Íróinkat lelki szemeink előtt általában egy íróasztal mögött gubbasztva vagy egy dekoratív asszony karjai közt képzeljük el, de semmi esetre sem olyan mindennapi helyzetekben, amelyekben halandó emberként tűnhetnének fel. Hiszen mi lehet kevésbé lelombozó, mint a tömeggel „ria-riát” kántáló Karinthy vagy a meccsközvetítést néző, drága családját lepisszegő Örkény? Csillag Péter márpedig Ady stoplisban – Klasszikus magyar írók a futballról című könyvében éppen ezeket a pillanatokat idézi fel.
Móra Ferenc, a Szeged FC díszelnöke
1932-ben a Szeged FC arra az elhatározásra jutott, hogy megváltoztatja azt a szemléletet, miszerint a foci csak a sportkedvelők privilégiuma, ennek jegyében pedig megpróbált prominens személyiségeket megnyerni a csapatnak. „A Szeged FC vezetőségébe is sikerülni fog több tekintélyes személyt bevonni. Ezen a téren máris nagy eredményt ért el a klub lelkes vezetősége. Móra Ferenc, a szegedi városi múzeum és a Somogyi-könyvtár igazgatója, a kitűnő író elvállalta a klub díszelnökségét” – írta a Nemzeti Sportlap.
Így történt, hogy Móra Ferenc közelebbi kapcsolatba került a focival. Arra azonban nincs semmilyen bizonyíték, hogy valaha betette volna a lábát a stadionba. 1933. december 9-én, halála előtt két hónappal mégis a csapat díszelnökének választották. Móra sosem rajongott különösebben a testmozgásért. A Nemzeti Sport 1982-ben így írt róla: „Már gyermeknek sem volt különösebben sportférfiú, az első gimnáziumi bizonyítványában csupán egyetlen elégséges csúfolkodott, mondani sem kell – tornázásból. Később aztán, amikor évekig színjeles volt mindenből, akkor megkegyelmeztek, és ebbe a rubrikába is jeles került. Egykori tanára, Béke Lajos mondta: minden jelesért szorgalmasan megdolgozott, kivéve a tornát, amelyből csak kapta a jelest.” De ahogy Móricz Zsigmond is megírta Légy jó mindhalálig című regényében: „Nem is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.”
Karinthy Frigyes, a futballhívő
„Az Úr, igen, az Úr egy arábiai sportmecénás, a T. T. E. T. K. (Teremtő Természeti Erők Testgyakorló Kör) tagja. Valamikor teniszbajnok is volt, a Föld- és Nappályát ő alapította, jó futballista, a Földlabdába úgy belerúgott, hogy még ma is megy” – írta Karinthy Frigyes Riporter című humoreszkjében. Az író Móra Ferenccel ellentétben nagy rajongója volt a sportágnak.
„Igenis lelkes sportember vagyok – mondta a Nemzeti Sport újságírójának 1923-ban. – Mindig is az voltam s az is akarok maradni – folytatta Karinthy, aki az újságíró érkeztekor éppen másfél éves Ferenc fiával rugdosott a nagyszobában egy gyufaskatulyát, kapuként a zongorapedálok közti helyet kijelölve. – Láthatja, hogy a futball még most sem vesztette el nagy vonzóerejét velem szemben. Hiszen azok között voltam, akik legelőször rúgták a labdát Budapesten, s még most is tagja vagyok a legrégibb labdarúgó-klubnak: a BTC-nek, melynek színeiben valaha a centercsatár posztját töltöttem be.”
Karinthynak határozott elképzelése volt arról, hogy miért olyan áldásos a foci: „A sportnak egyik leghasznosabb hatása, hogy a lélekre tapadt felhők mozgás közben le-lemaradoznak, mint a futóbajnok mögött a többiek. De futballozni azért is jó, mert az ember jól kirugdalózhatja magát. Szerencse azonban, hogy a labda nem tud visszarúgni, mert akkor nagyon leapadna a futballisták száma s ezzel, azt hiszem, el is ülnének a profi-perek és ügyek.”
Rejtő Jenő, a lelkiismeretes újságíró és rossz férj
Rejtő Jenő éppen második feleségével, Gábor Magdolnával töltötte nászútját 1937 tavaszán Milánóban, amikor – a pillanatot kihasználva – megkereste a Színházi Élet szerkesztője, és arra kérte, hogy számoljon be a Torinóban zajló Olaszország–Magyarország válogatott mérkőzésről. Az író a kötelesség hívó szavára újdonsült feleségét hátrahagyva a magyar válogatott után utazott.
Mentségére szóljon, hogy nem lelte örömét az eseményben.„Sajnálom, hogy pont nekem jut potyajegy ehhez a nagy meccshez. Engem ugyanis nem érdekel. Milyen öröm lett volna Lalinak, Gyulusnak, hogy ne is mondjam Salamon Bélát, aki egy hónapot adott volna az életéből, ha ott lehet” – vallotta levelében szüleinek testvéreire és a kor népszerű komikusára utalva.
Örkény István, a csendes rajongó
„Én teljesen amatőr színvonalon sportoltam – mondta Örkény 1973-ban a Népsportnak. – Igaz, Italo Santelli mesternél megismerkedtem a magyar vívás világnagyságaival, de ez aligha lényeges. Amikor én a sportról beszélek, mindig a nem látványos sportra gondolok.”
Elmondása szerint nézőként sem volt felkavaró viszonya a focival, bár természetesen megfordult egy-egy mérkőzésen, de egyiket sem tudta feleleveníteni. Ezzel szemben lánya, Örkény Angéla elmondta, hogy amikor az író leült a tévé elé meccset nézni, senki sem zavarhatta.
„Az az ember, akit főnöke mondjuk igaztalanul reguláz egész héten, az a tribünön ordítva szidja a játékost, ha a kapu mellé lő egy 11-est. Ezzel az ő szemében a világ egyensúlya már helyre is állt” – mesélt arról, hogy miben látja a meccsek varázsát.
Márai Sándor, az antifutballista
Az írók közül talán Márai volt a legrosszabb véleménnyel a fociról. Állítása szerint élete első meccsét 49 évesen látta, és nem győzte meg arról, hogy érdemes lenne bepótolnia a lemaradását. „Először látok futballmérkőzést. Olyan, ahogy elképzelem: testedzéshez semmi köze, átmenet egy kocsmai verekedés és valamilyen pubertásos futási inger között” – írta naplójába 1949-ben, Olaszországban. (Felmerül a kérdés, vajon milyen véleménnyel lett volna az amerikaifociról.)
A látottakat megpróbálta summázni, és ugyan a játékosokat elszámolta, sikerült valamiféle konklúzióra jutnia a foci tanulságát illetően. „A lényeg, amit megértettem, első pillantásra szimpatikusan hatott: egy zöld mezőn huszonnégy ember harcolt egymás ellen, s a többi negyvenezer nézte. A háború jutott eszembe, aminek a lényege annyi volt, hogy negyvenezer harcolt egymás ellen a zöld mezőn, s huszonnégy ember nézte. Ezen a ponton rögtön átnyújtottam a pálmát a futballnak, mert ez így szociálisabb és helyesebb.”
Az író a jegyárak miatt is méltatlankodott. „Budapesten még ma is minden vasárnap negyvenezer embernek legkevesebb négy pengője kell ahhoz, hogy megnézze Konrádot vagy Thurayt. Én ismerek dolgokat, amik sokkal több embert érdekelnek vasárnap délután, mint negyvenezret, s mégsem cikkeznek róla, sőt. Az az érzésem, hogy igazságosan talán ötven fillért ér az egész, nem sokkal többet. Én már nem emlékszem, hogy a spártai Stadionban, vagy a római Colosseumban mennyi volt egy tribünjegy ára, de semmi esetre sem volt négy pengő. A Colosseumban ezenfelül kényelmesebbek voltak az ülések, s az egész kőből épült, s előadás közben, amíg a keresztényeket égették, a publikum dohányozhatott, illetve hagymát ehetett olajos kenyérrel. Itt, a pesti tribünön, ahol az előadás csak annyi, hogy keresztények s szórványosan az izraeliták rúgják egymást, s égetésről szó sincsen, tilos a dohányzás. Egyik oka annak, ami a jövőben visszatart attól, hogy a pesti futballt sűrűn látogassam.”
Esterházy Péter, aki kimaradt?
Csillag Péter könyve bár nem említi Esterházy Pétert, mi itt mégis megemlékeznénk róla és a focihoz fűződő viszonyáról, nagy sportrajongó volt ugyanis, szívesen rúgta a bőrt. Ő maga több mint két évtizeden át a Csillaghegyi Munkás Torna Egylet jobböszekötője volt, öccse, Esterházy Márton pedig huszonkilencszer került be a magyar labdarúgó-válogatottba. Nem meglepő, hogy szenvedélye írásaiban is feltűnik. A 2006-os németországi futball-világbajnokság idején megjelent Utazás a tizenhatos mélyére és a Semmi művészet című könyvei focitémát dolgoznak fel, de az Egy kék haris, A szabadság nehéz mámora, az Egy kékharisnya följegyzéseiből, A halacska csodálatos élete vagy A kitömött hattyú című köteteiben is fellelhetők a témába vágó írások.
„Visszagondolva, az általánosban engem a futball mentett meg a természetesnek nevezhető kiközösítéstől. A foci lehetett a normalitásom maszkja, az osztálycsapat oszlopos tagját tekintették a valóságos énemnek, és azt a kellemetlen mindentudócskát afféle félreértésnek. Megbocsátották, hogy szorgalmasan tanulok, hogy osztályelső vagyok, és nem vagyok kisdobos, és még hittanra is be vagyok íratva, noha avval rontok valamiféle statisztikát. Ebből én nem érzékeltem semmit, csupán fociztam. Én mindig túlontúl közel álltam (!) a focihoz, hogysem ráláthattam volna. Nem néztem, nem láttam: játszottam” – mesélt a focihoz való viszonyáról az Egyedül, nézve című novellájában.
A szurkolással, a lelátóval viszont nem volt olyan meghitt az író viszonya, mint a sporttal: „Mégis én sosem nézem, mindig játszom ezt a játékot. Soha nem pillantok kívülről rá. Nem is voltam szurkoló sosem. Néhány éve, amikor kezdtem kikopni a pályáról, akkor – helytelenül, félreértésből – megpróbáltam azzá lenni. És akkor láttam azt, amit a barátom – kicsit kevesebbet –, ezt a megvetésre méltó bunkóságot, linkséget, hazugságot, sunyizást, mindazt, mi körülveszi a futballt, vagy, szigorítana a falábú barátom, hozzá tartozik, belőle nő ki, a tahó erőszakot, mely olyannyira otthonos a lelátókon, ezt a folyamatos frusztrációt, mely a szurkolótáborok sine qua nonja”.
