Megint időutazunk: a mozi hajnalára. Ma már kutya se nézi a némafilmeket, persze tisztelet a kivételnek. Ma már el se tudjuk képzelni a filmet beszéd nélkül. Csak képzeljük el mondjuk, a Bosszúállókat vagy a közelgő Star Wars-filmet feliratosan, fekete-fehérben, ugrándozó képpel!
Leírhatatlan, micsoda méretes prosztóság ma a mozi alatt beszélni. Arról ne is beszéljünk, mikor a delikvensek előveszik mobiltelefonjukat, hogy megnézzék a legújabb értesítésüket. 2019-et írunk, egy teljesen más berendezkedésbe születtünk bele, és talán el sem tudjuk képzelni, mennyire mást jelentett a mozis szórakozás 100 éve: a filmek nem beszéltek, megtette helyettük a közönség.
A széktördelős hangulat
Ha ismerős a Cinema Paradiso című Oscar-díjas alkotás, akkor bizonyára emlékszel arra a jelenetre, amely felidézi a régi filmszínházak közösségi hangulatát. Előkelőségét nem feltétlen kívánó hely volt, ahova a munkásosztály apraja-nagyja is elmehetett. A némafilm korszakában már virágzott az ipar, Richard Butsch egy tanulmányában beszámol arról, hogy 1927-ben globálisan 57 millió ember látogatott moziba hetente, ez 1937-re 88 millióra nőtt. A legtöbb látogató – meglepő módon – a munkásosztályból érkezett.
Mindez azt is eredményezte, hogy a kevésbé vagy egyáltalán nem tanult emberek nem éppen csöndben és jól nevelten ülték végig a kétórás filmeket – magyarán a mozi nem az előkelő, kulturális szórakozás lehetősége volt. Sőt, a némafilm éppen az ellenkezőjét generálta.
Mert habár a film néma volt, a nézőtér annál hangosabb, írja Butsch. A korai filmmel együtt járt az állandó beszélgetés, nevetés, huhogás, üdvrivalgás a vászon és egymás felé – a munkásosztály itt tudta kiőrjöngni magát. A mozi volt a társadalom e rétegének tomboló tere.
Aztán jött a hang
A 30-as évekre aztán minden más lett, egy új korszak köszöntött be. A mozitermekben mindenkinek erőt kellett vennie magán, hogy ne beszéljen, ne zsibongjon, akik pedig nem bírtak magukkal, azokból nőtt ki a ma is joggal utált nézőfajta: a beszélgetők. A munkásosztály már a film zenéjéért felelős zongoristán se uralkodhatott, hogy játsszon azt, amit ők szeretnek, hiszen a film a szalagon volt. A mozi már egy sokkal bezártabb közösségi élményt jelentett. Erőltetett és betanult csönd volt ez, amit csak a taps vagy a nem ritkán elszakadt film miatt feltörő hőbörgés szakíthatott meg. Ez utóbbi vissza-visszahozta a régi idők világát, amikor a nézőtársak újra – pillanatnyi időre, csatlakozva a káoszba – hangoskodni tudtak.
Kussolj már, nézném a filmet!
Az önmegtartóztató némaság nem az egyetlen dolog volt, amit el kellett viselnie a munkásosztálynak: a mozik egyre előkelőbb hellyé váltak, a jegyárak emelkedtek, és egyre kevesebb teret adtak annak, hogy közösségi térré váljon. Habár pár kisebb helyi, leginkább falusi mozik megőrizték a régi idők szép emlékeit, ezek ritka kivételnek számítottak. Mindezzel együtt eltűntek a film alatti kommentek is, a nézői kritika pedig már nem bekiáltással érkezik. A nézőtér elcsöndesedett, a látogatók már másképp viselkedtek, a film pedig egyre hangosabb lett. A mozizás átalakult intim, egyedi élménnyé, a közösségi hangulat elmúlt, írja Butsch, ez a multiplexek megjelenésével, a naponta több tucatnyi időponttal teljesen kikopott. Lélektelenné vált a mozi, ahol egykor pezsgett az élet.
A filmek és a tévé segítenek jobban kötődnünk másokhoz?Amerikai tudósok szerint a fiktív történetek fogyasztása segít a kötődési problémákkal küzdő embereknek társas kapcsolatok kialakításában.
Tovább olvasom
