Gyakran esünk időzavarba: vannak dolgok, amik mintha mindig is az életünk részei lettek volna. Apróságok, amik körülvesznek a mindennapokban, és emiatt úgy tűnhet, mintha öröktől fogva léteznének.
#1 Senki nem törődött a Super Bowl félidei műsorával 1993-ig
Számos előadónak karrierje csúcspontját jelenti, ha játszhat a Super Bowl félidei szünetében. Ez azonban nem volt mindig így, régen nem szupersztároké volt a porond. Az 1967-es, első Super Bowl félidejében például a nézősereg a helyi rezeseket hallgathatta meg, és csak 1976-ban lépett fel az első könnyűzenei együttes. David Bowie vagy Stevie Wonder valószínűleg túl elfoglalt volt, az önkéntesekből álló, társadalmi munkában utazó zenésztársulat, az Up with People! játszott helyettük.
Az elkövetkező évek is ínségesek voltak, nem tudtak igazán színvonalas műsort színpadra álmodni: volt frizbikért rohangáló kutya, volt, hogy egy 91 éves aggastyán mondott vicceket, miközben Miki egér táncolt, és volt, hogy felbéreltek egy Elvis-hasonmást, aki éneklés közben kártyatrükköket mutogatott, és amúgy Elvis Prestónak hívták. A borzalom még 1992-ben is tartott, amikor a Fox tévécsatorna akkori elnöke megvette a félidőt, hogy bemutathassa az In Living Color című sitcom új epizódját az akkor még zsenge Jim Carrey főszereplésével. Borzalmas eredmény született: 30 millióan váltottak csatornát. Az NBC igazán kétségbeesett, így a következő évre meghívott egy olyan hírességet, akit mindenki szeretett: 1993-ban Michael Jackson rövid show-ja szórakoztatta a közönséget. A siker nem maradt el, és trend született.
#2 A sudoku amerikai találmány a ’70-es évekből
Azt gondolod, hogy a sudoku a japán kultúra egyik legősibb tartópillére? Tévedsz, mert se nem ősi, se nem japán. Ezúttal nem az amerikaiak loptak el egy híres találmányt, majd tettek úgy, mintha ők fedezték volna fel: a sudoku a régi, öreg USA szüleménye.
A szimmetrikus 9x9-es rács első példája Howard Garnsig vezethető vissza, bár az ehhez hasonló játékok már több helyen felbukkantak évszázadokkal ezelőtt is. Az indianapolisi építész Number Place-nek nevezte el a játékot, és 1979-ben egy olyan keresztrejtvény-magazinban jelent meg, amit minden idősödő vásárló leemelt a boltban a polcról, hogy legyen mivel foglalkoznia a vécén.
A játék megjárt pár puzzle-magazint, majd a ’80-as években egy japán keresztrejtvény-kiadóhoz, a Nikolihoz került, aki sudoku néven jelentette meg a saját hasábjain. Ez aztán gyors sikert hozott, és pár éven belül már több újságban szerepelt a „japán” logikai játék.
#3 A D-dúr kánon nem mindig jelentette az örök boldogságot
Még ha nem is vagy klasszikus zenerajongó, Pachebel D-dúr kánonja ha címről nem is, dallamáról biztos ismerős. Ha nem, akkor minden valószínűséggel még sosem jártál esküvőn. Azt gondolnád, hogy a kánon egy nagy múltú szokás, amit a zeneszerző az angolszász vidékeken uralkodó Lord Archibald Schmickelthruster harmadik fiának ünnepségére írt. Tévedsz. Pachelbel egyrészt német, másrészt pedig kisebb homály fedte a zeneművét egészen 1981-ig, amikor is Diana hercegnő és Charles herceg összeházasodott.
Persze a sztori nem ilyen egyszerű, ugyanis Pachelbel műve nem is hangzott el az esküvőn: a Szent Pál katedrálisban tartott ceremónián egy hasonló, szintén barokk darab csendült fel (mégpedig ez). Ugyanakkor akkortájt úgy volt, hogy ami a királyi esküvőkön megtörténik, az rögtön kelendő és érdekes lesz, így aztán a barokk stílus lett hirtelen az esküvői műfaj királya. És amikor a híres kánon a Hétköznapi emberek című Robert Redford-dráma főtémája is lett, akkor már nem volt kérdés, hogy a német zeneszerző öröksége biztosítva van.
#4 A moziknak nem mindig volt programfüzete
Jogos úgy gondolni, hogy nagyjából öt perccel azután, hogy a mozik koncepciója megszületett, nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos időpontokhoz kell kötni a filmek vetítését. Máskülönben honnan tudná az egyszeri munkásember, hogy mikor bukkanjon fel a pénztárnál? Ha éppen akkor toppan be a néző a filmre, amikor Jason Statham és Dwayne Johnson már javában kocsikat robbantgatnak és hidakat döntögetnek, erősen frusztráló élmény nem tudni, hogy ez a hatalmas kalamajka honnan is indult.
Pedig a ’60-as évek előtt az amerikai filmszínházak szinte egész nap mentek: mozifilmek, rajzfilmek, vagy akár híradórészletek váltották egymást a vásznon. Nem tudhattad, mikor kezdődik egy film, csak bementél, megvetted a jegyet, és remélted a legjobbakat. Ugyanígy nem jött a személyzet, ha a filmvégi stáblista lement, nyugodtan maradhattál, amíg nem indult a következő program.
Kérdezheted: nem rontotta el mindez az élményt? És jogosan, mert minden bizonnyal nagyjából így is volt, de az emberek ekkor még nem törődtek ezzel annyit. Egyrészt más volt maga a film is mint műfaj. Az alkotások nagy részében a klasszikus forgatókönyv szerint alakult minden – nem volt kérdés, hogy Katherine Hepburn és Spencer Tracy megoldják-e a kalandot, vagy hogy egymásba szeretnek-e. Ritka volt a nagy film végi csavar, a több szálon futó cselekmény, és a megszokott történetvezetés kevésbé tette érzékennyé a spoiler fogalmát is.
Így volt ez 1960-ig, amikor is Alfred Hitchcock, a krimi és a thriller nagymestere – aki nagyban befolyásolta a filmvilágot ilyen szempontból is – mozikba küldte a Psychót. Hitchcock fejébe vette, hogy nem szeretné, ha a közönség megtudná, hogy Norman Bates – vigyázat, spoiler! – mindvégig a saját anyját alakítja. Így aztán azt javasolta, hogy a mozik előre meghirdetett időpontokban vetítsék a filmjét. Persze a vállalatok fejesei először megbotránkoztak, nem szerették volna, ha egy művész beleszólna az üzletpolitikájukba, és egyébként is: a nézőket úgysem fogja érdekelni a kezdési időpont. Végül azonban Hitchcocknak igaza lett, és a Psycho után lassan minden film megkapta a maga vetítési időpontját, és azt, hogy legyen esélye meglepni a nézőjét, elmesélni egy sztorit az elejétől a végéig.
