Baltát dobáltam, és a mélybe vetettem magam Hatta hegyei között

Félek a magasságtól, a gyorsaságtól és az éles tárgyaktól – lényegében mindentől, amivel szembe kellett néznem dubaji utam második napján. Az előzetesen kézhez kapott programtervben olyan tevékenységek szerepeltek, mint a szabadesés, a mountain cart és a baltadobálás, amiket többszörösen meg kellett gugliznom, hogy biztos lehessek benne, valóban olyan dolgokat kell-e majd tennem, amiktől a hétköznapokban amúgy rettegek. Szerencsére szeretem leküzdeni a félelmeimet.

Dubajban számomra minden extrémnek tűnt, persze Dubajnak kifejezett célja, hogy annak tűnjön hatalmas épületeivel, a lehetetlen ötleteivel és a mérhetetlen gazdagságával. Talán ezért – és mert történelme röpke hatvan évvel ezelőtt vette kezdetét, amikor a kis halászfalu metropolisszá válása elindult – nem hasonlít a világ egyetlen másik városára sem, amit a turisták általában gyalogszerrel, az ókor óta egyre gyűlő épületek és terek bejárásával fedeznek fel. Dubajt befogadni és feldolgozni csakis azzal az extremitással lehet, amivel felépült. A Marina nevű, felhőkarcolóktól zsúfolt városnegyedet egy motorcsónakos öböltúra keretein belül fedeztük fel, a türkizkék vizű Perzsa-öblöt pedig a Laguna Waterpark legmeredekebb csúszdájának a tetejéről vehettük behatóbban szemügyre. Ezek után már meg sem lepődtem, hogy az arab vidékkel nem egy kellemes, hegyvidéki túrán ismerkedtünk meg.

Hatta egy Dubajtól megközelítőleg másfél órás autóúttal elérhető település a Hadzsar-hegységben. Ugyan odafele csak egy szeletnyi sivatagot, pálmaligeteket, néhány útszéli autószervizt és szerény boltocskát hagytunk el, Hatta és környéke abszolút a turistákra rendezkedett be. A sziklás hegylánc oldalában már messziről feltűnik a hollywoodira hajazó, hatalmas Hatta felirat. Itt, a hegyek lábánál, egy tevefarm szomszédságában kapott helyet a Hatta Wadi Hub, ami egyszerre a vidék sportbázisa, kalandpark, és ahol az olyan extrém programokkal lehet elütni az időt, mint a baltadobálás, a szabadesés vagy a mountain cart. Gyalog- és biciklitúrák is indulnak innen, a közelben található mesterséges tavat pedig körbe lehet kajakozni.

A természet mindig is vonzott – ugyan ez a sziklás környezet merőben más volt, mint amihez itthon szoktam – és egy kis testmozgástól sem rettenek meg, azoktól a programoktól viszont igen, amiket a kalandpark kínál. Nálam minden extrémnek számít, ami kívül esik a komfortzónámon, legyen szó akár egy sátrazásról, akár a pesti csúcsforgalomban való tömegközlekedésről. Nem tagadom, egy kicsit megszeppentem, amikor megtudtam, hogy a dubaji úton vadabb dolgokkal is szembe kell néznem.

Mountain cart

A napot a mountain cart nevű programmal kezdtük. Nem volt különösebben bonyolult kitalálni, hogy ebben a tevékenységben egy hegynek és egy kocsinak is fontos szerepe lesz. Ugyan jogosítvány híján nem hittem, hogy ezt a sportot nekem találták ki, de megnyugtattak, hogy nincs miért aggódnom, semmiféle képzettségre vagy papírra nem lesz szükségem ahhoz, hogy elvezethessek egy ilyen járművet. Igazuk lett, amikor megláttam, hogy mit is takar a mountain cart, rájöttem ennyi erővel akár egy szemeteszsákkal is lecsúszhatnék a hegyoldalban. Egy háromkerekű, gyerekméretűnek tűnő bicikliféleségről volt szó, amire kettő, lifegő fékkart szereltek. Csak akkor kezdtem el izgulni, amikor sisakkal, könyök- és térdvédőkkel úgy szereltek fel, mint egy középkori lovagot.

Beöltöztettek a mountain cart menethez
Beöltöztettek a mountain cart menethez

Az általam valaha látott legmeredekebb hegyoldalba terepjáróval vittek fel minket, ott vártak ránk a paripáink, amiket először egy rövid szakaszon próbálhattunk ki. A szabály pedig az volt, hogy ha jobbra akarunk fordulni a jobb féket, ha balra, akkor a bal féket húzzuk. Azt csak magamban jegyeztem meg, hogy valószínűleg egy pillanatra sem fogom kiengedni a fékeket. Miután láttam három útitársamat biztonsággal megérkezni, egy kicsit bátrabban ültem a kormány mögé. Igaz, a sűrű fékezés minden kétséget kizáróan megmentette az életemet, nem tette olyan extrémmé a gurulást, mint amilyennek a sport megálmodói kitalálták. Szívesen mentem volna még egy kört, de tovább kellett állnunk, hogy más izgalmakban is részt vehessünk. 

Íjászat és baltadobálás

Az íjászat kifejezetten vonzó programnak tűnt, volt már íj a kezemben, szerettem is lőni vele. A kalandparkban fokozottan figyeltek a biztonságra, ami egyfelől megnyugtató volt, másfelől viszont a sok óvintézkedés megrettentette az embert, és óhatatlanul is megfordul a fejében, hogy milyen veszéllyel kell szembenéznie, amihez ilyen bombabiztos felszereléssel látják el. Az íjászathoz például alkarvédőt kaptunk.

A baltadobáláshoz már sisak is járt. A feladat szerint pedig a pálya végében található céltáblába kellett fegyverünket hajítani, amihez két módszert javasoltak: az egykezes és a fejünk fölül induló kétkezes dobást. Első nekifutásra – sisak ide vagy oda – halandó testemtől távol tartva lendítettem meg a baltámat, ami még a céltábla előtt nyomorúságosan a földre puffant. Természetesen a riadalom ellenére sikerélményre törekedtem, ezért végül a fejem fölé emeltem a baltát, és ismét eldobtam. Ugyan még mindig nem sikerült a falapba állítanom, de már látványosan közelebb kerültem hozzá. Kezdtem magam úgy érezni, mint egy vérbeli viking. Mégis valahogyan természetellenesnek tűnt, hogy én – aki az éticsigákat is átmenti az úton – egy éles fegyvert hajigáljak. Ezt az érzést kellett leküzdenem ahhoz, hogy a balta végül célba találjon.

Szabadeséééééés

Volt egy időszak az életemben, amikor tudatosan törekedtem arra, hogy minden létező félelmemmel szembenézzek. Ekkor kezdtem el színpadon szerepelni, és ekkor lyukasztattam ki a fülem. A következő lépés a bungee jumping lett volna, ugyanis világéletemben rettegtem a magasságtól és a zuhanástól, de végül ezt az ötletet azzal a konklúzióval engedtem el, hogy egy óvatlan mozdulat miatt akár a gerincem is megsérülhet, vagy ami még rosszabb, akár meg is halhatok, arra pedig igazán nem vágytam. Hattában mégis úgy alakult, hogy legyőzhettem ezeket a szorongásaimat.

Én jelentkeztem elsőként, amikor feltették a kérdést, hogy ki szeretne leugrani egy 14 méter magas toronyról. A kötél két másodperc után megfog – nyugtattak meg – nem lehet semmi baj. Hiába fogadta ezt el az eszem, mikor rászereltek a mélység felett himbálózó kötélre, mégis remegett a lábam. A segítőm háromig számolt, és nekem ugranom kellett. Egészen felszabadító érzés volt, amikor elrugaszkodtam a pallóról – nem futamodtam meg, ugrottam. A következő végtelennek tűnő másodpercben biztosra vettem, hogy a kötél nem fogott meg – ekkor felsikoltottam –, itt a vég, meghalok, de a második másodpercben olyan gyengéden rántott vissza, mintha egy angyal nyúlt volna a hónom alá, és csalódottan állapítottam meg, hogy sokkal jobban féltem, mint amennyire valójában félelmetes volt a zuhanás.

Airbagugrás

Határaim feszegetésének a következő foka az airbagugrás volt. Itt már nem számíthattam a kötél biztonságára, nélküle kellett a mélybe vetnem magam. Az airbag különben az az ugrálóvárra hajazó levegővel teli zsák, amit a kaszkadőrök is használnak a filmek zuhanós jeleneteiben. Az én feladatom pedig az volt, hogy a két méter magas rámpáról úgy hulljak a közepére, hogy a lábamat a magasba lendítve a hátamra érkezzek.

Az airbag-ugrótechnikám még javításra szorul
Az airbag-ugrótechnikám még javításra szorul

Háromszor ugorhattam, ebből egyik sem sikerült olyan bravúrosra, hogy továbbengedjenek az öt méter magas, második szintre. Két méterről az ember olyan rövid ideig zuhan, hogy mire felfogná, mi történik, már airbaget ért, ezért sehogy sem tudtam olyan pozícióba küzdeni a testem, hogy lapjára érkezzen vagy pedig ne húzzam meg a nyakam. Sajnáltam, hogy nem nézhetek szembe az öt méterrel, de egyáltalán nem bántam.

Kajakozás

A napunkat a hegycsúcsok által körülvett, mesterséges tónál zártuk. A halálközeli élmények sorozata felkészített arra, hogy fokozott éberséggel várjak a rám leselkedő újabb veszélyekre. Riadtan, de határozottan vetettem be magam a kajakba, amit elém toltak. Az eddigiekhez képest szokatlan módon, mindenféle magyarázat nélkül evezőt nyomtak a kezembe, majd utamra bocsátottak.

A Hadzsar-hegység mesterséges taván kajakozunk
A Hadzsar-hegység mesterséges taván kajakozunk

Az első néhány percben meg voltam róla győződve, hogy ha az elkövetkező egy órában valaki beleborul a vízbe, az csak én leszek. Aztán ráeszméltem, hogy nincs mitől tartanom, ez a program az abszolút kikapcsolódásról szólt. A türkizék vízen ringatózva kényelmesen körbeeveztem a tó közepén emelkedő kis szigetet, és átadtam magam a fölém tornyosuló hegyek látványának és a nyugalomnak.

Mustra