Az 1400-as években Portugália és Spanyolország is egyik területet fedezte fel a másik után. A térképeket folyamatosan újra kellett rajzolni, ahogy egyre részletesebb beszámolók érkeztek a jól ismert világon túlról. Minden utazó lázban égett, hogy ő is hozzátehessen valamit a gyarmatosításhoz, dicsőséget, pénzt és területet szerezzen miközben Isten igéjét hirdeti – de a legkonokabb Kolumbusz Kristóf térképkészítő volt. Tengerésztársaihoz hasonlóan makacsul állította, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű – ebben egyébként többen hittek akkoriban, mint gondolnánk –, ennélfogva igenis el lehet hajózni a fűszerei és egyéb termékei miatt oly megbecsült Kínába, Japánba és onnan Indiába, ahová az oszmánok miatt Konstantinápolyon keresztül nem juthattak el. Hogy útközben ott fekszik egy ismeretlen földrész, arról igazán fogalma sem lehetett.
Három ország is visszautasította
Kolumbusz éveket töltött azzal, hogy megpróbálta keresztülverni a tervét. Az angolok, a franciák és a portugálok semmi fantáziát nem láttak az ötletben, egyrészt számukra Kolumbusz csak egy rögeszmés megszállott volt, másrészt úgy gondolták, hogy nyugat felé az óceán sokkal kiterjedtebb, mint ahogy azt Kolumbusz megbecsülte (ebben igazuk is volt). Ekkor kezdte el a spanyolokat ostromolni, és ott végül elnyerte Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd támogatását. Sikerült megállapodniuk annak ellenére, hogy Kolumbusz meglepően sokat kért a kockázatvállalásért cserébe: admirálisi és alkirályi rangot a felfedezett területeken, illetve részesedést a zsákmányból. Ezek után nem is kérdés, hogy a felfedezés örömén és a kereskedelem egyszerűbbé tételén kívül volt-e még más célja is.
Hol kötött ki pontosan?
Három híres hajóval indultak útnak: az első, amin maga is utazott, a Santa Maria (becenevén La Gallega) volt, a második a Santa Clara (becenevén Nina, azaz lány), ám a harmadik hajó eredeti neve nem maradt fenn, így csupán a tengerészek által használt gúnynevén emlegetjük: a pinta szó festett nőt, prostituáltat jelent.
1492. augusztus 3-án indultak el, ám az út jóval hosszabb lett, mint ahogy azt Kolumbusz kiszámította. Miután majdnem egy hónap is eltelt anélkül, hogy szárazföldet láttak volna, a nagy felfedezőnek nemcsak a saját kétségeivel kellett szembenéznie, de a legénység egyre hangosabb zúgolódásával is. Még a hajónaplókat is meghamisította, a valóságosnál kevesebb megtett távolságot feljegyezve. Október 12-e lett, mire az egyik matróz elkiáltotta magát: föööld!
A Bahamák szigetcsoportjához értek, amit persze már Indiának véltek. Az első szigetre érve kikiáltották azt San Salvadornak, annak ellenére, hogy az őslakosok (akiket indiaiaknak nevezett, ebből származik az indián szavunk) már adtak nevet neki: Guanahaninak hívták. Kolumbusz ettől kezdve sorra utazta végig a szigeteket, amíg egy erős vihar visszafordulásra nem kényszerítette. A Santa Maria karácsony környékén zátonyra is futott, a legénység egy részét a mai Haiti területén, a karácsonyról elnevezett La Navidadban kellett hagynia.
Az utat még háromszor ismételte meg: felfedezte többek között a Kis-Antillákat, Jamaicát, a kannibálok szigetét, Dominikát, Haitit, Puerto Ricót és a Virgin-szigeteket (Kolumbusz a Tizenegyezer szűz nevet adta neki, ennek rövidített változata a mai elnevezés). 1498-ban – mit sem sejtve a felfedezés nagyságáról – léptek Dél-Amerika földjére. Kolumbusz mindenhonnan vitt magával őshonos növényeket (például dohányt, kukoricát, krumplit és ananászt), állatokat, tárgyakat, rabszolgákat, így a nehézségek ellenére kisebb sztárként tért vissza a spanyol udvarba.
Elbízta magát
Kolumbusz eleinte fürdött a jogosan kijáró népszerűségben és pénzben, ám nem gazdálkodott jól azzal, amit kapott. Olyan kegyetlen alkirályi döntéseket hozott, hogy fellázadtak ellene, egyik ellenséget szerezte a másik után, és gőgje miatt a királyi udvarban sem látták jó szívvel. Ráadásul a beígért nemesfémeknek csupán szerény hányadát biztosította. Egy alkalommal a király parancsára le is tartóztatták, és bilincsben vitték vissza Európába, a negyedik, utolsó útjára pedig már nagyobb támogatás nélkül kellett elindulnia. Alkirályi címét elvesztette, vagyonát zárolták. 1506-ban nem dicsőséges felfedezőként halt meg, hanem folyton vitákba keveredő, ellentmondásos, nimbuszától megfosztott, megtört emberként.
Abból is problémák származtak, hogy foggal-körömmel védte az igazát, azaz azt, hogy Indiába jutott el, miközben a portugálok pártfogoltja, Vasco da Gama a Jóreménység fokát megkerülve valóban Indiában kötött ki. Olyasfajta versengés zajlott akkoriban a spanyolok és a portugálok között, mint amit az oroszok és az amerikaiak produkáltak a holdra szállással kapcsolatban, nem csoda hát, hogy a spanyolok nagyon nem vették jó néven az ellenfél győzelmét. Ehhez vegyük még hozzá a szintén portugál támogatást igénybe vevő Amerigo Vespucci sikereit, aki szintén eljutott Amerikába, ám ő fel is ismerte, hogy India helyett új földrészen jár. Tapasztalatait levelekben írta meg Lorenzo de Medicinek, és ezek az irományok egész más megvilágításba helyezték a dicsőséges Kolumbusz tetteit.
A fehér zsarnok
Ha mindehhez hozzáadjuk azt, hogy Kolumbusz megérkezésétől számítják az eredeti amerikai népek kiirtását, milliókat megölő betegségek elterjesztését (az őslakosok értelemszerűen nem voltak immunisak azokra a halálos betegségekre, amikre az európaiak addigra már legalább valamennyire), földjük kizsákmányolását, az őslakos nők megerőszakolását (és ezzel a szifilisz európai elterjesztését), elég nehéz eldönteni, kit tiszteljünk a felfedezőben: hőst vagy gonoszt.
Akik az utóbbira szavaznak, 1992-ben elérték, hogy egyáltalán ne ünnepeljék meg Kolumbusz felfedezésének ötszázadik évfordulóját. Ezt megelőzően, 1988-ban Hawaii sem volt hajlandó a felfedező nevét dicsőíteni, ezért a Felfedezők napját kezdték megtartani, és ugyanígy tett később Dél-Dakota, Kalifornia, Virginia, Texas és Florida is, ahol ma már semmilyen államilag szervezett módon nem ünneplik Kolumbuszt. Japánban és Hondurasban még tovább mentek: egyfajta jelképes perben ítélték el a férfit gyilkosság, rablás és fosztogatás ügyében.
Kolumbusszal kapcsolatban a történészek sem értenek feltétlenül egyet. Dr. Makai János, a Történelemtudományi Intézet tanszékvezető főiskolai tanára idézi a genovai történész, Paolo Emilio Taviani (a Kolumbusszal Amerikába –1492 című könyv szerzője) véleményét, aki szerint csak ostobák vagy szándékos rágalmazók tagadhatják Kolumbusz tengerészeti zsenijét. Ő meg van győződve róla, hogy könyvének főszereplője ravasz, leleményes, erős és bátor volt, ugyanakkor rosszhiszeműnek, gyanakvónak, makacsnak, sőt megátalkodottnak, fennhéjázónak és beképzeltnek mutatta be Kolumbuszt, olyan embernek, akiben nem volt hajlam az alázatra és a lemondásra, és aki többször hazudott is.
