„Egyszerre csak megfogtad a kezem, / S alélt pilláim lassan felvetődtek, / És éreztem: szivembe visszatér / És zuhogó, mély zenével ered meg, / Mint zsibbadt erek útjain a vér, / A földi érzés: mennyire szeretlek!” Az évek múlásával sem múló, izzó szerelemről senki sem írt olyan érzékletesen, mint Tóth Árpád. Egyik költő sem ismerte úgy ezt az érzést, ahogyan ő. Életét botrányok nélkül, szerényen élte le a nő oldalán, akit őszinte odaadással szeretett.
Lakodalmi induló
Tóth Árpádot és Lichtmann Annát egy közös ismerősük mutatta be egymásnak a Piac utcában a debreceni Városháza előtt. A sors hónapokkal később, 1911 nyarán hozta őket újra össze. A pályaudvaron botlottak egymásba, mindketten Svedlérre indultak nyaralni. Hamar kiderült, hogy kölcsönös vonzalmat éreznek egymás iránt, és Anna alakja hamarosan feltűnt Pádi verseiben.
Hat évig éltek együtt jóban-rosszban, de főként szegénységben. Tóth Árpádnak nem volt elég pénze, hogy feleségül vehesse Annát, ezért Hatvany Lajoshoz, a Nyugat mecénásához fordult segítségül. A férfi elutasította kérését, de Pádi nem adta fel, válaszlevelet írt:
„Ne tessék azt gondolni, hogy ez a házassági izé nálam valami ifjúi tavaszi bagzás-féle. Hogy fejest akarok ugrani valami nőbe, vagy ilyesmi. Nem vagyok én úgy főzve a nőktől... Egész másfajta dolog nekem ez, a mostani lakodalmi indulóm. Egy olyan nőről van szó, aki, hogy is mondjam? – hiszen bizonyára megbízhatom az ön diszkréciójában – már évek óta a feleségem. És többet szenvedtünk már egymással, mint húsz tiszteletben megőszült házaspár együttvéve... És ő kitartott mellettem, rám várva, évekig, vergődött és várt. Nem lehet ezt így kibírni, jó Uram! Nem a testi vágy húz engem hozzá, hanem az összeroppanásig fájó lélek kínjai... Nem sürget, nem lamentál, s most, mikor az ön hideg levelét elküldtem neki, azt válaszolta, hogy önnek igaza van, és ő kész örökre félreállni az utamból...”
Hatvany végül állta az esküvő költségeit.
Eszter
A bőkezű mecénás fontos szerepet játszott Tóth Árpád életében. A költő tüdőbetegségben szenvedett, idő előtti halálában biztos volt, amit csak a Hatvany által finanszírozott kezelések és gyógyszerek késleltettek. Nemcsak a tátrai szanatórium költségeit vállalta magára, segédszerkesztői állást is ajánlott a fiatal költőnek saját lapjánál, az Esztendőnél.
Pádi nem véletlenül ragaszkodott a házassághoz: nem tudhatták, hogy még mennyi időt tölthetnek együtt. 1917. május 10-én megtartották a polgári esküvőt. Pádit az egyházi szertartásra nem lehetett rávenni.
Három évvel később megszületett a kislányuk, Eszter. Tóth Árpád mindennapjai kis családja körül forogtak. Gondolatban együtt volt Annával és Eszterrel olyankor is, amikor az állapota miatt szanatóriumba kényszerült. Az újtátrafüredi Palacból így írt feleségének:
„Drága kis. Szívem, nevetnem kellett naivságodon, hogy kérdezheted, kell-e itt november végén hócipő? Hát hogyne kéne? (...) És ne sokat halogasd a jövetelt, hanem most már gyere, nagyon kellenél mélyen tisztelt férjednek. (...) Eszterke rajzát, az ablakon kinézőst, direkt zseniálisnak tartom; nem is képzelitek, milyen nagy teljesítmény egy ötéves agyvelőtől, hogy ilyen komplikált kompozíciót ilyen magától értetődő természetességgel megold, s ilyen bámulatos részletességgel végigvisz. Az a mozzanat, hogy a lerajzolt gyerek háttal áll a szemlélő felé, és csak a haja van megrajzolva, minden orr, szem, száj stb. ráerőszakolása nélkül, a megfigyelés teteje egy ilyen kis taknyostól. Mindezt lelkesen elmagyaráztam Vágéknak is, akik persze befelé röhögtek, és apai elfogultságot láttak áradozásomban, de azért mégiscsak nekem volt igazam, ez a kis rajz zseniális. Na! (...) Mindnyájatokat sokszor csókollak, legyetek jók, és szeressétek azt, aki titeket olyan nagyon szeret, hű Apsitokat”
Úton című versében pedig megörökítette a hazaérkezés örömét: „Mire leszáll a boldog este, / És csöndben megérkezem, / Elmaradt száz határtól / Lesz napfényes a szivem. / Víg villany gyúl a szobában, / Vagy szivemből csap ki a fény? / És alvó kicsi lányom / Felkacag álma ölén.”
A nem írófeleség
Anna sosem akart beállni az írófeleségek sorába, ahogyan az irodalmi életben sem szeretett volna részt venni. „Nem akart írófeleség lenni, csak feleség” – írta róla Nyáry Krisztián. A 42 éves Tóth Árpád halálát tuberkulózis okozta, ekkor Eszter 8 éves volt. Anna a temetésen elköszönt férje íróbarátaitól, és többé nem ment el egyetlen rendezvényükre sem.
„Az az érzésem, hogy Pádi halálával annak az egynek örült, hogy hátat fordíthat az egész irodalmi bagázsnak. Nem harcias, nem féltékeny. Mi, akik csaknem valamennyien ugrásra készen, kinyújtott karmokkal álltunk egymással szemben, őt sohase bántottuk, ő sohase bántott egyőnket sem” – írta később Kosztolányiné Harmos Ilona.
Bár Anna férje halála után eltávolodott az irodalmi élettől, lánya, Eszter édesapja nyomdokaiba lépett, költő, író és műfordító lett. Apu címmel könyvet írt Tóth Árpádról.
