Ha egy film 188 percre teljesen leköt, ha úgy érezzük, nincs felesleges képkockája és beszippant, hozzánk simul, akkor annak tudnia kell valamit. A Halálsoron ilyen. Nem csoda, hogy képtelenség ellenállni a katarzist hozó finálénak. Persze ehhez kellett egy nagyszerű Tom Hanks, egy név: Stephen King, a megindító filmzenéért felelős Thomas Newman, és az író adaptációit pedig többször is sikeresen vászonra álmodó Frank Darabont (aki rendezőként jegyzi A remény rabjait és A ködöt is). Természetesen nem hagyhatjuk szó nélkül Michael Clarke Duncant sem, akit aztán tényleg nehéz elfelejteni, a filmtörténelem egyik legemlékezetesebb karakterét hozza.
Az alkotókon túl ott bújik a történet, ami morális tanulságával, drámai fordulataival, az ember – mint érző, vagy éppen érzésekre képtelen lény – portréjával válik az egyik legnagyobbá. 20 éve, 2000. április 27-én a hazai vásznakra is beköltözött John Coffey. Ennek apropóján íme pár érdekesség, amit talán nem tudtál.
„A szeretetüket használta fel ellenük, és ez így megy minden nap, szerte az egész világon.”
Habár Stephen King szerette volna, ha Tom Hanks játssza a film főszerepét, a rendező Darabont még a casting előtt felajánlotta a szerepet John Travoltának, aki ugyanakkor nem fogadta el az ajánlatot – mindannyiunk szerencséjére. John Coffey karaktere szintén a film egyik fontos alappillére, így az alkotók nagy dilemmában voltak, hogy ki is játszhatná el. Ekkor toppant be Bruce Willis – na nem azért, hogy ő jelentkezzen a feladatra: Michael Clarke Duncant ajánlotta, akivel az Armageddonban szerepelt együtt. Kitartott amellett, hogy Duncan tökéletes lenne John Coffey karakterére.
A film elején és végén látjuk az öreg Paul Edgecombot, aki visszatekint az 1935-ben történt eseményekre. Az eredeti felállás szerint Tom Hanks játszotta volna őt is, ám a sminkes csapat nem tudta élethűen megöregíteni az akkor 42 éves színészt, így végül a 82 éves Dabbs Greer ugrott be a szerepre.
A történet egyik apró, de szintén emlékezetes szereplője Mr. Jingles, a kisegér, akit volt, hogy számítógépes animációval tupíroztak fel (például amikor Coffey feltámasztja őt), ám összesen közel 15 betanított egérrel dolgoztak.
„Isten nem ruházna ilyen hatalmat egy olyan emberre, aki gyerekeket ölt.”
A produkció egyébként nagy késésben volt, ez pedig nagyon feszültté tette a forgatást. Frank Darabont többször idegeskedett, egy alkalommal ez felszínre is tört: felkapta a díszlet kutyaházát, és a túlsó falnak dobta. A Blu-Ray lemez audiokommentárján a rendező ezt persze tagadta és városi legendának minősítette.
Duncan kétségkívül nagydarab ember volt, ám körülbelül 196 centiméterével tulajdonképpen átlagosnak volt mondható a Halálsoron forgatásán: a Brutalt játszó David Morse éppen csak pár centiméterrel volt alacsonyabb nála, James Cromwell pedig, aki a filmben Hal Moores megszemélyesítője, még magasabb is nála. Kénytelenek voltak hát trükköt alkalmazni, hogy még nagyobb behemótként láthassuk Coffeyt.
Talán apróságnak tűnhet, de a filmesek még arra is gondoltak, hogy élethű legyen a szereplők testfelépítése, ezért a legtöbbjüknek változtatnia kellett az étrendjén és a testmozgásán. Tom Hanks egy kicsit hízott is a szerepért, hogy hiteles legyen az akkori mindennapi ember megformálására. Duncan abbahagyta az edzőtermi gyúrást, hogy ne legyen túl izmos és szálkás, Bonnie Hunt körülbelül 7 kilót hízott a szerepért.
A filmben felbukkan még a legendás színész, Harry Dean Stanton is, akinek nevéhez egy humoros véletlen kötődik: Paul Edgecomb két őrtársát Harrynak és Dean Stantonnak hívják, ami lehetne kikacsintás is, ám a puszta véletlen műve, hiszen Stephen King regényében is már ezzel a névvel szerepelnek a karakterek.
King regénye 1932-ben játszódik, Darabont pedig ezt három évvel későbbre rakta, mert feltétlenül szerette volna, ha az 1935-ös Frakkban és klakkban című romantikus musicalkomédia lenne a film, amit Coffey megnéz a moziteremben. Két dolgot ugyanakkor már nem ellenőrzött: hogy a 30-as években nem így nézett ki a börtönőrök egyenruhája, illetve hogy Louisana államban a ’40-es évekig nem használtak villamosszéket: kivégzéskor felakasztották az elítéltet.
„Néha félek a sötétben, ha idegen helyen vagyok.”
Stephen King egyébként a leghűbb adaptációjának tartja. Ő az, aki a méltán híres Ragyogást például kifejezetten utálja, mert szerinte Stanley Kubrick túlságosan a saját szájízére formálta. És habár sok kritika érte a Halálsoront a hosszúsága miatt, King körülbelül 500 oldalnyi történetét nem lehetett volna rövidebben összefoglalni. Tom Hanks így védte meg a 188 perces játékidőt: „Ez több mint 1 film a pénzedért! [...] Legalább lesz egy egész estés szórakozásod!” Neki lett igaza, a Halálsoron lett a valaha legtöbb pénzt hozó Stephen King-adaptáció.
Kinget rendkívül nehéz megfilmesíteni, emberes munka vizualizálni azt a borzongást, azt a feszültséget, ami a könyveiből árad. Éppen ezért végez sok adaptációja a filmlisták alján. Viszont ha jól sikerül, akkor abból emlékezetes film lesz. A rendezők éppen ezért látják a kihívást a regényeiben. Frank Darabontnak háromszor is sikerült: A remény rabjai emberközpontú dráma, melynek szubzsánere a krimi és a kalandfilm. A Halálsoron a misztikumot állítja a középpontba, és mélyebb látleletet kapunk az emberi lélek mélységeiről. A 2007-es A köd című film apokalipszisében pedig a társadalmi sokszínűség, az egyéni befolyásoltság és az önzőség horrorát láthatjuk.
A horror közös bennük – ez Kinget és Darabontot is egyaránt zsenivé tesz. Mert horror Andy Dufrense harca is a börtön cellái közt: még ha nem is ijeszt, de tragikus sorsa és kitartó túlélése lélekben sokkoló és megrázó, bár a végén feloldást is kapunk a boldog véggel. Szó szerint horror az, amikor az ismert világ megszűnik létezni, a józan ész pedig ezzel együtt áll a feje tetejére A ködben. Ugyanígy horror az, amin John Coffey végigmegy, és egyfajta jézusi alakként igazságtalanul elviseli az őt ért bántalmazásokat.
„Elfáradtam, főnök.”
Stephen King regényeiben a lélek horrora az, ami állandó, és ez köti össze őket, ezt olyan nehéz vászonra vinni. Nem a látható szörny kelt félelmet, hanem a láthatatlan: ahogy a Ragyogásban is a hely szelleme, ami árnyként követi Dannyt és családját.
John Coffey passiója pedig ezért tud olyan mélyreható lenni. Szól az igazságtalanságról, emberi döntésekről, esélyekről, az ártatlan bűnhődéséről, a világunkban örökké egymásnak feszülő jóról és gonoszról, és pontosan arról, ami oly sokszor elfeledett: hogy semmi sem végletes vagy fekete-fehér. Az ő szokatlan viselkedése, önzetlensége, hősiessége és önfeláldozása mutat rá arra, hogy az ember képes minderre.
De mi önzők vagyunk, képtelenek vagyunk megbocsátani. Igazságtalanok vagyunk és kegyetlenek. Az, hogy ez a behemót minderre képes, felébreszt minket.
Az ítélet napján, amikor ott állok lsten előtt, és ő megkérdi tőlem, miért... miért öltem meg az ő egyik igazi csodáját... mit mondjak majd neki? Hogy ez volt a dolgom? Ez a dolgom.
Fáradt vagyok, főnök.
Belefáradtam a vándorlásba. Magányos veréb vagyok az esőben. Belefáradtam abba, hogy nincs barátom, aki megmondaná, hova megyünk, honnan jöttünk és miért. És főleg abba, hogy az emberek ilyen aljasok egymáshoz. Belefáradtam a sok szenvedésbe, amit a világban látok mindennap. Mintha üvegszilánkokkal volna tele a fejem folyton-folyvást. Meg tudja érteni?
Csak egy kicsit kellene John Coffey-nak lenni minden nap, és a világ szebb hellyé válna.
