Izlandot méltán nevezik a tűz és a jég birodalmának. Az ország belsejében ma is számtalan vulkán működik, a gejzíreket rejtő hegyek gyomrából kénes gőz párolog, és gigantikus gleccserek morajlanak az eget karcoló bércek alatt. Nem meglepő, hogy az első emberek, akik a szigetre tették a lábukat, az elemek működése mögött könyörtelen túlvilági lények munkálkodását vélték felfedezni. Mondáiknak főszereplői nem rettenthetetlen hősök és táltos paripák, hanem a sírjukból kimászott halottak és bosszúszomjas kísértetek.
A karmos vicsorgó és más bestiák
Mindazoknak, akik Izlandon telepedtek le, meg kellett tanulniuk együtt élni a természettel. A sziget állataira mint segítő szándékú vagy az életükre törő, gonosz lényekre tekintettek, de minden esetben tisztelettel bántak velük, hiszen csak így számíthattak jóindulatukra vagy kerülhették el, hogy a halálukat okozzák.
Az állatokat szívesen ruházták fel emberi tulajdonsággal, mit több, a jegesmedvéről például úgy tartották, hogy valaha emberként élt, és egy varázslat változtatta át, kölykei pedig nem bocsokként születnek meg, hanem embergyerekekként, és csak akkor veszik fel állati formájukat, ha anyjuknak sikerül mancsával elsuhintani a fejük felett.
A fókákat egy sokkal messzebb élő néptől, az egyiptomiaktól eredeztették. A monda szerint amikor a Mózest és a zsidókat üldöző fáraót és kíséretét elnyelte a felettük összezáródó Vörös-tenger, mind fókává változtak. Évente egyszer – egyesek szerint Szent Iván, mások szerint vízkereszt éjjelén – kiúsznak a partra, levetik bőrüket, és emberként táncolnak és énekelnek.
Az izlandiak maguk is számtalan, sosem létezett fajt teremtettek. Egy, a 17. században készült térkép nem a szigeten túl a körülötte élő bestiákat is feltünteti, amik között van kígyótestben végződő ló, a fején tátongó nyílásokból vizet lövellő, sárkányszerű óriáshal és éles fogsorát kivillantó fókaszerű szörnyeteg is.
Egy tengerészbabona szerint a tengerben élő természetfeletti lények, szörnyetegek és hús-vér állatok mind tudták a saját nevüket, és ha valaki kimondta azt, azonnal az alatta ringó hajónál teremtek, és darabokra zúzták azt. A nyílt tengeren éppen ezért a bálnát csak „nagy halként” emlegették. A tengerészeket tőle csak a védőszentjükként ismert sziláscet menthette meg.
A szárazföldön élőknek is megvoltak a maguk bestiái. Úgy hitték, a hím sarki róka és a nőstény macska ivadéka az úgynevezett karmos vicsorgó, a kandúr és a nőstény róka kölyke pedig csíkos árny lesz, de beszélték azt is, hogy a különleges képességgel bíró lények kakastojásból kelnek ki, és akire ránéznek, az azonnal szörnyethal.
Persze nem csak maguknak a lényeknek tulajdonítottak természetfeletti képességet, hanem bizonyos testrészeiknek is. Praktikák szóltak arról, hogy az illető, aki egy fekete macska összezúzott szívét és egy kakas összezúzott háját összekeveri és bekeni vele a szemét, a sötétben is láthat; hogy a kovácsműhely, aminek a fújtatókarjába sas karmát ütik bele, nem fog leégni; vagy hogy a gémről röptében lelőtt láb szerencsét hoz a birtokosának.
Bomló tetemek és bosszúálló kísértetek
Kétségtelen, hogy nem lehetett felemelő nap mint nap a karmos vicsorgóktól és gonosz bálnáktól rettegni, de volt még valami, amire sokkal nagyobb veszélyforrásként tekintettek, mint az állatbőrbe bújt szörnyetegekre: az ember, mégpedig a halott ember. A halálból visszatérők ritkán hagyták el a sírjukat jó szándékkal. A falvakban bolyongó kísértetek általában az őket életükben vagy halálukban ért sérelmeket akarták megbosszulni. Míg a szörnyetegekkel és az ember életére törő állattal nem volt ajánlott ujjat húzni, különben elkerülhetetlenné vált a vég, a kísérteteket csak úgy lehetett visszaküldeni a túlvilágra, ha túljár valaki az eszükön.
A mondák tanulsága szerint a holtakat könnyen felébreszthették álmukból azok, akik ócsárolták őket. Az egyik ilyen kísértethistória szerint élt egyszer egy mihaszna fiú, a lelkész fia, aki egy nap az apjával kiásott egy sírt. Termetes lábszárcsontra akadt a gödörben, mire gúnyosan megjegyezte, hiába volt hatalmas ember a tulajdonosa, mára semmivé lett. Szenteste aztán váratlan vendég kopogtatott a pap ajtaján, egy hatalmas, ősz ember, aki a fiút kereste. A tanítója ráparancsolt, hozzon földet a sírról, amit legutóbb kihantoltak, és tegye a férfi tányérjára, és itassa meg miseborral. Az ember megette-megitta a vacsoráját, majd kivezette a fiút a házból, és megfenyegette a fiút, hogy ha még egyszer ócsárolni meri a halottakat, ő is a sorsukra jut. A fiú egész éjjel a ködben a bolyongott, és másnap reggel új emberként került elő.
A kísérteteket képesnek hitték felfedni gyilkosuk kilétét is. Egy másik monda szerint egy pap egy kiásott sírban kötőtűvel átszúrt koponyát talált. Miután a hívei összegyűltek a templomban, a koponyát a szemöldökfa fölé akasztotta. A mise után a gyülekezet elhagyta a templomot, csak egy öregasszony kuporgott az utolsó padban. Hosszas noszogatás után indult csak útjára, de ahogy elhaladt a koponya alatt, az megszólalt: „Feltör a bűn előbb vagy utóbb.” Az asszony bevallotta, hogy fiatal lányként megölte szeretőjét, mert félt, hogy kapcsolatuk szégyent hoz rá, majd elásta őt. A bűnöst az akkori szokásjog szerint vízbe fojtották, ahogyan a megesett hajadonokat is.
Néha a holtak az élők segítségét kérték, hogy békében nyugodhassanak. Hólar püspöke egy éjszaka arra kérte a cselédjét, vigye el neki a templom oltárán heverő imakönyvet, amire a virrasztáshoz volt szüksége. A sötét templomban a fiú egy emberforma alakra talált. Közelebb ment, hogy jobban megnézhesse magának. Ekkor látta, hogy a padban egy csontváz ült, akinek szőke tincsek borították a koponyáját. Megkérdezte tőle, hogy ki ő, mire az alak azt felelte:
„Nő vagyok, de már rég halott; anyám megátkozott, hogy ne tudjak elporladni.”
Kérte, győzze meg az anyját, hogy bocsásson meg neki, és engedje útjára. Az anya, aki már maga is kísértet volt, a karzaton állt. Hogy egy élő ember kért tőle szívességet, annyira meghatotta, hogy megbocsátott a lányának. A fiú már csak egy marék port talált a csontváz helyén a padok között, amikor visszatért hozzá, de a lidérces éjszaka ezzel még nem ért véget. Mire kiért a templomból, a temető megtelt szellemalakokkal, ő pedig kezében az imakönyvvel visszatért paphoz.
Szellemirtó asszonyok
A kísértetekről szóló történetek kulcsfigurái sokszor papok, ministráns fiúk vagy papcselédek, de ha éppen egyikük sincs a közelben egy szellemalak garázdálkodásánál, nem ritka, hogy a közösség a női szereplők tanácsait követve jut ki szorult helyzetéből.
Izlandon kedvelt programnak számíthatott a sírok kihantolása, ugyanis egyszer ahogy négy barát ezzel foglalatoskodott a templom sírkertjében, egyikük kezébe akadt egy nagy lábszárcsont. Élcelődve megjegyezte, milyen jó lenne, ha ezt a termetes embert vendégül láthatná a lakodalmán. Mind sejtjük már, hogy úriember, sírját elhagyva megjelent az esküvő után, hogy eleget tegyen a férfi meghívásának. Menyasszonya arra kérte, hogy építsen egy kunyhót, majd díszítse fel éppen úgy, ahogyan lakodalmuk helyszínét, készítsen az asztalra megszentelt földet és tiszta vizet, aztán amikor megjelenik a vendég, kísérje őt oda, de vigyázzon, hogy ne maradjon vele sokáig egyedül, amikor pedig eljön, zárja rá az ajtót. A férfi így is tett. Másnap reggel nyoma veszett a kísértetnek, csak a padlóra szórt szentelt földet hagyta maga után. Ha a férfi belelépett volna, a kíséretet magával rántotta volna az árnyékvilágba.
Az izlandi mondák szerint a kísértetek persze sokkal nagyobb bajt is tudtak okozni. Egyszer egy fiú szerelmes lett a pap lányába, de amikor elment a paphoz, hogy megkérje a kezét, az elutasította. A fiú belebetegedett a bánatba és meghalt. A lány nem tudta, hogy aki azóta is minden éjszaka megkereste, és akinek a gyerekét a szíve alatt hordta, egy kísértet volt, de az öreg dadája segített rajta. Egy este kiment a temetőbe, és rátette a fiú nyitott sírjára a horgolótűjét, így a szellem nem tudott visszatérni, így az asszony ki tudta faggatni. Elmondta, hogy a lány fiút fog szülni, akiből egy nap majd pap válik, de amikor először megáldja majd a gyülekezetét az oltár előtt, a föld elnyeli a templomot a hívekkel együtt. A dada visszaengedte a kísértetet a sírba. Ezután mindig úgy történt, ahogyan a szellem megjósolta, de az asszony megkérte a fiát, hogy mielőtt az új pap beszélni kezdene, szúrja le. A fiú engedelmeskedett az anyjának, és ahogy kése beleszaladt a papba, eltűnt. Köpenye alatt csak egy nyakcsigolya maradt.
Az izlandi mondák bizony nem azok a gyerekmesék, amiket ma szívesen olvasnánk csemetéinknek elalvás előtt, egy viszont biztos: azokat az izlandiakat, akik ismerték a horrorfilmek cselekményét megszégyenítő történeteket, valószínűleg nem kapták sírrabláson, és kétszer meggondolták, mielőtt valakit a halálba küldtek.
