Nyolc női sors, ami könyörtelenül felnyitja a szemünket, majd nem ereszt

Nehezen vettem rá magam, hogy belekezdjek a könyvbe. Nem tudtam pontosan, hogy mire számíthatok, de abban biztos voltam, hogy nem lesz könnyű dolgom. Dacia Maraini úgy ír a nők elleni erőszakról, hogy az olvasó akkor is azonnal képes kapcsolódni a történetekhez, ha soha nem volt része hasonlóban. Hiába a tényszerű megfogalmazás, a novelláskötet tűpontos látleletet ad arról, hogy a társadalom miként próbálja elrejteni mindazt, amiről valójában ordítani kellene.

„Az egészet saját magának köszönheti, minek jár miniszoknyában...”

Kellett neki, miért maradt vele?

Én már az első pofon után otthagytam volna.

Aki ennyire rendes, udvarias ember, biztos nem tesz ilyet.

Miért nem volt óvatosabb?

Biztos megérdemelte.

Mindannyiunk számára ismerős mondatok ezek. Bármelyik bántalmazásról szóló cikk alatt olvashatunk hasonló hozzászólásokat, férfiaktól és nőktől egyaránt. Éppen ezért, bár a kötet eredetileg 2012-ben jelent meg, az utóbbi nyolc évben mit sem veszített érvényességéből. Maraini történetei egyértelmű képet adnak a bántalmazó kapcsolatok dinamikájáról, az áldozatok belső vívódásairól, arról, hogy mik az abuzív kapcsolat első jelei. A bántalmazásnak ezer arca van. Ahány ember, annyi reakció, annyi történet. Van, aki próbál ellenállni, szabadulni, más csak tűr és hallgat, megint másnak pedig esélye sincs a túlélésre. Maraini nem szépít, kompromisszumok nélkül mutatja be a bántalmazás természetét. Egy kívülálló meséli el a történeteket, két lépés távolságot tartva a szereplőktől, ennek ellenére azonban még azok is könnyen tudnak kapcsolódni az olvasottakhoz, akik biztosak benne, hogy ez velük nem történhet meg.

Megtörténhet. Megtörténik. Vigasztalhatjuk magunkat azzal, hogy ez a nyolc történet csupán a fantázia szüleménye, de mégsem az. Vannak nők, gyerekek és asszonyok, akik nap mint nap így élnek. Akik bár elmennek orvoshoz, mégsem vallják be, hogy hogyan szerezték a sérüléseiket, akik elhiszik, hogy létezik szerelemféltés és hogy a híres vagy tisztelettudó emberek nem bántanak senkit. Akik hazudnak, nemcsak a környezetüknek, de legtöbbször önmaguknak is. Akik félnek, hogy mi fog történni, ha beszélni kezdenek – ezért sokszor inkább hallgatnak. Mert nemcsak a bántalmazók, de a társadalom is megbosszulja, ha egy túlélő kinyitja a száját.

„Ő is élvezte, nem? A nők szeretik, ha megerőszakolják őket, bizonygatja...”

Maraini nemcsak az áldozatok lelki folyamatairól, de a bántalmazók sokféleségéről is pontos képet fest. Az előzékeny, udvarias férj, az apa, aki évek óta várja, hogy gyermeke szülessen, a csendes szomszéd, a rendes vasutasok, akik sosem tennének ilyet, a négy félénk gimnazista, a híres tévébemondó, a művelt, kifinomult zenész, a féltékeny szerető mind olyan hétköznapi karakter, akik itt élnek közöttünk. Nem is gondolnánk róluk, hogy milyen brutalitásokra képesek, azokat pedig, akikben mégis felmerül a gyanú, egy pillanat alatt győzik meg ártatlanságukról. Az áldozat hibája. Biztosan beteg. Kiprovokálta. Ő is akarta. Így legitimálja a társadalom a bántalmazást, és ezért olyan nehéz túlélőként megszólalni. Maraini helyettük mesél, enged betekintést ezekbe a közel sem egyedi esetekbe, miközben segít felismerni, kimondani és talán megérteni is mindazt, ami a mindennapjaink része, mégsem akarunk róla tudomást venni.

A történeteket nemcsak olvasni, de megemészteni is nehéz. Ennek ellenére ha valaki vesz egy nagy levegőt, és átadja magát Maraini novelláinak, biztos vagyok benne, hogy más szemmel fog nézni a túlélőkre és a bántalmazókra. Nem néz félre, ha valaki segítséget kér, nem tart ki a bántalmazó mellett, mert vele éppen nem volt agresszív, és ha mást nem is tud tenni, ítélkezés nélkül hallgatja majd a túlélőket – akiknek sokszor ez jelenti az egyetlen esélyt a menekülésre. Menekülni pedig muszáj, ha életben akarunk maradni.