Átgondolva érzékeinket, a szaglást nem tartjuk olyan fontosnak, mint a látást vagy a hallást. Ha soha többé nem éreznénk semmit az orrunkkal, jobban elviselnénk, mint ha a szemünk világától fosztanának meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szaglásunk lebecsülendő lenne vagy elkorcsosult volna – maximum azt, hogy nem tudunk róla eleget.
Kezdjük a legnagyobb tévhittel, miszerint a kutyák és úgy általában az állatok szaglása különösen fejlett, míg mi, emberek jelentősen le vagyunk maradva mögöttük. Anélkül, hogy az állatok szagérzékelésére árnyékot vetnénk – hiszen az elefántok még mindig képesek illat alapján számolni, a kutyák szaglása pedig továbbra is tízezerszer jobb, mint az emberé –, azért frissítsük a tudásunkat: John McGann, a Rutgers Egyetem szakértője megállapította, hogy az ember szaglása igenis széles körű és kifinomult.
Miközben korábban az a tévhit terjedt el, hogy csupán tízezer szagot tudunk megkülönböztetni, ez egyszerűen tévedés: McGann a Nature Neuroscience-ben megjelent tanulmányában egybilliós számról beszél. Akkor milyen alapon gondoltuk eddig azt, hogy jócskán le vagyunk maradva minden más emlőshöz képest? Nos, azért, mert az agyunk méretéhez képest az orrüregünkben elhelyezkedő szaglóreceptoraink (ezek szállítják a szagokat információként az agyba) és a szaglógumónk mérete az állatvilág képviselőihez képest aránytalanul kicsi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szaglásunk is csökevényes, sőt: McGann szerint nincs is kapcsolat a méret és az érzékelés minősége között, hiszen szaglógumónk – bonyolultsága révén – ugyanolyan hatékony, mint az állatoké. Ráadásul azok az idegsejtek, amelyek a szagok azonosításában részt vesznek, megfelelő számban vannak jelen ahhoz, hogy kitűnőnek mondhassuk az orrunkat. Ugyanúgy képesek vagyunk szagnyomokat követni, ahogy az állatok, meg tudjuk különböztetni az ehető és a romlott ételt, kiszagoljuk a tüzet a füst alapján, sőt újszülöttként képesek vagyunk felismerni, illetve a többitől megkülönböztetni az édesanyánk tejének és mellének illatát.
A hűtlenség szúrós szaga
Miután megállapítottuk, hogy szaglásunk megfelelően jónak számít az élővilágban, térjünk rá arra, mi mindent vagyunk képesek kiszagolni. Azt már tudjuk, hogy orrunk a párválasztásban is vezet minket: elárulja, hogy a kiválasztott, vonzó személy milyen nemű, rokonságban áll-e velünk, milyen mértékben tér el a miénktől a genetikai állománya, egészséges-e vagy beteg, hol tart a menstruációs ciklusában, milyen a személyisége, és még sorolhatnánk. Hiába fogy annyi parfüm és tusfürdő, az orrunkat nem lehet becsapni: pontosan jelzi, ha akarunk valakit, és azt is, ha nincs meg a kémia.
No de itt nem áll meg a tudományunk: képesek vagyunk érzékelni azt is, ha a párunk félrelépett. Denise Chen, a Rice Egyetem pszichológusa szerint nemcsak az idegen parfümöt érezzük meg partnerünkön, de azt is, ha társunk mással szeretkezett, hiszen minden kémiai információ ott van a verejtéke szextől megváltozott illatában. Nem minden esetben tudatosul bennünk, pontosan mit is érzünk, csak azt, hogy valami – valaki – megváltozott.
Új módszer a rák felismerésében
A szaglás nem csak a szerelmi életünket befolyásolja, egészségünk alakulását éppúgy nyomon követhetjük segítségével. Azt tudjuk, hogy a kutyák képesek kiszagolni a rákot: Stephanie Herfel például állítja, hogy szibériai husky kutyájának köszönheti az életét. Egy ideje fájdogáló hasát a kutya többször is megszimatolta, aztán elbújt a házban. A szokatlan, ráadásul rendszeresen megismétlődő viselkedést követően Stephanie orvosi vizsgálatokat végeztetett, és kiderült, hogy petefészekrákja van. A rák még kétszer újult ki nála különböző szerveiben, és Sierra, a husky minden alkalommal ugyanúgy szaglálódással és elbújással jelezte azt. Az erre a célra speciálisan érzékenyített kutyák a bőr, a vizelet vagy a vér szagán is érzik, ha daganat növekszik a testben. Azok a kutyák, akiket legutóbb így teszteltek, 97 százalékos pontossággal szagolták ki a bajt az eléjük tett vérmintákból.
Mi, emberek erre egyelőre magunktól nem vagyunk képesek, de amerikai és finn kutatók közösen kifejlesztettek egy ehhez hasonló módszert, egyfajta kémiai orrot. A cél ugyanaz: minden más tesztnél korábban felismerni a rákot. Ebben a poliaminok segíthetnek: ezek olyan molekulák, amelyek a sejtek növekedéséhez és differenciálódásához kapcsolódnak. A szervezetben rejtőző daganat növeli a poliaminszintet, aminek határozott, kellemetlen szaga megkülönböztethető minden mástól. Lehet, hogy ezt érzik meg a kutyák, és az elektronikus szaglóműszer is ezt képes kimutatni az emberi vizeletből.
Minden betegségnek megvan a maga szaga
A szagok nemcsak a rákot képesek jelezni, de különböző más betegségeket is. Minden kórnak megvannak a maga új, a szokásostól eltérő biokémiai folyamatai, amelyek megváltoztatják a kipárolgásunkat, az egyéni illatunkat. A cukorbetegek vizeletének szaga a rothadó almáéhoz kezd hasonlítani, a tífuszosoknak sült kenyér illatuk van, az arzénmérgezésnek fokhagymás az aromája, a májelégtelenségnek nyers halas, a sárgaláztól meg úgy szaglunk, mint egy hentesüzlet.
Valerie Curtis, London School of Hygiene and Tropical Medicine kutatója szerint minden bajnak megvan a maga szaga, amit megfelelő érzékenységgel kiszagolhatunk (vagy a technika segítségével mérőműszert készíthetünk hozzá). Az undor, azaz az azonnali tiltakozás a számunkra ártalmas anyagok ellen belső evolúciós védekezés lehet, hiszen így távol tudjuk tartani magunkat attól, aki megfertőzhetne. Ez a jelzőrendszer azonban nem fertőző betegségek esetén is működhet.
Joy Milne például hat évvel a férje Parkinson-diagnózisa előtt kiszagolta, hogy valami baja van. Ennek a betegségnek a felismerése nagyon nehéz, és mire az orvosok eljutnak odáig, a dopamint termelő agysejtek fele már elpusztult a rohamok miatt. Éppen ezért rendkívül fontos lenne, hogy még a korai stádiumban észlelhessék a kórt – ebben segíthetnek a szagok. Joy akkor jött rá, hogy a furcsa fás-pézsmás aroma a betegséget jelzi, amikor férje kezelésekor más parkinsonos betegekkel került egy szobába: mindegyikükön ugyanaz érződött. Joyt még teszteknek is alávetették: különböző emberek izzadt pólóit szagoltatták vele, és meglepően pontosan jelezte a Parkinson-kór jelenlétét. A kutatók azóta is azon dolgoznak, hogyan lehetne orvosi eszközökkel is kimutatni ezt az illatanyagot. Mégsem szagoltathatnak pólókat Joyjal örökké.
A Parkinson-kórnak egyébként a másik irányból is érdekes hatása van a szaglásra. A betegek egy részénél kezdő tünetnek számít a szaglás romlása. Ugyanez az Alzheimer-kóros páciensek egy részénél is megfigyelhető – érdemes hát felfigyelni rá, ha nem érezzük már úgy az illatokat, mint régebben. A legrosszabb esetben ez azt jelzi, hogy haldoklunk: a Chicagói Egyetem kutatói szerint összefüggés van a szaglás és a várható élettartam között. A romló szaglású páciensek körében – akik nem érzékelték például a borsmenta vagy a hal szagát – sokkal magasabb volt az öt éven belüli halálozási arány, mint a jó szaglással élőknél. Ha még nagyobb bizonyosságra vágynánk, érdemes felkeresni a 24 éves pakisztáni Ari Kalát, aki saját bevallása szerint szerint 12 éves kora óta megérzi a közelgő halál, a leromlott egészség édeskés szagát. Először nagybátyjánál tudta, hogy közeleg az ideje, másnapra meg is halt, de azóta is pontosan megérzi, kinél közeledik a vég.
A világ legjobb orra
Mindannyian más és más érzékenységgel jöttünk erre a világra, de mint minden, ez is fejleszthető. Ha nem is érzékeny az orrunk, dolgozhatunk azon, hogy minél többféle szagot ismerjünk fel. Persze a veleszületett képességeket így sem lehet felülmúlni: az átlagnál jobb szaglású emberekből lesznek a kiváló parfümőrök – vagy kutatók a NASA-nál. Na jó, ez utóbbi csak egyetlen emberre igaz, a hatvanas évein túl járó George Aldrichra, aki teljes munkaidőben szagolgat.
Még itt a földön, a White Sands tesztbázisán elé tesznek minden olyan tárgyat, ami később az űrhajókba kerül, mégpedig azért, hogy Aldrich felhevítse, lezártan tárolja, megszagolja, és eldöntse, felküldhetik-e. Az űrhajósok hermetikusan elzárt világában minden illat és szag sokkal nagyobb jelentőséget kap, hiszen aligha tudnak szellőztetni. Ha pedig büdös van, nem tudnak megfelelően dolgozni. Emiatt 1976-ban a szovjetek a Szojuz–21 űrhajóban kénytelenek voltak egy hónappal korábban visszatérni a földre: valami rossz szag egyszerűen elviselhetetlenné vált. Aldrich munkáját épp ezért kellően meg is becsülik, hiszen odafent bármi problémát okozhat, még a nyomdafesték szaga is. Az Apollo–14 indulásakor a küldetés dokumentációit olyan tintával nyomtatták, ami nem ment át az Aldrich-teszten, és jókora késést okozva újra kellett nyomtatni egy másik tintával – ennyire fontosak a szagok.
