Ő Batman eszelős ellenfele, aki hatalmas vigyorral, határok nélküli őrültséggel pusztít. A denevérember állandó kihívója, aki egyensúlyt hoz Gotham városába: ő képviseli a rombolást, Batman pedig az állandó igazságot. Az új film viszont meglepetést okozott: felborította mindazt, amit eddig Jokerről tudtunk, új dimenzióját ismerteti meg velünk, Batman pedig sehol sincs. Joker – vagy Arthur Fleck – teljesen új színt kap. De hogy is volt ez eddig? Mit tudtunk meg Jokerről a korábbi filmekben?
Nyomtatásban, rajzokon
Joker egy 1940 áprilisi Batman-számban mutatkozott be elsőként mint burkolt, szarkasztikus humoráról ismert pszichopata. Az ötvenes években a képregényeket szabályozó bizottság rendelete miatt egyszerű és többnyire ártalmatlan csínytevővé fokozták le – akár egy Scooby-Doo-rész szörnye is lehetett volna –, csak a 70-es évekre tért vissza sötét gyökereihez. Mivel ezek a történetek sosem tettek ki egy lineáris egyenest, legtöbbször egységes univerzumot sem, a karakter eredettörténete sem kapott hivatalos változatot. A legismertebb ugyanakkor az a verzió, hogy beleesett egy vegyi tartályba, ami kifakította, bőrét fehérre, haját zöldre, száját pedig vörösre változtatta, elméjét pedig megháborította.
A karakter két fő átirata – a velejéig gonosz, könyörtelen gyilkos, illetve az ártalmatlan, excentrikus tréfagyáros – ugyanakkor mindig újabb árnyalatot kapott, leginkább az aktuális társadalmi és politikai helyzetre reagálva. Ez legszorosabban az új filmre igaz.
Szarkasztikus pszichopata
Az első filmtörténelmi jelentőségű, élőszereplős Joker egyébként még 1966-ra tekint vissza. A Batman-sorozat mozifilm változata nehezen vehető komolyan – abban az időben a képregényfilmek még messze nem nyerték el a nagy stúdiók kegyeit, így se dollármilliók, se jó szakember nem volt arra, hogy valamirevaló filmet tegyenek le az asztalra. De talán szándék sem, mert a film se nem drámai, se nem izgalmas, se nem félelmetes, viszont infantilis, komédiajellegű és talpig B-kategóriás ízléstelenség. A Cesare Romero által megformált Joker bárgyú és magas hangon visítozik – összességében mégis rengeteget hozzátett a későbbi Jokerek megjelenéséhez.
Ugyanis Jack Nicholson 1989-es Jokere hasonló volt: örökké pörgő, nem szunnyadó jelenség, aki kiegyenesíthetetlen mosolyával, frappáns, humoros beszólásaival nemcsak hogy ellopta Batmantől a show-t, de szinte az egész filmet uralja. Maffiafőnökre hajazó alak, akinek legfőbb indítéka, hogy középpontban legyen, polgárpukasszon, feszegesse a határokat. Még a színész Ragyogásban nyújtott alakításából is felfedezhetünk benne színeket. Viziója természetesen ugyancsak a sötétből ered – a rendező Tim Burton gótikus stílusának hála ez a látványvilágban vissza is köszön –, gonosz ármányai már túlmutatnak azon, amit a korábbi, sokkal ártatlanabb Joker karakterében lelhetünk fel.
Anarchista őrült
Christopher Nolan szuperhősmozija, A sötét lovag masszív darab, ami teljes mértékben a realitás talaján maradva jelenítette meg Batman és Joker heves párharcát. A legambiciózusabb Jokerrel találjuk magunkat szemben, akinek megformálásához a Bush-kormány ideje alatt levegőben lógó terrorveszélyből is meríthettek. A terrorizmus célja a káoszkeltés, ami a mindennapok része volt akkoriban: a kontrollt vesztett társadalomnál nincs félelmetesebb monstrum, Joker pedig egy olyan lángelme, aki pontosan tudja ezt. Nolan filmjében így Joker egy felülkerekedő, megfontoltan gondolkodó, legyőzhetetlennek tűnő gonosz, aki képes manipulálni, provokálni, szarkasztikus humorával pusztítani, és kész előre kiszámítani az ellenfele lépéseit. A tragikus sorsú Heath Ledger alakítását a rajongók azóta is a legjobb Jokernek vélik.
Szeretetre éhes
Míg minden korábbi Joker-feldolgozás a karakter lángelméjére épült, illetve arra, hogy képes Batman méltó ellenfeleként létezni, az idei filmben Joaquin Phoenix főszereplésével ez nem nyer bizonyítást. A nyolcvanas évekre datált eredettörténetben Arthur Fleck esendő, a társadalom szélére került, karrierjét görcsösen beindítani akaró humorista, aki ugyanakkor képtelen vicces lenni. Bohócként alkalmi munkákból él, és van egy furcsa betegsége: bármikor kényszeres nevetésbe kezdhet. Ez a Joker is a legelső pillanattól kezdve őrültnek látszik, de nem egy bűnügyi agytröszt, aki világuralmi törekvéseivel vagy feltűnési viszketegségével gyilkol halomra embereket: őt a társadalom darálta be, ahova képtelen beilleszkedni.
Ez a Joker nem velejéig gonosz, lelketlen vagy szívtelen. Nem megoldhatatlan rejtély vagy beteljesülésre váró sötét jóslat lakik benne, siker vagy hatalom utáni vágy – csupán egy egyszerű, sebzett szívű, fájdalommal teli ember, aki rettenetesen szomjazik az elismerésre, a szeretetre, az együttérzésre, az elfogadásra. Persze a társadalom peremére szorulva már nem talál maga mellett senkit: csalódik a munkatársában, anyjában, képzelt apjában, még az istenített műsorvezetőben is. Alapvető lelki sebzettségével pedig egyre kevésbé tud kontrollt és határt szabni saját magának, amikor pedig kicsorduló reményvesztettsége dühbe fordul át, gyilkol.
A társadalom pedig így figyel fel rá: merthogy nincs egyedül.
A társadalom egységes, érzelmeket elnyomó maszkját hordva senki sem látja meg, de ahogy valódi maszkot fest magának, hogy kimutathassa az elfojtott érzelmeit, eléri, amire oly nagyon vágyott: hogy észrevegyék.
Habár Gotham kritikus időszakának a 80-as évek ad otthont – ahol szegénységtől kezdve a szuperpatkányokon keresztül a polgármester-választásig minden fenyeget –, a fikció egyértelműen a mának szól. Jelenkorunkban, ahol egyre nagyobb teret kapnak a populista irányzatok – egy röpke politikai körpanoráma után látszik –, újra afelé haladunk, hogy hatalmas, meredek szakadék tátongjon az elit és a munkásosztály közt.
Joker mindezt megtorolja: embert öl, ami egyértelmű bűntett. De vajon mekkora bűntett az, ha a társadalom erkölcsét és öntudatát gyilkolja meg szép lassan az, aki vagy ami épp annak védelmezőjeként és megmentőjeként nevezi magát? Ezekben a napokban ez itthon is égető kérdés.
Mindezek miatt kettősséggel jelentkezik a film: Joker esendő, szerethető ember, aki a képregényfilmekben szokatlan drámájával kerül közel hozzánk, és aki ugyanakkor önjelölt ítélethozóként pusztít el mindent és mindenkit maga körül. Így jön el az, ami korábban még nem: megfordulnak a szerepek. A rombolás erőt ad neki, teret enged annak, ami ellen küzd.
A elkorcsosult lélek pedig már nem engedheti meg magának, hogy szeressen és ragaszkodjon.
Csak az a kérdés marad, hogy merre tovább. Ő is lehet az a lángelméjű anarchista, mint Heath Ledger Jokere, vagy a benne rejlő veszélyt most épp a labilis elméje és kiszámíthatatlan érzelmi világa jelenti: hogy nincs olyan, amit ne merne megtenni?
