az íróasztalánál ült, dolgozott és cigarettázott. Ilonát bosszantotta, hogy magára maradt a háztartás apró-cseprő ügyeivel. Arra gondolt, hogy milyen jó volna egy olyan cselédlány, aki soha nem megy el vasárnap délután, akinek nincsenek saját vágyai, egyéni szükségletei, aki, mint egy gép, kifogástalanul elvégez minden munkát, amit rábíznak. Aztán hirtelen felötlött benne, hogy egy ilyen lányt sosem merne alkalmazni, hiszen, „aki ennyire öntudatlan, az éppen öntudatlanságában, valami rémült cselekedetre képes”. A gondolatot aztán megosztotta férjével, akit az elképzeléstől azon nyomban homlokon csókolt a múzsa, és másnap nekilátott az Édes Anna megírásának.
Kosztolányi Dezsőné beszámolója szerint így született meg a magyar irodalom leghíresebb cselédlánya. A regény először 1926 júliusa és novembere között jelent meg folytatásokban a Nyugatban, majd 1926 karácsonyán könyv formában is napvilágot látott. A korabeli kritikát lázba hozta Anna, akiről mindenki tudni akarta, hogy ki ihlette.
Kosztolányi maga vallott róla, hogy Édes Anna ihletőjének cselédkönyvét íróasztala fiókjában őrizte, de a való személlyel mutatott hasonlóságot csak akkor fedezte fel, amikor már benne járt a munka sűrűjében. Balogh Tamás irodalomtörténész szerint a lány alakját Kosztolányi Ádám dajkája, Keresztes Erzsébet inspirálta, akivel az írónak feltehetően viszonya volt.
Talán valóban ő volt az, aki Kosztolányi tekintetét a kor cselédlányainak – vagy ahogyan ő fogalmazott, az embergépek – hányattatásokkal teli életére irányította. „Hányszor találkoztam szomoruszemü cselédlányokkal és önkéntelenül ötlött belém a kérdés: »miért nem öli ez meg a gazdáját?«” – tette fel magában a kérdést, ami végül regénye vezérgondolata lett. Arra azonban ő sem számított, hogy a papírra vetett, fiktív sors egy, a valóságban is létező ember sorsa.
Az igazi Édes Anna
Az Édes Anna megjelenése után meghódította az olvasók szívét. Még abban az évben, amikor ez első kiadás frissen kigördült a nyomdából, Kosztolányi levelet kapott egy ügyvédtől, Vámos Henriktől.
„Regényem megjelenése után tényleg levelet kaptam egy budapesti ügyvédtől, aki nem kis ámulatomra azt közölte velem, hogy Édes Anna tényleg él, ő védte azt a cselédlányt, aki gazdáját baltával ölte meg, ezt is Annának hívják, Schmidt Annának, s most a márianosztrai fegyházban raboskodik, akár az én hősöm. Ez csak véletlen lehet” – emlékezett az író a Hogyan születik a vers és a regény? című írásában.
Trádler Henrietta tanulmányából megtudhatjuk, hogy Schmidt Anna a lipótvárosi, Báthory utca 6. számú házban élt, a Pester Lloyd nevű lap főmunkatársánál, dr. Schiller Henriknél szolgált, a feleség cselédlánya volt. 1919. május 30-án Anna éppen a konyhában aprított fát, amikor úrnője számonkérte rajta az eltűnt selyemfüggönyét, és a lány állítása szerint meg is ütötte. Anna ekkor támadt baltával a nőre. Schillernét a Szent Rókus Kórházba szállították, de belehalt sérüléseibe.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
Annát kötél általi halálra ítélték, de végül kegyelmet kapott, az ügyét újratárgyalták, és életfogytiglani fegyházra ítélték. „Ez esetről a Kommün alatt a Kriminál psychologiai intézetben környezettanulmányt készítettem, mely most is a törvényszék iratai között van egy kiváló psychiater tanulmányával együtt, melyben együttesen megállapítottuk Smidt Annáról, hogy lénye az ártatlanság, a szelídség, a jóság, ő a Szűz Mária, aki teljesen idegenül áll ama cselekménnyel szemben, melyet elkövetett” – írta levelében Vámos Kosztolányinak.
Az 1922-es újságok aztán arról cikkeztek, hogy Anna megszökött a fegyházból, és hamis papírokkal szolgált tovább Budapesten. Hamarosan a lány nyomára akadtak, de az egyik korabeli lap beszámolója szerint egy imposztort kaptak el, aki az igazi Anna cellatársa volt, és a történetét megismerve az ő személyazonosságával próbált boldogulni. Schmidt Anna valószínűleg a márianosztrai fegyházban halt meg.
