A Kisasszonyok mézesmázos regénynek tűnik? Hát nem az!

Louisa May Alcott, a Kisasszonyok szerzője, a pennsylvaniabeli Germantown nevű városkában született szerető szülők gyermekeként. Három lánytestvér mellett nőtt fel, de velük ellentétben ő a babázás helyett fára mászott és kerítéseken ugrált át. Tehetsége korán megmutatkozott, szívesen írt melodrámákat, amiket aztán testvéreivel előadott, ezekben általában ő játszotta az útonálló, a szellem vagy a gonosz csábító szerepét. Tizenöt éves korától pedig az hajtotta, hogy olyat tegyen, amivel családját segítheti. Fiatal évei kísértetiesen hasonlítanak egy fiktív karakter gyerekkorára, és nem véletlenül.

Alcotték és Marchék kéz a kézben

Az írónő karrierje Jo Marchéhoz hasonlóan rövid történetekkel kezdődött, amit népszerű magazinok hasábjain lehetett olvasni. Huszonkét éves volt, amikor megjelent az első könyve, a Flower Fables (Virágmesék), amit az amerikai polgárháború időszakában ápolónőként töltött évei inspirálta Hospital Sketches (Karcolatok a kórházból) követett. Harmincöt éves volt, amikor kiadója megkérte, hogy írjon egy könyvet fiatal lányok számára. Alcott asztalhoz ült otthonában, az Orchard házban, és mindössze három hónap alatt papírra vetette a Kisasszonyokat. 

A regény írása közben saját gyerekkorát idézte meg, ezért olyan sok a hasonlóság Marchék és az ő sorsa között. Igaz, Alcottékhoz képest az általa megelevenített család valósággal gazdagnak számított, a nélkülözésről maradt emlékeit felhasználta hátterük kialakításánál. Voltak olyan időszakok az életükben, amikor az éhhaláltól úgy menekültek meg, hogy vízbe áztatott kenyeret vacsoráztak. Jóhoz hasonlóan karrierje kezdetén nagyban motiválta a pénzszerzés lehetősége. „A pénz számomra a zsoldos lét végét jelenti” – ismerte be egyszer. 

Ahogyan Marchék, úgy Alcotték is politikaliag aktív, intellektuális család voltak, akik a mások megsegítését az anyagi javak elé helyezték. Amos Bronson Alcott egyszerre volt tanár, filozófus, költő, író és gyermekpszichológus, felesége, Abigail May, aki a világ első fizetett szociális munkása lett, pedig a nők jogai mellett hallatta a hangját. Mindkét szülő az abolicionistákat támogatta, valódi emberjogi aktivisták voltak, akik soha nem fordultak el a náluk szegényebbektől.

„Egyszer elvittük a reggelinket egy éhező családnak”

– írta Lousia May Alcott egy barátjának. 

A Meg karakterét inspiráló Anna, a legnagyobb nővér is színésznő szeretett volna lenni, de miután férjhez ment, lemondott gyerekkori álmáról. Lizzie, ahogyan Beth, elkapta a skarlátot, miután egy szegény családot ápolt, és huszonkét éves korában meghalt. Az édesanyja után elnevezett Abigail pedig Amyhez hasonlóan szeretett festeni, de ő nem adta fel az álmát, és végül népszerű festő lett belőle. 

Ezek alapján azt is gondolhatnánk, hogy Louisa May Alcott regénye egy kedves, önéletrajzi ihletésű történet, pedig a Kisasszonyok sokkal többet tud annál, mint hogy bepillantást enged négy, a 19. század elején élt lány mindennapjaiba. 

A March lányok nem mindig bűbájosak

A Kisasszonyokat a megjelenése óta fokozott figyelem övezi, írónőjét mégis sokszor érte a kritika, hogy nem mindennapi karaktereit a háztartásbeliek régimódi szerepkörébe kényszerítette. Staphanie Foote angolprofesszor szerint pedig éppen az ellenkezője történt. A March család négy lánytestvére ugyanis nem mindig azok az elragadóan bájos kisasszonyok, akiknek hihetnénk őket, hiszen a regény első oldalaitól kezdve forr bennük a harag. Vegyük a könyv első jelentét, amikor a lányok ahelyett, hogy édesanyjuk megértő gyermekeiként elfogadnák, hogy nem kaptak karácsonyi ajándékot, szegénységükre panaszkodnak. Később Amy bosszúból elégeti Jo kéziratát, amiért nem tarthatott nővéreivel a színházba. És ez csak néhány példa arra, hogy a nővérek hogyan mutatják ki elégedetlenségüket társadalmi helyzetükkel és szegénységükkel szemben. 

Foote szerint panaszáradatuk egyfajta módja annak, hogy a világról alkotott véleményüket az otthonuk barátságos és elfogadó közegében hangoztassák és tegyék próbára. A család még a regény kezdete előtt került abba a helyzetbe, aminek következtében vagyonuk többé már nem elég, hogy társadalmi státuszuknak megfelelően éljenek. Ez a szituáció generálja azokat a negatív érzelmeket, amik minduntalan feltörnek belőlük, amikor a külvilágban élőkkel kerülnek kapcsolatba. De miután egy biztonságot nyújtó környezetben – otthon – feldolgozzák ezeket az élményeket, tanulságaikból azokat a személyiségjegyeiket fejlesztik, amik jobbá teszik őket. 

Az otthon egyszerre idézheti elő a negatív érzelmeket – mint a kicsinyes harag, a neheztelés vagy az irigység –, és nyugtatja meg a karaktereket. Foote szerint az is fontos, hogy ezek az érzelmek kifejezésre kerülnek, és a lányok nem nyomják el őket, így eshetnek át végül jellemfejlődésen.  

Vegyük például Jo és Amy példáját. Amy a szegénységből adódó frusztrációját ambícióvá alakítja, így sikerül megfelelnie a társadalmi normáknak, ezért ő lesz az, aki Európába utazhat March néni oldalán, és végül sikerül maga mögött hagynia a pénztelenséget. Jo eközben csak a szegénység és a társadalmi kirekesztettség élményét tapasztalja meg, a haragja kudarccá alakul, amin csak akkor tud túllépni, amikor hazatér és végül saját otthont teremt magának. 

Foote szerint a March testvérek társadalmi státusz elérése és a nincstelenségen való túllépés vágya teszi a Kisasszonyokat sokkal többé egy romantikus regénynél.