A legszörnyűbb kísérletek kétségkívül azok, amelyek alanyául ártatlan gyerekeket szemeltek ki, többek között árvákat vagy értelmi sérülteket, akik nem tudtak tiltakozni az eljárás ellen. Az angol nyelvben nem véletlenül emlegetik „monster study”-ként az 1939-es iowai kísérletet. Kiötlői, az Iowai Egyetem logopédusai azt akarták bebizonyítani, hogy a dadogás igazából tanult viselkedés, így egészséges gyerekeket kezdtek tönkretenni. Fogtak egy csapat egészséges beszédű árva gyereket az Ohio Soldiers és a Sailors Orphans’ Home árvaházakból, és elhitették velük, hogy biztosan dadogva fognak beszélni. Mindegyiküknek elmagyarázták, hogy orvosi jelekből egyértelműen látszik, dadogni fognak, és addig ne kezdjenek el beszélni, amíg biztosak nem lehetnek abban, hogy az elfogadható módon fog sikerülni. Az addig ép beszédű gyerekek nem kezdtek el dadogni, cserébe viszont némák, idegesek, szorongók lettek. Néhány gyerek, aki annak idején részt vett a kísérletben, felnőve beperelte Iowa államot és a kutatást végző egyetemet. Nem tudni, a megítélt kártérítés mennyiben járult hozzá a gyógyulásukhoz – reméljük a legjobbakat.
Értelmi sérült gyerekekkel szórakoztak
Még ennél is rosszabbul jártak azok az értelmi sérült gyerekek, akik a hatvanas években dr. Saul Krugman kezei közé kerültek. A számukra létrehozott Staten Island-i iskolában egyre több hepatitiszes beteget diagnosztizáltak. Hogy jobban megértse a betegség természetét, Krugman fogta a fertőzöttek székletét, és belekeverte az iskolába érkező egészséges új diákok reggeli italába. Három éven át folytak ezek a „kísérletek”, amelyek eredményeként Krugman képes volt elkülöníteni egymástól a Hepatitis A és B vírusát. Tény, hogy ezzel lehetővé tette a Hepatitis B elleni védőoltás kifejlesztését, de ez akkor sem menti fel az orvost. Krugman egyébként megpróbálta tisztára mosni magát azzal, hogy mindegyik szülőtől engedélyt kapott a kísérlet elvégzésére, de mint kiderült, elfelejtette őket tájékoztatni néhány nagyon fontos tényről – tulajdonképpen a lényegről.
LSD és elektrosokk a gyerekeknek
Krugman biztosan jókat beszélgetett volna dr. Lauretta Benderrel, azzal a pszichiáterrel, akit úttörőnek ismernek el az autizmus és a skizofrénia kutatásának területén. Azt azonban kevesen tudják, milyen szörnyű módszereket alkalmazott a vizsgálatai során. Kis pácienseit nagy dózisú LSD-vel tömte, illetve elektrosokk-kezelésben részesítette őket. Egyik betege visszaemlékezett arra, mi történt vele 1944-ben, hatéves korában, amikor a doktornő rendelőjébe került. Édesanyját még a születése előtt elmegyógyintézetbe zárták, ezért nevelőszülőkhöz került, akiktől akarata ellenére elszakították, hogy Bendernek legyen még egy vizsgálnivaló alanya.
A gyereket skizofréniával diagnosztizálták, és húsz alkalommal kezelték elektrosokkos terápiával. A síró gyereket a folyosón hurcolták végig, szájába zsebkendőt tömtek, hogy ne harapja el a nyelvét, és négy hónapon át sokkolták. Utána hazaengedték a nevelőszüleihez, de már soha többé nem volt ugyanolyan. Az életvidám gyerek visszahúzódó és félénk lett, állandóan sírt, nem ismerte fel korábbi tanárait és pajtásait, képtelen volt tájékozódni az ismerős környezetben. A nevelőszülőknek azt hazudták, hogy a memóriavesztés a skizofrénia tüneteként jelentkezett. A fiút végül nem sokkal később ismét kórházba szállították. Dr. Bender 1987-es haláláig vígan praktizált anélkül, hogy szembe kellett volna néznie a kényes kérdésekkel vagy módszerei etikai vetületével.
Jó játék a szifilisz, fertőzzünk meg vele mindenkit!
Két olyan tömeges emberkísérletről tudunk, ahol a szifilisz játszotta a főszerepet. A bujakórként emlegetett betegségről nem tudtak eleget, ezért olyanokon kísérleteztek, akik kiszolgáltatott helyzetben voltak. A Tuskegee-kísérlet során az amerikai egészségügyi hatóság munkatársai 1932 és 1972 között szegény afroamerikai földműveseket fertőztek meg a betegséggel. Hatszáz írni és olvasni sem tudó alabamai férfi esett áldozatul a betegségnek úgy, hogy fogalma sem volt róla, miért lesz egyre rosszabbul.
Kaján hazugsággal etették őket: elhitették velük, hogy ingyenes egészségügyi kezelést és étkezést kapnak, mert valamiféle betegségben szenvednek. Kezelésképpen szifiliszt okozó baktériumokat, az ismert betegeknek pedig csak placebót adtak annak ellenére, hogy a negyvenes évektől már jól tudták, hogy penicillinnel eredményesen kezelhető a betegség. Nemcsak ez a hatszáz férfi esett áldozatául a szifilisznek, de feleségeik és betegen születő gyerekeik is. Az orvosok addig figyelték a betegeket, amíg azok megvakultak, idegösszeroppanást kaptak, meghaltak, és ekkor örömmel felboncolták őket, hogy az adatokat összehasonlíthassák. Az egész kísérletezést 1972-ben csak azért hagyták abba, mert egy újságíró megszimatolta, mi folyik Alabamában, és eladta a történetet a lapoknak. 1997-ben Bill Clinton akkori elnök nyilvánosan bocsánatot kért a kísérlet áldozataitól.
A guatemalai szifiliszkísérlet
Ezért pedig már nem más, mint Barack Obama elnök kért nyilvánosan elnézést 2010-ben. A bűnös ez esetben is az amerikai, illetve a guatemalai kormány volt: 1946 és 1948 között hétszáz embert fertőztek meg szifilisszel anélkül, hogy erről a betegek tudtak volna. Voltak köztük rabok, örömlányok, mentálisan sérült emberek, katonák, és még sokan, akiket a guatemalai kormánytisztviselők össze tudtak gyűjteni. A fertőzés terjesztését prostituáltakra bízták: először őket betegítették meg, majd utasították őket, hogy kezdjenek kapcsolatot katonákkal. A tudósok azt szerették volna kideríteni, vajon penicillinnel meg lehet-e előzni a szifilisz kialakulását, ezért placebót és valódi gyógyszereket is adtak a betegeknek. A kísérlet során 83 ember halt meg szifiliszben, és még többen szenvedtek a szövődményektől. Nem csoda, hogy 2011 és 2015 között a betegek családtagjai közül nyolcszázan indítottak pert az amerikai kormány ellen.
Így jöttek rá, hogy a cukor árt a fogaknak
Nem csupán az amerikaiak folytattak etikátlan kísérleteket. Európában a németek szörnyűségei mellett Svédországban is lezajlott egy botrányos emberkísérlet. Az áldozatok itt is sérültek voltak: a lundi Vipeholm elmegyógyintézet lakói. Azt tesztelték rajtuk, vajon a cukorfogyasztásnak valóban rossz hatása van-e a fogakra, és ha igen, milyen mennyiségtől. Az intézet lakói tehát nagy mennyiségű csokit, nyalókát, ragadós karamellát kaptak éveken át, és közben folyamatosan vizsgálták a fogaik állapotát. Nem kérdezték meg őket, szeretnének-e részt venni a kísérletben, nem beszéltek nekik a cukorfogyasztás okozta egészségügyi kockázatokról, vagy arról, milyen egy fájó fog.
1945 és 1955 között folyamatosan vizsgálták őket, és láss csodát, kiderült, hogy az édesség állandó majszolása ártalmas: a több mint hatszáz alany közül háromszáznak teljesen tönkrementek a fogai. Ám ezt nem lehetett nyilvánosságra hozni: a csokit és cukrot ingyen szállító édességgyárak azt akarták hallani, hogy termékeiknek semmi közük a fogszuvasodáshoz. Mivel az eredmények ennek ellentmondtak, megtiltották a nyilvánosságra hozatalukat. 1953-ban azért kiszivárgott némi információ, de a teljes kutatási anyagot csak 2006-ban tették hozzáférhetővé.
Csak a japánok fogságába ne kerülj!
A második világháború alatt – illetve azt megelőzően a második kínai–japán háborúban – a japánok rengeteg kísérletet folytattak a náluk időző foglyok cseppet sem önkéntes részvételével. A japán sereg Harbin közelében található 731-es alakulatának tagjai elképesztően kegyetlen eljárásokkal foglalták el magukat: élő embereket boncoltak fel vagy csonkítottak meg, másokat betegségekkel fertőztek meg, megint másokon fegyvereket (vegyi anyagokat, betegségeket, lángszórókat, gránátokat) teszteltek. Nem kíméltek sem nőket, sem gyerekeket, sem a várandósokat, teszteltek rajtuk botulinum toxint, pestis-, kolera- és feketehimlő-kórokozókat.
Az itt folyt kegyetlenségeket kísérletnek már nem is lehet nevezni, jobban illik rájuk az emberiesség elleni bűncselekmény kategória (az ENSZ utólag annak is nyilvánította). A világháború lezárulta után a felelősöket ráadásul el sem számoltatták: az amerikaiak amnesztiáért cserébe megvásárolták a kutatási eredményeket. Több mint tízezer ember megkínzói és hatezer áldozat gyilkosai nemhogy börtönbe kerültek volna, de szép karriert futottak be.
Ugyan, csak kozmetikum!
A pennsylvaniai holmesburgi börtönben szintén iszonyatos dolgok történtek a rabok beleegyezése nélkül. 1951 és 1974 között bőrgyógyászati kísérleteket végeztek főleg afroamerikai rabokon. Miközben ők úgy tudták, hogy kozmetikai cikkek tesztalanyaivá válnak némi pénzért cserébe, valójában ártalmas vegyi anyagokat kentek rájuk, főként rákkeltő dioxint. A katonaság és a permetszereket gyártó cégek tudni szerették volna, milyen hatással van a dioxin az emberi szervezetre.
A kutatást vezető dr. Albert Kligman a felső határérték majdnem ötszázszorosát használta az elítéltek bőrén, de a durva sérüléseket, sebeket nem kezelték, hiszen arra voltak kíváncsiak, mi történik a vegyszer hatására. Aki belehalt a kísérletekbe, azt eltemették, magyarázkodni senkinek sem kellett. Egy részüket felületesen tájékoztatták ugyan, legalábbis arról, hogy részt vesznek egy kozmetikai szerekkel foglalkozó, ártalmatlan kísérletben, de sok rabnak fogalma sem volt arról, mit művelnek vele, és ami még rosszabb: miért nem kapnak gyógykezelést, ha megbetegedtek. Nem véletlen, hogy az ügy kipattanását követően több mint háromszáz per szakadt a börtön és a vezető orvos nyakába. A fogházat végül 1995-ben bezárták. A korábban ott folyó, kegyetlen kísérletekről Allen Hornblum adott ki tényfeltáró könyvet.
