„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd”

Petőfi Sándor és Arany János barátsága egy levéllel kezdődött. Örkény István papíron fejezte be azt, amibe egy buszúton kezdett bele: meghódította a vágyott nő szívét. Kosztolányi Dezső felesége postára adta véleményét férje szeretőjéről, igaz, stílusosabb lett volna, ha egy téglához szigszalagozva dobja be a nő ablakán.

Egy barátság kezdete

Petőfi Sándor első levele Arany Jánoshoz, 1847. február

Arany János 28 éves volt, amikor elküldte a Toldit a Kisfaludy Társaság pályázatára. Másodszor jelentkezett, és ugyan egy évvel korábban az Elveszett alkotmánnyal húsz aranyat nyert, a vígeposz verselését Vörösmarty Mihály még nem találta tökéletesnek. A kritika alkotásra inspirálta, elismerésre vágyott, de az eszébe sem jutott, hogy ennél sokkal többet nyerhet: egy igaz barátot.

A zsűri osztatlan sikere után a Toldi elindult hódító útjára a magyar irodalomban. Az elbeszélő költemény eljutott Petőfi Sándorhoz is, aki azonnal tollat ragadt, hogy gratulálhasson az írójának.

„Üdvezlem Önt! Ma olvastam Toldi-t, ma írtam e verset, s még ma el is küldöm. Az »Életképek«-ben ki fog ugyan jőni, de én minél hamarabb akarom Önnek tudtára adni azon meglepetést, azon örömet, azon elragadtatást, melyet műve költött bennem. Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokallta már látni, mint martírkodnak milliók, hogy egypár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az aristokratiát!

Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony ... minden érdekelni fog. Isten Önnel, Isten Önnel. 

Ab invisis őszinte barátja

Petőfi Sándor”

A költő az Arany Jánoshoz című versét is mellékelte a levélhez, amelyben tovább méltatta őt. A válaszra nem kellett sokáig várnia, Arany hét nappal később válaszversével adta fel. Petőfi következő levelében már felveti, hogy a továbbiakban tegeződjenek. („Lelkem Aranyom! Nem veszed tán rossz néven, ha elhagyom az önözést.”) Így vette kezdetét a magyar irodalom egyik legszorosabb barátsága, ami azonban a szabadságharc miatt csak kevesebb mint három évig tartott. 

Meglátni és megszeretni

Örkény István szerelmeslevele, 1947. szeptember 5.

Vannak olyan férfiak, akik annak ellenére – vagy éppen azért – képesek bármelyik nőről lebeszélni a ruhát, hogy a természet nem áldotta meg őket adoniszi alkattal vagy Rhett Butler-féle sármmal. Ilyen férfi volt Örkény István is. 

A 19 éves Nagy Angéla 1947 nyarának végén a Mátrába indult üdülni édesapjához. A buszon egy harmincöt éves, kopaszodó férfi ült le mellé, és ötpercnyi ismeretség után közölte a fiatal lánnyal, hogy feleségül fogja venni. Angéla nem vette komolyan, még tanult, ráadásul az ujján egy másik férfitől kapott eljegyzési gyűrűt viselt. Két nap múlva azonban levelet kapott az idegentől: 

„Kedves Kisasszony!

Gyakorlatlanul írom ezt a levelet; e téren tapasztalatlanabb vagyok, mint az angol udvari ceremóniákban. Szeretném az elején kezdeni, de azt se tudom, hol az ilyen »ügynek« az eleje.

Sajnos egy autóbuszban találkoztunk, s így – egyikünknek – át kell lépnie száz társasági gátlást. Az én dolgom, hogy bemutatkozzam, de ha megteszem, nem száz, hanem ezer terhelő adat szól ellenem. Mesterségem már egymagában is gyanús; ha leírom, hogy »író« vagyok, Maga nyilván valami korhely-bohém-csavargóféleséget tisztel e néven. Könyveim tán megcáfolnák ezt, de könyveimet Maga sosem olvasta. (Rutinom: 50 lépésről ismerem meg az olvasóimat. Maga nem az.) Ha megtetézem ezt azzal, hogy anyakönyvi hitelességgel mutatkozom be: – elvált is vagyok, elhúzza az orrát. Mindez rossz ajánlólevél.

Érzem, hogy ezt a kis gyanakvást játszva oszlathatnám el azzal, ha felsorolnám a »meglátni és megszeretni« címszavait. Bizonyára enyhítő körülmény lenne, ha azt írnám, hogy »nem tudok Maga nélkül élni«. Mindezt nem írom, mert nem így van, s az írók még az életveszély perceiben sem szeretnek hazudni. S az emberi kapcsolat mindig életveszély. Ami van, az különben is több ennél; úgy érzem, hogy valami közünk van egymáshoz – vagy inkább: nekem Magához. Kérem, tekintse enyhítő körülménynek ezt.

Véget vetek e balkezes vallomásnak. Ha módot ad rá, élőszóval fejezném be. Hozza meg ezt az áldozatot; íme, mily hosszú levéllel áldozom én. (Legutoljára a fronton írtam ilyen hosszú levelet, kint a Donnál, fél nappal az oroszok áttörése előtt. Búcsúlevél volt.) S áldoztam még kétszer, hogy egészen kevéssé tiszteletre méltó emberek társaságát kerestem, csak azért, hogy közben láthassam Magát.

Idefenn lakom a Baánnál. Három napig csak. Holnap – szombaton – és vasárnap a 3/4 5-ös autóbusszal leszaladok a MÁV elé. Ott várok Magára, a megállónál. Kétszer várhatok csak Magára; kérem, egyszer jöjjön el.

»Ismeretlen tisztelője«

Örkény István”

Örkény jól ismerte saját eszköztárát, amiben a dús, göndör fürtök vagy a széles, izmos vállak helyett műveltsége és humora állt rendelkezésére. Hamarosan sikerült meghódítania a lányt, egy évvel később pedig beváltotta a buszon tett, komolytalannak tűnő ígéretét, és elvette feleségül. 

A megcsalt feleség válasza

Kosztolányi Dezsőné levele Radákovich Máriához, 1935. szeptember 30. 

Mit tehet az írófeleség, ha férje úgy dönt, hogy más nő oldalán keresi az ihletet? Várhat csendben, amíg az adott férfi kitombolja magát, és jobb belátásra térve visszatér hozzá, esetleg ajtót mutathat neki, vagy éppen figyelmeztetheti a szeretőt, hogyha tovább folytatja a viszonyt, a nyílt utcán veri agyon, akár egy kutyát. Kosztolányi Dezsőné ez utóbbit választotta. 

A Kosztolányi család 1935 nyarát egy visegrádi üdülőben töltötte. A már súlyos beteg író itt ismerkedett meg a férjezett Radákovich Máriával, és beleszeretett. Kosztolányiné eleinte nem tett semmit, úgy vélte, a Mária-szerelem férje múló szeszélye, de az idő nem őt igazolta. Ráadásul a szeretőknek nem volt nehéz megszervezni légyottjaikat, hiszen mindössze néhány méterre laktak egymástól. A feleség végül megelégelte kapcsolatukat, és levéllel fordult a szeretőhöz: 

„Maga szerencsétlen, tájékozatlan lúd,

ha én magát még egyszer meglátom az erkélyen szenvelegni, ha maga még egyszer, csak egyetlen izenetet, levelet, apróhirdetést, vagy csak jelet is ad, vagy jelet elfogad az én szerencsétlen, haláltól és  öregségtől – sajnos joggal – rettegő, gyönge jellemű uramtól, akkor én magát a nyílt utcán, a fia szeme láttára összeverem, mint egy haszontalan, rossz és ostoba dögöt, de az is lehet, hogy lelövöm, mint valami veszett kutyát. 

Figyelmeztetem, hogy én uram, aki sajnos sulyosan beteg és idegbeteg, alig várja, hogy megszabaduljon magától. Ezt nekem – maga jól tudja, hogy én nem szoktam hazudni – többször hangoztatta, s csak tévesen értelmezett férfiúi büszkeségből s a maga aprócska méregadagjaitól és eltűnéseitől nem tudta a döntő lépést megtenni. Szégyellje magát, még szép emléket se tud hagyni egy férfiben, még elmenni se tud szépen. Van arról magának sejtelme, hogy micsoda tragikomikus helyzetet idézett fel, szenvelgő ostobaságával?

Egyébként, ha az uram erről a levélről tudomást szerez – én nem félek tőle, csak őt szeretném megkímélni –, akkor ez annak a bizonyítéka lesz, hogy maguk holmi unokanővére, vagy az uram egy állítólagos barátja révén mégis érintkeztek. Az én uram nem tud titkot tartani, ahhoz nem eléggé férfias. Én minden apró részletet tudok, még azt is, ami az erdőben történt. 

Egyébként az iránt megnyugtathatom, az uram nem lesz öngyilkos, s ha lesz, csak miattam, mert ezek után bizonyára alaposan meg fogom gyötörni, joggal. 

Még egyet. Az uram összes leveleit, valamennyit, 24 órán belül juttassa el Kiss tanársegéd úrhoz. Ha nem tudná véletlenül, az Ernánál vannak. Irodalmi romantikát nem csinálunk, kedvesem.

Magának pedig azt az emberi tanácsot adhatom, hogy vagy azonnal ugorjon a Dunába, de jól, vagy pedig tanuljon, és próbálja meg megtudni mi van a látszatok mögött. Ez talán még rendes embert csinálhat magából. 

Kosztolányi Dezsőné”