Kosztolányi élete utolsó szerelméért válni akart

Kosztolányinál két éve mutatkoztak a rák első tünetei, amikor megismerkedett élete utolsó, nagy szerelmével, a férjezett Radákovich Máriával. Viszonyuk egy évig tartott.

2018-ban irodalomtörténeti jelentőségű dokumentumok kerültek elő: Kosztolányi utolsó szerelmének, Radákovich Máriának a férfihez címzett levelei. Bíró-Balogh Tamás Ha nem volnátok ti – Kosztolányi Dezső utolsó szerelmei című könyvében írja le mindazt, amit erről a szerelemről tudunk, és azt, hogy milyen nyomot hagyott az életműben.

Először is megpillantottam magát

1935 júliusában a sors úgy hozta, hogy a Kosztolányi család és Radákovich Mária ugyanabban a visegrádi üdülőben nyaralt. Az ötvenéves Kosztolányi ekkor már két éve betegeskedett. A harminchat éves Mária fiával, Japival érkezett, férje nélkül. Az író első látásra beleszeretett a nőbe (igaz, könnyen lehet, hogy már azelőtt is találkoztak). Mivel ekkoriban nem vezetett naplót, a nagy találkozásról csak Máriának írt első leveléből tudhatunk.

„Először is megpillantottam magát – emlékezett a levélben. – Úgy ült a magányában, a csöndjében elzárva, mint a hősnő egy dán regény fejezetében, a legcsöndesebb lámpafénytől aranyozva. Aztán a kikötőhídon hevert, a verőfényben. Később zenét hallottam magam körött – Beethoven Sonata pathétique-ét és Schumann dalait –, akár gyermekkorom családi összejövetelein. Végül a Dunaparton egy este fehér, pirosbabos ruhában jött elém, a tűzfényben, fáradt, kék szemekkel, a vidék és a természet minden varázsát hozva. Feledhetetlen, örökkévaló.”

Bemutatkozásuk pillanatát Mária évtizedekkel később elevenítette fel, erről Varga Balázs készített hangfelvételt. „Június 24-én ismerkedtünk meg. Este szalonnát sütött a társaság a Dunaparton. Fiam kért: – Anyu, gyere, nézzük meg. Lementünk, leültünk a fűbe, néztük, hogy ég a tűz. Akkor odajött Kosztolányi és bemutatkozott: Kosztolányi Dezső vagyok. Én akkor azt mondtam:

- Magának nem kell bemutatkozni, magát mindenki ismeri.

- Kérem, ne mondjon ilyen közhelyeket.

Szégyelltem magam.

Ott állt mellettünk, de nem emlékszem, hogy beszéltünk-e többet.”

Kosztolányinénak, Harmos Ilonának persze azonnal feltűnt férje érdeklődése a nő iránt. „Egyik este levittem a kézimunkámat a hallba – mondja Mária a felvételen. – Hárman ültünk ott asszonyok, ő odaállt az asztal mellé, nem szólt, csak nézett engem. Nem beszéltünk akkor semmit.

Egyszerre erélyes női hangot hallottam:

- Dezső, menj lefeküdni!

A felesége szólt rá. Szó nélkül kezet csókolt nekem, és ment lefeküdni.”

A történet pikantériája, hogy Kosztolányiné elbeszélése szerint ő előbb találkozott Máriával, mint maga Kosztolányi, bár az is előfordulhat, hogy látásból a férfi már ismerte az asszonyt, hiszen Budapesten egy utcában laktak, ugyanazt a megállót használták már négy éve. Kosztolányiné szavai: „Egyik félreeső asztalnál idegen nő ül, kisfia és szőke nevelőnő társaságában, terítéke előtt az asztalon csomó orvosság, gyomorbeteg, ideges nők gyógyszere.

Néhány napig észre sem veszem az ottlétét.

Lenn a víz partján bemutatkozik, s én csodálkozva hallgatom, mert [az] első percekben legszemélyesebb magánügyeiről kezd beszélni. Tizennyolc éve asszony. Férje egy évvel ezelőtt hűtlen lett hozzá. – Azóta nem beszélnek – mondja.

Ámuldozom, de egy kicsit büszke is vagyok. Lám – gondolom –, milyen bizalomkeltő lehetek, ha valaki az első találkozáskor, az első percekben így ki tud tárulkozni előttem, és nem az első eset ez. Valahogyan sokat fordulnak hozzám lelki vigasztalásért. Arra is gondolok, bizonyára hallott arról, hogy mi az urammal afféle közmondásosan jó házaséletet élünk s ő most úgy fordul hozzám, mint a sokáig élni akaró a nagyon öreg emberhez, hogy megtudja, hogyan is csinálta azt, hogy ilyen sokáig egészséges tudott maradni. [...]

– Minden férj megteszi ezt – mondom, holott nem is hiszem, mert az én férjem, ha csak nem számítom naponkénti néhány perces látogatását a régi dajkánál – hitem szerint – még a hűtlenség legcsekélyebb látszatát sem keltette hosszú házasságunk idején.

Főképpen az fáj neki – mondja –, hogy meg kellett tudnia, milyen mocskos az élet.

És bár vallási okokból nem vált el – közli –, idegenként élnek egymás mellett.”

Harmos Ilonától tehát azt is megtudjuk, hogy Mária házassága boldogtalan volt. Innentől pedig csupán néhány véletlennek kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy egy magányos nő és egy halálos beteg férfi egymásra találjon. Kosztolányiné azt is bevallotta, hogy ő volt az, aki felhívta Máriára az író figyelmét.

„Az ebédnél elmondom az uramnak az asszony vallomását, aztán arról beszélgetünk, hogy az egész kastélyban nincs egy igazán szép nő.

- Legcsinosabb a felszolgáló lány - mondom.

- Nekem az a szőke nevelőnő tetszik - mondja Dide.

- Neked mindig is a dajkafélék tetszettek - gúnyolódom.

Másnap, harmadnap látom, hogy Dide többször is együtt van a nevelőnővel s a gyerekekkel is. Rajongani kezd a kisfiúért.”

(Nem véletlen, hogy annyi szó esik a dajkákról, de ez egy másik történet.) Mária és Kosztolányi a visegrádi nyaralás alatt egyre több időt töltöttek együtt, ami más vendégeknek is feltűnt, akik megkérdőjelezhetetlen indulattól vezérelve Ilona fülébe súgták, hogy férjének tetszik a kisfiú anyja. Kosztolányiné kapcsolatukat múló szeszélynek gondolta, ezért hagyta, hogy az író kiélje vágyait. „Valami álfölény is van ebben a magatartásomban, tetszelgek nemességemben, felvilágosultságomban. Sokszor gondoltam én arra, hogy van abban valami természetellenes, hogy ő sohasem kapcsolódott érzelmileg senkihez, még rövidebb időre sem, legalább én nem tudok róla és nem kétlem, hogy tudnám. Sokszor szinte nem bántam volna, ha amúgy közönséges módon megcsal.”

Akárhogyan is lesz, szeretem

Harmos Ilona számításaival ellentétben a fellángolás nem múlt el. Néhány nappal azután, hogy visszatértek budapesti otthonukba, Kosztolányi tollat ragadott, és írt Máriának. Második levelében szerelmet vallott: „Akárhogy is lesz, szeretem. Szeretem őszintén, tisztán, taktika nélkül. Maga az én kishúgom és kisleányom, életem és szenvedésem várt jutalma, vidéki lélek, mint én, testvérem, minden ember közül a leginkább rokonom.” A leveleken kívül telefonon is szót váltottak. Ekkor Mária még nem tudott a betegségről.

„Vágyakozom magára, a hadaró szájára, a gyönyörű szemére, a csodálatos mivoltára, mely csak nekem való, nekem szóló üzenet valahonnan. Ne fogalmazzunk mondatokat. Félszavakkal beszélgessünk. Üljünk össze egyszer s mondjunk kellemetlen őszintétlenségeket is.” Úgy tűnt, Kosztolányi Márián kívül semmi mással nem tud foglalkozni. Mégis könnyen lehet, hogy Ilona volt az, akinek köszönhetően a szerelmük beteljesedhetett.

Harmos Ilona, Kosztolányi Ádám és Kosztolányi Dezső 1918 körül
Harmos Ilona, Kosztolányi Ádám és Kosztolányi Dezső 1918 körülFotó: Wikipédia

„Nézzünk vele szembe - gondolom. - Okosabb az ilyesmit kiélni hagyni, hamarabb elmúlik.

- Nem akarnál néhány napra visszamenni nyaralni? - kérdezem tőle. - Takaríttatni akarom a lakást.

- Megtennéd? Igazán megtennéd? - kap Dide mohón a szón - milyen kedves vagy - mondja, s ez az elismerés jobban bánt, mintha egyszerűen, szó nélkül igent mondott volna. Én már tudom, hogy kettejük között nem szűnt meg a kapcsolat a mi elutazásunkkal. Nyaraló asszonyok jöttek fel közben, és mindenről tájékoztattak.”

Kosztolányi tehát elutazott, majd azzal a szándékkal tért vissza, hogy feleségül veszi Máriát. Ilona a jelenetben síró, csapongó gyermekként ábrázolta férjét.

„- Manyikám, jaj, Manyikám, jaj Manyikám - zokogja.

- Na, nem baj - csitítom -, nem baj, nem lesz semmi baj.

- Én feleségül veszem őt - zokogja.

- Jó, feleségül veszed. Nem lesz semmi baj - biztatom. És még mindig úgy látom a dolgot, mint az előbb.

- Milyen jó vagy - mondja. - Hogy képzeltem én azt, hogy nélküled élni tudnék? El fognak ide jönni teára és beszélgetünk. Jó? Te is jóban leszel vele. Ugye. Ti ketten összebarátkoztok majd és rám se fogtok nézni. Ugye jóban leszünk mindnyájan.”

Mint Ilona később megtudta, Kosztolányi és Mária úgy váltak el egymástól, hogy otthon mindketten bejelentik a válási szándékukat. Felesége hatására viszont a férfi levelet írt szerelmének, várjon még, ne siessenek el semmit. Úgy tűnt, csillapodni kezdtek a kedélyek. „Pár napig nyugodt, derűs, éles művészi szemlélettel gúnyolódik saját gyermetegségén, szentivánéji kalandnak látja, kicsit restelli, de inkább büszkélkedik vele, tetszeleg a fiatalos fogékonyság gondolatában.” Kosztolányiné úgy hitte, a viszony véget érhet, pedig a szerelmesek a tudta nélkül váltottak levelet.

Füst Milán és felesége lettek a bizalmasaik. Ide érkeztek dupla borítékban a levelek, amik az ő közvetítésükkel jutottak el aztán Máriához. A levelezésbe hamarosan Kosztolányiné is beszállt, Máriának írt néhány, minden romantikától mentes sort. „Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd – kezdte –, ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést vagy csak jelt is ad vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és öregségtől - sajnos joggal - rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát.” Mária a levelet azonnal eltépte és a tűzre dobta, majd felhívta Kosztolányit, aki ráparancsolt, hogy vegye ki gyorsan a kályhából, hiszen válóok lehet.

Októberben aztán ismét jelenet következett a Kosztolányi család otthonában. Az író a felesége elé állt, és közölte, válni akar. „Eddig készséggel magam ajánlottam ezt a megoldást. Természetesen a megvalósítás elképzelése nélkül. Most - leginkább kívülről jövő biztatásokra - kijelentettem, hogy válok” - írta Ilona. A férfi a veszekedés végén végül eldöntötte, mégis a családjával marad.

Föl, föl, még ez egyszer, / halál fölé

Mária és Kosztolányi karácsonykor Füstéknél találkoztak. Mária egy érmét ajándékozott az írónak, amit még édesapjától kapott, Kosztolányi pedig később az édesanyjától kapott láncon hordta. Az ismerősök úgy látták, hogy a szerelem jó hatással van rá, jobban lett tőle. Karinthy Frigyes az Istenek eledele című cikkében így írt róla: „Hogy a »szerelem szépít«, üdít, fiatalít, sőt gyógyít is, ezt a köznapi tapasztalatot a mai tudós nemcsak hogy nem utalja már a babonák világába, de mint hormonális tünetcsoportot hajlandó hovatovább klinikai vizsgálódás tárgyává tenni. Egy velem egyidős kedves és szeretett barátomat figyeltem ilyen alapon, idén nyáron, aki hajló kora, sőt betegsége ellenére heves és boldog szerelembe esvén, hirtelen fiatalodni kezdett, sőt kezelőorvosa nagy meglepetésére (aki semmit sem tudott a dologról) korábban kezdett gyógyulni, mint ahogy a szóban forgó betegség és az előírt gyógymód szempontjából várni lehetett volna.”

A várva várt gyógyulás azonban elmaradt. „Nem tudok én már semmit – írta Mária levelében, ami sosem jutott el Kosztolányihoz. – Csak imádkozni. Hinni akarok és imádkozni. Az egészségedet akarom. A teljes gyógyulásodat. A boldogságodat, a boldogságomat, a fiam boldogságát. A lehetetlent akarom. Nem adom meg magam a sorsnak.”

Kosztolányi Dezső minden kezelés és küzdelem ellenére 1936. november 3-án meghalt. Végakarata állítólag az volt, hogy Mária hozzá írt leveleivel együtt temessék el. Mária Füst Milán feleségét, Erzsit kérte meg, hogy tegye be a koporsóba a leveleket, mire azonban kiért a temetőbe, a család már körülállta a ravatalt. A nő a már ott lévő Gellért Oszkárhoz fordult segítségért, de végül nem lehet tudni, hogy mi lett a levelekkel.

Mária Kosztolányi halála után egy nap meglátta az utcán egykori riválisát. „Az autóbuszmegállóban Kosztolányi Dezsőné állt, nyári ruhában. A nyakában az a lánc volt, a kis éremmel. Azt hittem, meghalok.” Összeszedte minden bátorságát, és megkérte, hogy adja neki vissza, ugyanis az író azt tőle kapta. Másnap Kosztolányiné visszaküldte neki a cselédjével.

Ó a sebes, fényes láng. Mária

A Mária-szerelem nem maradt nyomtalan Kosztolányi életművében. A Szeptemberi áhitat volt az első verse, amit a nő ihletett. A Nyugat nyitóoldalán közölték, éppen abban a számban, amiben Harmos Ilonának is megjelent egy novellája, ő itt találkozott először az írással, pedig egészen addig férje minden művét megmutatta neki, mielőtt megjelent. Mária így emlékezett vissza arra a pillanatra, amiről a vers szól: „A földszinti tágas, szép hall végében könyvtár volt, asztalok. Hűvösebb időben beültek oda, olvastak a vendégek. Volt egy újságíró házaspár, a lányukkal. A kislány zongorázott. Az ő zongorajátékáról ír a Szeptemberi áhitatban. Együtt hallgattuk a zongorázást, beszélgettünk, és akkor megcsókoltuk egymást.”

A Mária fiatalkorához és vallásosságához fűződő verset november 22-én, a születésnapján adta át neki Kosztolányi. Érdekessége, hogy ebben Mária neve többször szerepel, mint a feleségéhez írt Ilona című versben a feleség neve.

Kapcsolatukra több novellájában és cikkében is tett utalást. Egy karcolatban Esti Kornél például egy fiatalkori szerelmének a történetét eleveníti fel, akit a szülők eltiltottak tőle, ezért feltalált egy tükröt, amiben mindig Arabellát láthatta. A Világvége című novellában pedig két kedvesének ír levelet, amikor kiderül, hogy az emberiségnek eljött az utolsó órája: „Két levelet írtam. Az egyik levelet Katicának írtam, aki egy életen át azt hitte rólam, hogy szeretem. Közöltem vele, hogy egyáltalában nem szeretem, és nem is szerettem soha, szakítok vele, nem is óhajtom látni többé. A másik levelet Violának írtam, akitől istentelenül elszakítottak. Bevallottam neki, hogy csak őt szeretem, hűséget esküdtem arra a három napra, mely számunkra az édes örökkévalóság.” A vér című tárca története pedig kísértetiesen hasonlít Kosztolányi életének történéseire: az idősödő férfi fiatalabb lány iránti szerelme mindent elsöprő, de végül nem teljesül be, és a férfi meghal.

Mustra