Jane Eyre viszont határozottan az, vághatnánk rá, pedig korántsem biztos. A JSTOR Daily cikke ezt a kérdést járja körül. Azok számára, akiknek kamaszkori olvasmányai között előkelő helyen szerepelt a Jane Eyre, minden bizonnyal szentségtörésnek tűnhet megkérdőjelezni a regény romantikus mivoltát, aminek a középpontjában egy fiatal lány és a nála évtizedekkel idősebb férfi szerelme áll. A történetet megjelenése idején erkölcstelennek, keresztényietlennek és a női szem számára alkalmatlannak tartották. „A Jane Eyre korai kritikáinak fényében a mai olvasó naivnak tűnik” – írja Lisa Sternlieb Jane Eyre: Hazarding Confidences című esszéjében, amelyben ezeket az értelmezéseket járja körül. Sternlieb úgy hiszi, hogy a kritikáknak mégis sikerült rátapintaniuk valami fontosra. Ugyan a 21. századi olvasónak Jane Eyre egy szerelemért küzdő nő, a 19. századi olvasó egészen másként értelmezte a karakterét: olyan nőnek látta, akinek le kellene mondania a szerelemről, mégsem teszi.
Angria és az első lánykérés
Bár Charlotte hús-vér ember volt, nem pedig egy regény főhőse, az őt ért hatásokat Jane Eyre-re örökítette. Fiatalon csak fikció szintjén foglalkozott a szerelemmel. Öccsével, Branwellel megálmodtak egy képzeletbeli királyságot, Angriát, és történeteket írtak köré, amikben nem voltak ritkák a háborúk, a felkelések, az emberrablások vagy éppen a nemi erőszak. Angria egy olyan szerelem melegágya is lett, ami birodalmakat volt képes felépíteni vagy akár lerombolni.
Húszas éveikre úgy érezték, kinőttek ebből a játékból. Ebben az időben történt, hogy Charlotte azoknak az érzéseknek a közelébe került, amiket addig csak a fantáziavilágában ismert. Huszonhárom éves volt, amikor legjobb barátjának a bátyja megkérte a kezét, de az ajánlatot elutasította.
Hol van itt a romantika?
Jane Eyre gyerekkora nehezebb volt, mint Charlotte-é, és a bántalmazás később is az élete része marad. „Mint számos más (bizony) romantikus író, Charlotte Brontë is olyan hősnőt kreált, aki meg akarja tudni, hogy mi a szerelem, és hogy hogyan találhatja meg. De elődeivel szemben Brontë a főhősnőjét diszfunkcionális család, egy perverz kapcsolat és bántalmazó felügyelők keretei között helyezi el.”
Edward Fairfax Rochester faragatlan és brutális férfi, aki eljegyzi tizennyolc éves alkalmazottját, amit akár a #metoo 19. verziójaként is értelmezhetünk. A szeretetéhes Jane sokáig rá sem jön, hogy a férfi szereti, hiszen amellett, hogy érzelmileg kegyetlenül bánik vele, úgy tesz, mintha feleségül akarná venni riválisát, de végül visszalép, és ekkor kéri meg a lány kezét. Rochester pillanatnyi gyengédsége, nos, valljuk be, csak pillanatnyi. Miközben Jane esküvői ruhába bújik, hajlamosak vagyunk megfeledkezni Rochester kegyetlen húzásairól és a tényről, hogy mindeközben előző feleségét bezárva tartja.
A Rochester-függőség
Charlotte 1837-ben levelet írt Robert Southey költőnek, amihez egy versét is csatolta, és kérte, döntse el, hogy érdemes-e tovább foglalkoznia az írással. Southey válasza ma már mindannyiunkat kiábrándít, nemcsak a lányt, akinek egy időre letörte az írói ambícióit, ugyanis többek között arra figyelmeztette: „irodalom nem a nők dolga”.
Néhány évvel később Charlotte úgy döntött, Belgiumba utazik, ahol tökéletesítheti francia nyelvtudását, hogy elindíthassa saját iskoláját Angliában. Arra nem számított, hogy a brüsszeli iskolában éri utol a szerelem Constantin Héger, az igazgató személyében. Sokat beszélgettek és közeli barátok lettek, de Héger házas ember volt. Charlotte nemsokára visszatért Angliába, de a férfi iránt érzett ragaszkodását magával vitte. Egy levelében így írt neki: „Se éjjel, se nappal nem találok nyugalmat vagy békét. Monsieur, a szegényeknek nincs szükségük sokra ahhoz, hogy éljenek. Csak azokat a morzsákat kérik, amik leesnek a gazdag emberek asztaláról.”
„Minden kétséget kizáróan vénlány lettem” – írta Charlotte később, abban az időben, amikor a Jane Eyre-en dolgozott. Nem maradt ideje arra, hogy a saját szerelmi életének a kudarcán rágódjon, amíg mások gyerekeit tanította, félvak apját ápolta, drogfüggő öccse ingeit varrta, és testvéreivel együtt besegített a szolgálók munkájába is. Ez az élet mégis lehetőséget adott neki arra, hogy miután ágyba fektette édesapját, az estéket írással töltse.
Bűn kontra erény
A jelenetet, amelyben Jane úgy dönt, nem él bűnben Rochesterrel, Charlotte talán magának szánta emlékeztetőül. Akárhogy is, a főhős elhatározza, hogy ha nem lehet a férfi egyenlő társa, akkor nem lesz az sehogy.
Nancy Pell irodalomkritikus szerint Jane elutasítása egyben a társadalmi és gazdasági intézmények elutasítása is. „Tudva, hogy nevelőként évente harminc fontot kereshet, Jane elutasítja, hogy szerető váljon belőle, vagy hogy megvásárolják rabszolgának” – írja.
Jane önmagát és a saját életét részesíti előnyben, amikor talpra áll. Úgy tűnik, ettől kezdve a sorsa is jóra fordul, találkozik a Rivers nővérekkel és bátyjukkal, St. Johnnal, aki befogadja és tanári állást biztosít neki a faluban. Közben Jane nagyobb összeget örököl. Már csak egyetlen dolog választja el a boldogságtól, St. John házassági ajánlata, ami nem tűnik kevésbé kegyetlennek, mint Rochesteré: a férfi elvárja tőle, hogy misszionáriusfeleségként kövesse Indiába, anélkül, hogy szeretné. Jane végül inkább szembenéz a bűnével, mint hogy St. John mellett az erényes élet lehetőségét válassza. Visszatér Thornfieldbe, és miután Rochestert és St. Johnt is visszautasította, egyedül a maga ura. Eddig a pontig Jane és Mr. Rochester románca értelmezhető egy #metoo sztoriként, de végül Jane önszántából, szerelemből dönt a visszatérés mellett, és ezzel válik a Jane Eyre egy független nőről szóló történetté.
1840-ben ez az attitűd, Jane önmaga iránti szeretete háborította fel az olvasókat, ma viszont a Rochester iránt érzett szerelme tűnhet sokkolónak. Charlotte egy alkalommal így felelt nővéreinek egy hősnőkről szóló vitájukban: „Mutatok nektek egy hősnőt, aki éppen olyan egyszerű és kicsi, mint én, de olyan érdekes, mint bármelyikőtöké.”
