Amikor bemutatták Magyarországon a Dirty Dancinget, 14 évesen nem tartottam túl fiús filmnek, egy jelenet mégis megragadt, egy titkos parti, ahol Baby belecsöppent egy fura világba, ahol nagyon egymásra hangolódva csinál valamit férfi és nő, ami mégsem szex. Magam is meglepődtem, de ezt látva foglalkoztatni kezdett a tánc gondolata.
De hát normális férfi nem megy tánciskolába – tartotta akkor az általános felvilágosulatlanság, amely egészen egyetemista koromig fékezett. Onnantól aztán folyton lelkesedve meséltem róla, ám régi énemhez hasonló férfitársaim csak vonogatták a vállukat: én nem megyek tánciskolába – hallottam kismilliószor –, hiszen nem tudok táncolni. Lássuk csak a logikát: nem megyek franciatanfolyamra, mert nem tudok franciául. Naná, hogy hülyeség.
A társastánc tetszett meg először, az angolkeringő elegáns suhanása, ám mikor felismertem, hogy minden szombaton meg kellene nősülnöm, hogy gyakorta élvezhessem, praktikusabb szempont alapján olyan táncokban kezdtem gondolkodni, amelyekre több lehetőség kínálkozik. A salsa évei után találtam rá arra az érzésre, ami közel három évtizede érintett meg, és ami első pillanatra akár dirtynek is tűnhet, mégsem az, mint ahogy a filmbéli sem.
Emlékszel arra, amikor hajdanán az osztálydiscóban lassúztál – vele? Na és van olyan élményed, amikor valaki igazán nagyon figyelt rád? Ezt a kettőt gyúrd össze, de tedd még hozzá azt az emlékedet, amikor a mozdulatok sorából adódó harmónia borzongatott meg, például ha sportoltál, legyen az bármi: úszás, tenisz, tudomisén, vagy ha már jógáztál. Hát, ez így együtt kezd közelíteni ahhoz az élményhez, amit a kizomba adhat.
Egy lexikonszócikkben persze másképp festene a leírása: a kizomba a dél-afrikai Angolából származik, az eredetileg szerelmespárok táncának útja a gyarmatosító portugáloknak köszönhetően vezetett Európába, majd a franciaországi modernizálásával toppant be a világ táncparkettjeire. Fiatal táncról van szó, amelynek az evolúciója most is zajlik. Igen sokrétű: a bensőséges, mikromozdulatokkal operálótól a vidám, afrikai tradicionális vonalon át az argentin tangóból merítkezőn keresztül a hiphop elemeivel is ötvözött modern, technikai trükkökkel teletűzdeltig terjed.
Hogy is néz ki ez a gyakorlatban? Hát, így:
Az első táncórákra nagyon vegyes indíttatással csöppennek be a diákok. Van, aki ismerkedni szeretne, párt keres, társaságot, barátokat, ne adj’ isten, újfajta táncélményt. Egyedül vagy párban érkezve is ideális lehet. Később aztán azt tapasztaljuk, hogy helyre teszi a klasszikus női-férfi szerepeket, ami nem jelenti a férfi dominanciáját csak azért, mert őt nevezzük vezetőnek a táncban, hiszen a nő részéről ugyanannyi, csak más jellegű inger adódik, mellyel irányíthatja, mi történjen, illetve megélheti a nőiségét. A kizomba ideális tréning, mivel a személyiségjegyek, aktuális érzelmek olyannyira a felszínre kerülnek, hogy a partner számára nyitott könyvvé válunk, mint ahogy az a Hanta Boyból ismerős lehet.
A lányok, akiket olyan vezetni, mint a legjobb Teslát
Jót derül mindkét tánctanárnő a kissé bizarr hasonlatomon, melyben természetesen szó sincs gépiességről vagy tárgyiasításról, épp ellenkezőleg: egyebek mellett a női kifinomultságra, letisztultságra és gyors reakcióidőre világít rá. Remek táncos persze bárkiből lehet, csupán lelkesedés és kitartás kérdése. Oda kell figyelni a partnerre, az ő és a saját testünk működésére, de a főnök a zene, melyet valósággal lekottáztak Szabó Rita, Kelemen Edmund vezető tanár oktatótársának mozdulatai. Intenzív tánckurzusukba becsöppenve ekkor már biztos voltam abban, hogy jó helyen járok. Három évvel később teszem föl neki a kérdést, mit is jelent számára a kizomba.
Rita
„Táncosként a lelki, belső békém tökéletes világa, melyben leginkább kiteljesedhetek. Egyszerre jelenti a felszabadultságot, kikapcsolódást, feltöltődést, ami szenvedélyként szippant magába. Érzések és élmények folytonos interakciója. Tanárként pedig sok más mellett alapvető a hivatástudat és a motiváció” – vázolja azt a sajátos univerzumot, ami felé azzal indult, amikor 6 évesen először leült a zongorához, amely hangszerrel három évvel később országos versenyt nyert.
Ma pedig, ahogy a legenda szerint Mozart tette közkinccsé Gregorio Allegri Miserere című hátborzongatóan szép kórusművét azzal, hogy a csak Sixtus-kápolna falai között elhangzó darabot első hallás után lejegyezte, Rita hasonlóképpen a megfigyelőképességének köszönhetően importálja a tánctudást az itthoni táncosok számára, hiszen számos alkalma volt és van a kiemelt külföldi férfi tanárokkal vagy autentikusabb forrásból táncoló partnerekkel táncolni, az előbbiekkel tanítani is.
A nőknek például ezt: „ha kihúzod magad és felemeled a fejed, már csak a tartásod is elősegítheti, hogy egészséges önbizalmad legyen, mely elősegíti, hogy nemcsak a saját tested tudatos irányítására figyelhetsz jobban, hanem fokozottabban érzékeled a partner vezetésének dinamikáját, irányát és méretét is, vagyis nem maradsz le az ő táncához képest”. Ez Rita táncának másik pillérén nyugszik, hiszen gyerekkori zenei képzése után a mozgás világába lépve aerobikversenyzőként szintén országos bajnok lett. Részben ebből származik az a feszes-rugalmas testtartás, amely stílusát jellemzi. Táncpartnereinek visszajelzései alapján kezdte a saját technikáját megfigyelni olyan szempontból, hogy annak egyes elemei taníthatók legyenek azok számára, akiknek ez az egyedi női mozgásforma hozzájárulhat a táncuk fejlődéséhez.
Ez a nőiséget előtérbe helyező elegáns, kontrollált, tudatos mozgás jól illik a kizomba modernebb változatához, fejleszti a tánc közben a zenéhez és az vezetésből adódó dinamikusan változó tónus, a testtudat kialakítását, aminek az egyik legnagyobb előnye a reakcióidő rövidülése, mely azért különösen fontos itt, mert a kizomba improvizatív tánc, azaz szó sincs koreográfiáról, ahol jó előre tudja a nő is, hogy mi következik.
Férfi táncost pedig részben azzal tud csiszolni, hogy pontosan tudja, nőként milyen vezető impulzusokat kell kapnia. A technikák órai megtanulásán túl azok valódi rutinszerű elsajátítására bulikban adódik lehetőség. Az autós hasonlatnál maradva az válhat jó sofőrré, aki ugyanúgy elvezeti a lassú járművet, a kamiont, az oldtimert, ahogy egy szuper járgányt, hiszen mindegyik esetében másra kell odafigyelni. Magyarán „a kezdőbb lányokkal lehet igazán megtanulni táncolni, de más szempontot is érdemes figyelembe venni, például azt, ha valaki a finomabb jelzéseket is kiválóan érzi, ilyen például Vera” – hangzott Rita tanácsa.
Vera
Egy hummuszbárban beszélgettünk. Bár az arab fűszeres kaját annyira tolerálja a gyomrom, mint – a táncos filmeknél maradva – a Ben Stiller alakította Reuben Fefferé a Derült égből Pollyban, hozzá hasonlóan magam is csodálattal hallgatom a velem szemben ülő mosolygós hölgyet, amint arról beszél, milyen sokat ad ez a tánc, mennyivel sokrétűbb, mint pusztán egy munka utáni szórakozás:
„Vehetjük önismereti utazásnak is a kizombát, melyben a határok feszegetése már sokat tanít. Nem kell alapból félni attól, amit nem ismerünk. Az ismeretlen nem feltétlenül rossz. Némi nyitott bátorsággal olyan élményekben lehet részünk, amit nem is feltételeztünk volna” – hangzik a táncon túlmutató meglátása.
Oláh Veronikáról a Carmina Burana című versgyűjtemény egy részlete jut eszembe: „viszket már a lányok talpa, / táncra cincog a zene”. Carl Orff zeneművével pedig olyasmi viszonyban van, mint Leonardo DiCaprio da Vincivel, hisz a vele várandós édesanyja épp az itáliai mester egyik képe előtt állt, mikor a későbbi színész rúgott egyet. Ám egy táncos születéséhez több mozdulat kell, Vera abba sem akarta hagyni a mozgást anyukája hasában. A mágikus művel megszületése után is közeli kapcsolatba került, melyben kórustagként többször énekelt. Csellistaként Ritához hasonlóan a zene bűvöletében nőtt fel, amely mellett már kislányként elkezdte a táncot.
Majd sokéves táncos múlttal becsöppenve egy kizomba buliba (ahol éppen olyan zene szólt) az egymásra borult emberek láttán kevésbé látta táncnak, hiszen akkor még nem ismerhette annak befelé építkező világát. Később felismerte, hogy a testközeliség által olyan dimenzió kínálkozik, amelyet megismerve kamatoztathatunk a mindennapi életben is. Nem mindenki oxitocinfüggő, azaz van, aki ódzkodik az öleléstől, másnak viszont alapszükséglete, ám ebben
„az ölelés nem a szexuális, hanem az alapvető emberszeretet energiájával töltött”.
Ez a szeretet szokatlan, hiszen akár teljesen ismeretlen emberek felé is nyitottnak kell lennünk, a bizalom belépőszintje után – ha nem bukta el valamelyik fél annak betartását – fenn is kell tartani azt, illetve továbbépíteni azért az élményért, ami a sava-borsa mindennek. A tapasztalatok alapján úgy tűnik, még a párkapcsolatokban is kisebb jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy csak úgy megöleljük a másikat. Tanárként volt olyan visszajelzése is házaspártól, hogy mennyire újszerű élményt adott ez az ölelés, milyen különleges a másik ember lélegzetvételét figyelve, szívdobbanásait érezve ráhangolódni. „Azonos motiváció esetén a meditációra is emlékeztethet, ami kikapcsol a hétköznapok mókuskerekéből, itt egy kicsit le lehet nyugodni, amire mindenkinek szüksége van, még ha nem is vallja be magának, sőt tudatában sincs.”
És még egy: hányszor kongattuk a kiüresedett mondást, miszerint jobb adni, mint kapni. Valójában miért éri meg így megközelíteni ezt a táncot, nem pedig önzőnek lenni? Vera szavaival azért, mert „ha tudsz adni, akkor biztosan kapni is fogsz. Ez oda-vissza működik. De ha csak kapni szeretnél, akkor vagy kapsz, vagy nem. Nem lesz meg a körforgás. Töltekezni tehát abból tudunk, ha minél többet adunk. És ez nem csak a táncos világban igaz”.
