Utazz velünk a századforduló Párizsába, az 1900-as világkiállításra

Olvasással nemcsak térben, hanem időben is kiléphetsz egy kicsit a mókuskerékből. Ha nincs időd egy egész könyvet elolvasni, akkor akár egy rövid, képzeletbeli utazással is kikapcsolódhatsz: irány Párizs, és az 1900-as világkiállítás!

Az egész világ Párizsra figyelt

A századfordulón kétségkívül Párizs volt a világ közepe. Ebben a nyüzsgő, szakadatlanul fejlődő és nyitott városban rendezték meg 1900-ban a világkiállítást. A korabeli közlekedési viszonyok dacára elképesztő tömeg érkezett a városba, hogy csodájára járjon a kor technikai vívmányainak, művészi alkotásainak, és Franciaország, valamint gyarmatai gazdagságának. New Yorkból ekkor hét nap alatt lehetett hajóval eljutni Párizsba, Budapestről 30 óra alatt vonatozhatott a nagyérdemű a világkiállításra – a tehetősebbje akár magán az Orient Expresszen, amely ebben az időben megállt a Keleti pályaudvaron. Aki pedig itthon maradt, az újságok hasábjain követte az eseményeket, Jókai Mór tudósításában. Az agg írófejedelem az alig húszéves Nagy Bellával utazott Párizsba, és nem volt rest a pestiek orrára kötni, hogy hol múlatja az időt ifjú feleségével.

„Az Elysée Palace – írta egy korabeli lapban – a világkiállításra készült. Van itt olyan szállás, aminek az ára naponkint ezer frank. De azok a lakosztályok is mind ki vannak véve: az egyiket a kelet-indiai fejedelem bírja, a másikat valami amerikai petróleumkirály. A magyar »kolduskirály« – tette hozzá – olcsóbbal is beéri.” A világkiállítás nem csak a rongyrázásra volt nagyszerű alkalom, sok vállalkozás számára a nemzetközi piacra lépés lehetőségével kecsegtetett. Jókai külön meg is említette a magyar termékek sikerét: „Kölber könnyű kocsiját tizenkétszer rendelték meg, a Zsolnay majolikákból meg egyenesen százszoros megrendelések történtek” – írta.

Képzeletbeli utazásunk Párizs szívében, a Concorde téren, a világkiállítás főbejáratánál kezdődik. A látogatókat itt óriási, díszes fémkapu várta, amely alatt akár százan is elfértek. Az expó területén cilinderes, sétabotos urak, csokornyakkendős, könnyű kalapos fiatalemberek, karcsúra fűzött derekú nők, matrózruhás kisfiúk és varkocsba font hajú kislányok nyüzsögtek, s az európai arcok között feltűnt egy-egy messze földről érkezett vendég is. A belépőket gondosan kialakított franciakert várta, és már innét láthatták a Szajnán átívelő Sándor híd (Pont Alexandre III.) aranydíszeit. A híd a világkiállításra készült, a megnyitó előtt egy nappal, 1900. április 14-én adták át. Szintén az expóra épült meg egy kisebb és egy nagyobb hófehér palota, a Petit és a Grand Palais, amely a képzőművészeti alkotásoknak adott – és ad azóta is – helyet.

A világkiállítás egyik legizgalmasabb attrakciója mégis Edison „csodaszőnyege”, azaz mozgó járdája volt. A Jövő útja (Rue de l’Avenir) 3,5 kilométer hosszú volt, és egyszerre 14 ezer embert volt képes megmozgatni. A járda a magasban, egy viadukton mozgott, az utasok a járdába épített oszlopokba kapaszkodtak, és a pavilonok között átláthattak a párizsi házakra, sőt akár még az emeleti lakásokba is bekukucskálhattak.

A mozgó járdáról legtöbben a Nemzetek Utcájánál szálltak le, hogy bevessék magukat az embertömegbe. Az első épület előtt a francia mellett olasz zászlót vontak fel, a palota akár Velencében is állhatott volna. Mellette egy igencsak eklektikus pavilon következett, kupolája aranylott, a tetején sas trónolt kitárt szárnyakkal, grandiózus bejárata mór stílusban épült, és helyet kapott rajta egy három ló vontatta római harci szekér is. A számtalan jelképet magába sűrítő épület előtt méretes amerikai zászlót lengetett a szél. Magyarország az „Ős-Buda várával” képviseltette magát, amely pontos mása volt az Ezredévi Kiállításra a Városligetben fából épített együttesnek, melynek egy részét később időtálló anyagból ugyanitt újra megépítették.

Az expó középpontja természetesen az Eiffel-torony volt, és aki feljutott az Öreg Hölgy tetejére, az a levegőből is megcsodálhatta a világkiállítást. A torony alatt a Szajna vize hömpölygött, a folyó végigkígyózott egész Párizson, utat törve magának a csillogó bádogtetők, tornyok, utcák és parkok között, míg el nem veszett a ködben, messze a horizonton.

A Szajna túlpartján is színes pavilonok sorakoztak, amelyek nem akármilyen kiállítást rejtettek: megdöbbentően lealacsonyító módon mutatták be a francia gyarmatokat. Az itt kialakított ember-múzeumokban bennszülötteket lehetett megtekinteni, ezek a kiállítóterek úgy festettek, mintha valaki egy állatkertben az állatokat varázsütésre emberekre cserélte volna. A gyarmatbirodalom lakói elkerített pódiumokon vesszőből kosarat fontak, zenéltek, vagy éppen kifestett arccal harci táncot adtak elő. A világkiállítás csillogása közepette ezekben a pavilonokban a látogató úgy érezhette, mintha a kolóniák nem csak több ezer kilométerre, hanem több száz évre is lennének a Nyugattól. Az embermúzeumok (hivatalos nevükön etnológiai kiállítások) igen elterjedtek voltak a kolonializmus idején, az Egyesült Államokban például apacsokat vagy éppen Fülöp-szigeteki őslakosokat kényszerítettek rasszista „múzeumokba”. A brüsszeli világkiállításon még 1958-ban is meg lehetett tekinteni Belga Kongóból származó őslakosokat.

Ha az embermúzeum volt a világkiállítás legembertelenebb része, a Villamosság Palotája minden bizonnyal mind közül a legkáprázatosabb volt. Az épület esténte kívül-belül úszott a fényben, még a szökőkutakat is izzók világították meg körülötte. Amikor Pesten még csak a királyi várban, a Nemzeti Színházban és néhány (bér)palotában égett a kiváltságosok fénye, a párizsi Villamosság Palotájában nem tucatszám mérték az izzókat: száz, akár ezer is lehetett belőlük. A hatást a központi, hatszögletű teremben csak fokozták az egymással szemben ügyesen elhelyezett tükrök, amelyek végtelen, fényárban úszó alagutak képzetét keltették. Az épületben kísérleteket is bemutattak, a legtöbb érdeklődőt a német Karl Linde nevéhez köthető, folyékony levegővel kapcsolatos bemutatók vonzották. Sok látogató gyümölcsöt, például szőlőt hozott magával, amit aztán a –190 fokos folyékony levegőben kőkeményre fagyasztottak.

A világkiállítás végét 1900. november 11-én este, az Eiffel-torony tetején eldördült ágyúlövés hirdette. Az expón bő fél év alatt összesen több mint negyvenhétmillió látogató fordult meg. „Bezárult a Szajna-parti tündérpaloták városa” – írta a korabeli magyar sajtó.