Nyári meleg, amerikai nagyváros, fülledt utcák, zsíros zöldhasúk, kábítószer, pofonok és öklösök, rozoga rendőrautó, forrófejű szitkozódások. Két elmajszolt fánk közt lecsukott kisstílű rabló, véres hajsza közben elmormogott beszólások.
Annak ellenére, hogy a buddy cop kifejezés sokaknak talán ismeretlen, egészen biztos, hogy mindenki látott már ebbe az alműfajba sorolható filmet. A ’80-as, ’90-es években a filmgyár ugyanis ontotta magából őket, a közönség ugyanezzel az elánnal zabálta, mára pedig ez is egy olyan dolog, ami „régen jobb volt”. A buddy cop filmek ismertetőjegye, hogy két, legtöbbször egymástól teljesen különböző jellemű rendőr vagy titkos ügynök közösen göngyölít fel egy különösen bonyodalmas bűntényt. A két partner sokszor etnikumban, kultúrában, szociális háttérben is más, az pedig szinte törvényszerű, hogy temperamentumukban, eljárási módjukban a két végletet képviselik. Az egyik a jó zsaru, aki a törvényhez hű, finom eszközökhöz nyúl, türelmes és tapasztalt, sokszor idősebb is. A másik ennek az ellentéte: heves, erőszakos, nagyszájú, és előfordul, hogy olyan praktikával kapja el a tettest, ami nem feltétlenül illik a szabályzatba. Az alműfaj története visszanyúlik 1949-re: Akira Kuroszava Veszett kutya című krimijében egy idősebb és egy fiatalabb rendőr együtt erednek a tettes nyomába, de az első ízig-vérig buddy cop film a Forró éjszakában 1967-ből. Ezután azonban egészen 1982-ig kellett várni, hogy ez a később jól bevált zsáner széles közönséget tudjon megszólítani. Ebben az évben mutatták be ugyanis a 48 órát Eddie Murphyvel és Nick Nolte-val, amit talán legtöbbünk látott is.
„Szükség esetén én és a seggem itt leszünk a szomszédban.”
Mint oly sok később kulttá váló filmet, a Tango és Casht se igazán kedvelték a korabeli kritikusok: túlságosan erőszakosnak tartották, a két címszereplőt és a forgatókönyvet pedig Arany Málna díjra jelölték – Kurt Russellt ráadásul női mellékszereplőként. A sors fintora és a film nagy szerencséje, hogy aztán az évek során az akciószeretők felkarolták, újra meg újra felfedezték, és nem hagyták elmerülni az feledés mocsarában.
A történet egyébként a szmogos, fülledt, nyári hőségben olvadozó Los Angelesben játszódik, ahol Tango és Cash – Sylvester Stallone és Kurt Russell – ugyanabban a bűntényben találják magukat. Cash viseltes farmerban, szakadt pólóban jár, Tango viszont tetőtől talpig kifogástalan öltönyben és drága Cadillackel. Egy a közös bennük: mindegyikük a város legjobb kopójának tartja magát. Amikor a metropolisz kábítószercsászára azt szeretné, hogy a két szuperhekus eltűnjön a föld színéről, kénytelenek összefogni és kideríteni a mocskos ügy hátterét.
Amennyire jól szórakozunk a filmen, annyira nehéz szülés volt a filmet moziba vinni. Az egyik állandó feszültségforrás Andrej Koncsalovszkij és a stúdió közti folyamatos nézeteltérés volt, aminek a vége az lett, hogy a rendezőt egyszerűen kirúgták a film befejezte előtt. Totálisan más elképzeléssel álltak neki a filmnek, és bár Stallone a végsőkig kitartott az orosz rendező mellett, ő sem volt mindenható, hogy megállítsa a stúdió lesújtó kezét.
További problémákat okozott, hogy a forgatás elkezdésekor még nem volt kész a forgatókönyv, amit aztán napról napra foltozgattak, toldozgattak: inkább kevesebb, mint több sikerrel. Végül egy külsős írót kértek fel, hogy rázza gatyába a szkriptet, aki aztán nagyjából meg is tette, de annyira megutálta az egészet, hogy a nevét nem akarta látni a stáblistán. Ezek után kész csoda, hogy a Tango és Cash jó film lett.
„Nálad bizalmatlanabb, kreténebb pasit életemben nem láttam! / Én is imádlak.”
A forgatás sem haladt zökkenőmentesen. Először Patrick Swayze játszotta volna Cash szerepét, de hamar visszamondta, Stallone pedig még a film kezdetekor kirúgatta az operatőrt, Barry Sonnenfeldet (aki aztán később a Men in Black-filmeket és az Addams Familyt is rendezte), hogy egy általa kedvelt szakember legyen a kamera mögött. Aztán a finálé forgatása előtt kreatív nézeteltérések miatt a rendezőnek ugye távoznia kellett, így a finálét Albert Magnoli vette fel (akit talán a Bíboreső film kapcsán ismerhetünk), de mire ő aláírta a szerződést és megérkezett, már a korábbi rendező egyik munkatársa, Peter MacDonald is forgatott pár snittet. Így aztán a hányattatott sorsú Tango és Cash gyakorlatilag három rendezőt fogyasztott el. A forgatást követően a vágószobában szembesültek azzal, hogy a felvett anyag egyszerűen borzalmas, használhatatlan: az alkotók kétségbeesésükben a vágódoktor Stuart Bairdhez fordultak, aki többek közt arról is volt híres, hogy rettenetes nyersanyagokból varázsolt vállalható filmeket. Persze ez az egész tortúra azzal járt, hogy a bemutató is fél évet késett, és a büdzsé is 20 millió dollárral rúgott többre a tervezettnél.
A káoszból aztán végül csak sikerült rendet csinálni, csakis így válhatott a ’80-as évek egyik legemlékezetesebb bűnős élvezetévé. Azzal, hogy a Koncsalovszkij komor filmet rendezett, a stúdió pedig könnyed, szórakoztató filmet akart, létrejött egy furcsa egyveleg, amit egy pillanatig sem gondolnánk előre megfontoltnak, ez már a vágódoktor Stuart Baird keze munkájának köszönhető, de a Tango és Cash így működik pazarul. A komor, fülledt, véres és erőszakos sztori közepette záporoznak a jobbnál jobb beszólások, csattannak a pofonok, szatirikus hangvételét pedig nem tudta volna más ilyen jól megtestesíteni, mint Kurt Russell és Sylvester Stallone.
„Te mit mondasz? / Azt, hogy az alsógatyám szétvágja a seggemet.”
Az, hogy Koncsalovszkij egyébként mennyire volt jó a rendező szerepére, utólag igencsak kérdéses. Az orosz rendező ugyanis nem úgy mutatkozott be, mint aki ért a krimi-komédiák műfajához: korábban a szovjet rendezőóriással, Andrej Tarkovszkijjal írta az Iván gyermekkora, majd az Andrej Rubljov című filmeket. Előbbi kőkemény dráma egy tinédzser felnőtté válásáról a második világháború derekán, utóbbi pedig egy három és fél órás életrajzi film a 15. századi festő életéről és munkásságáról. Amerikában a Mária szerelmei című romantikus drámával debütált, majd Akira Kuroszava forgatókönyvéből leforgatta a Szökevényvonat című filmet, ami egy ízig-vérig feszült, kegyetlen thriller. Kérdés tehát, hogy a stúdió miért is várta, hogy Koncsalovszkij majd könnyedén, önként és dalolva alkot valami olyan derűs és vidám filmet, mint a 48 óra vagy a Halálos fegyver.
Mindazonáltal utólag tisztán látszik, hogy a sok-sok viszontagság ellenére minden éppen úgy esett, ahogy annak történnie kellett. A Tango és Cash 30 év után is remek film – főleg a szinkronnal –, olyan, amit nem ununk meg akár tizedjére is betenni a lejátszóba.
