Űrlények, csillagközi utazások, misztikumok – a science fiction számos aspektusát ismerhetjük meg, persze nem mindegy, ki és hogyan használja a műfaj kereteit. Különösen érdekes felfedezni különböző országok, nemzetek, korszakok látomását a jövőre nézve. James Gleick egyik könyvében arról ír, hogy a tudományos fantasztikum akkor ütötte igazán fel a fejét, amikor az ipari forradalomnak köszönhetően számtalan társadalmi és technológiai változás hatott a világra. Hirtelen az emberek elkezdtek hinni abban, hogy
a jövő lehet elütően más – fényesebb –, mint a jelenük.
Ma ez már szinte lételem: napról napra az újabbnál újabb behatásokkal találkozunk. Minden a jövőt hirdeti, még akkor is, ha az a valóságban nem is néz ki olyan fényesen. Mindez teljesen másként volt még 100 évvel ezelőtt – hát még régebben –, amikor generációk úgy élték le az életüket, hogy nem változott tulajdonképpen semmi az életük során. Aztán a 20. században hirtelen felpörögtek az események, mi pedig kénytelenek voltunk a jövőbe nézni.
Ketten az űrringben
Az 1950-es évek híres volt az utópiaszerű szemléletéről. Nagy célokkal előretekintettek, a kormányok nem féltek belefektetni dollármilliókat és emberéleteket abba, hogy megtegyék az első űrsétát, Holdra lépjenek, az ő nemzetük mutathasson fel történelmi léptékű sikereket. Ismerjük a sztorit.
Fényes jövőt, az emberiség egy új korszakát várták mindettől, egy utópia élt a fejükben, miszerint a Földről kilépve majd az itteni problémák eltörpülésével megszűnnek a konfliktusok, a technológia majd átsegíti az embert mindazon az összeférhetetlenségen, amelyet felhalmoztak az évtizedek, századok során.
Legalábbis ez szerepelt a papíron, de mint tudjuk, ez inkább szólt a pénzről és a hatalomról – régi történet, kívülről fújjuk. Hogy azóta is mennyit változott a világ: ez már egy fokkal érdekesebb: ma a technikai vívmányok és találmányok többnyire a tehetős emberektől származnak, akik pénzt és energiát nem féltve, a bürokráciát kikerülve olyan dolgokat hoznak felszínre, amik az emberiség történelmében akár jelentős mérföldkő lehet – mutatunk két ujjal Elon Muskra. Az 50-es években mindez a társadalom, a nyilvánosság ügye volt, az esetleges dicsőség pedig ugyanígy közös volt – ez utóbbi alkalommal természetesen a mérleg nyelve a Szovjetunió felé billent.
Fehér férfiak a vörös Vénusz felszínén
Visszatekintve kissé nevetséges látni azt, hogy milyen ábrándokkal indultak el az űrprogram rögös útján a különböző nemzetek: elsősorban természetesen az USA és a Szovjetunió. Míg a cél egy volt, a metódus és az oda vezető út merőben más. Ez megjelent a filmművészetben is, a tudományos-fantasztikus filmek nyugaton és keleten éppannyira különböztek, mint a francia köldöknézegetős művészfilmek a hollywoodi képregényfilmtől. Amíg az amerikai filmek inkább fehér, amerikai férfiakat jelenített meg, amint felfedezik a távoli űr rejtélyes pontjait, melyekre kitűzik a lobogó, sávos-csillagos zászlót, vagy méretes űrlényseregek szapulják Manhattan tornyait, a keleti blokk inkább tömény propagandába mártotta filmjeit. Egy kelet-német stúdió például olyan filmet küldött moziba, mint A holtak bolygója. A kissé gyermekded effektekkel megáldott, de egyébként rendkívül drága film egy szocialista koalíciót képzel el a jövőben, melynek tudósai ismereteiket, tapasztalatukat összeadva olyan felfedezésekre bukkannak, melyek segítségével
megmentik az emberiséget a végső pusztulástól
(kivételesen nem a kapitalizmus markából).
Egész egyszerűen azért hangzik kemény propagandának mindez, mert vastagon az is, viszont ami ezen túl van, az az igazán érdekfeszítő. A történet szerint kutatók megállapítják, hogy egy 1908-ban lezuhant meteorit tulajdonképpen a Vénuszról indított, Föld elleni invázió első lépése volt. A szocialisták így aztán közös összefogással megépítenek egy űrhajót, amelynek az a feladata, hogy felderítse a földönkívüliek hollétét, illetve azt, hogy vajon miért hallgatnak azóta.
Tipikus sztori, semmi különös nincs benne, hacsak nem az, hogy a legénység tagjai közt afrikai mérnök, kínai botanikus vagy egy japán doktornő és amerikai szocialista is található. A veszélyekkel teli Vénusz természetesen életre szóló, és a földlakóknak vészesen fontos intéssel szolgál a hidegháború idején – össze kell fogni, egyedül ez vezet túléléshez.
A szovjetek meghívtak erre az eseményre: világbéke
Ennyire derűlátó vízió csakis Sztálin halála után történhetett. 1953-ban távozott a vezér, és habár 1960-ra már az enyhülés időszaka vette kezdetét, még mindig messze állt bármely vasfüggönyös ország a demokráciától – ezt mi nagyon jól tudjuk. A holtak bolygója pedig csakis úgy létezhetett, hogy ezt a világbékét, az egész űrutazást a szovjetek kezdeményezték a történet szerint. Az is a szovjetek felé billentette a mérleget, hogy míg az amerikaiak filmjeikben, és egyaránt űrbeli sikereikben elsőként (és sokszor egyetlenként) önmagukat, azaz az Egyesült Államokat avanzsálták fel, addig a szovjet vízió egy sokkal progresszívebb látomás volt: nem a nép, de a Föld minden lakója jogosult volt arra az örömre és sikerre, amit véghez vittek. (Persze a szocialista értékek nagykanállal való habzsolása után.)
Az amerikaihoz képest kicsi stúdió pedig majd minden pénzét beleinvesztálta, hogy a film elkészüljön. Viszont a biznisz nem működött anélkül, hogy mindezt az anyagi forrást a film valahogy visszaszerezze, erre pedig nem volt elég a keleti piac, így úgy döntöttek: bepróbálkoznak nyugaton is.
A csavar még csak most jön: hogy lehet egy dogmákkal teli filmet a szoci propagandát gyűlölő és megvető országokban csúcsra járatni? A készítőknek végül hatalmas szerencséje lett: egy csonkított verziót végül bemutattak mind a nyugat-európai országokban, mind az Egyesült Államokban, és pont abban a kritikus időben, amikor komoly kritika érte Amerikát a rasszizmust illetően a szocialisták felől. Így mikor bemutattak egy propagandát mellőző, de a fajokat egyenlő mértékben érvényesítő tudományos fantasztikus filmet, amely a világbékét hirdeti, utópisztikus jövőt remélve – az különösen jó fényt vetett a keleti blokkra. De ekkor már csak pár lépésre voltunk attól a kisebb történelmi jelentőségű tévés lépéstől, amikor 1966-ban képernyőkre került a Star Trek: Az eredeti sorozat, amelyben nők és férfiak, fajtól függetlenül fedezik fel az univerzum szegleteit, amelyben nem létezik Amerikai Egyesült Államok, sem Szovjetunió.
