Sok éven át még a tudósok is megfejthetetlennek ítélték a ránk maradt zenei töredékek egésszé formálását, de hála erőfeszítéseiknek, ma már meghallgathatjuk, hogyan is hangzott az igazi ókori muzsika. Ez egyben azt is jelenti, hogy a klasszikus európai zene igazi gyökerét a gregorián dalok helyett nagy valószínűséggel az ókori görög zenében kell keresnünk.
Az elveszett művészet
Miközben a zene és a tánc szervesen hozzátartozott az ókori görögök életéhez – nem volt olyan vallási szertartás, színházi darab vagy ünnepély, ahol ne szólt volna valamilyen hangszer –, a modern tudósok számára szinte megfejthetetlen rejtvényt jelentett. Hiába jegyezték le annak idején a dallamokat, skálákat, rajzolták le a hangszereket, a töredékes leletekből nagyon nehéz zenét összeállítani, akiknek korábban sikerült, disszonáns hangzásról számoltak be. 1932-ben Wilfrid Perrett muzikológus a Brit Királyi Zenei Szövetségben tartott előadása során örökre megfejthetetlennek, sőt színtiszta őrületnek nevezte a görög zenét, mondván, a pontos és részletes feljegyzések is zavarosak, érthetetlenek. Szerencsére tévedett. Ugyan a görög zenei elemek bonyolultak, és a negyedes hangtávolság a mai fülnek kifejezetten szokatlanul hangzik, ez még nem jelenti azt, hogy ne lehetne a kódokat megfejteni.
Milyen hangszereket használtak?
A leggyakrabban líra és aulosz szólt – ez utóbbi nádból, fából vagy csontból készült fúvós hangszer volt, amiből kettőt fújt egyszerre a zenész. A líráknak több fajtáját ismerték, megkülönböztették a fából készült dobozlírát és a teknőspáncélból készített khelüszt. Az igen gyakran használt kithara egy dobozlíra volt, nagy mérettel, 7-11 bélből készült húrral, erős hanggal, inkább a hivatásos zenészek használták. A khelüsz-líra már másképp nézett ki: a teknőspáncélra bőrt feszítettek, de ennek is voltak bélből készült húrjai. A pandura nevű pengetős hangszernek már csak három húrja volt, de ez volt az általunk ismert első bundozott hangszer, és valószínűleg a ma is használt jellegzetesen görög hangszer, a buzuki elődje. Emellett ismerték még a tamburát, a hosszú nyakú pengetős lantot, a cimbalmok családjába tartozó psalteriont, aminek rengeteg húrját kalapácsokkal szólaltatták meg, a csörgőkkel ellátott tamburint, ahogy különböző dobokat is.
Több ezer éves dallamok szólnak újra
Az utóbbi évek kutatásai és felfedezései változtatták meg a görög zenével kapcsolatos nézeteinket. Robin Howell és az Európai Zenei Régészeti Projekthez csatlakozó tudósok nagyon jó állapotban fennmaradt auloszokat rekonstruáltak, míg a hangszínről, a furcsa ritmusról, a hangmagasságokról profi fúvós zenészek – Barnaby Brown és Callum Armstrong – adtak iránymutatást. A dalok ritmusát a szavak szótagjainak hossza, az időmértékes verselés adja. A legtöbb műnél tempójelzés nélkül is egyértelmű, hol kell gyorsítani vagy épp lassítani. A dallam és a harmónia kérdése már jóval bonyolultabb, ez volt az a pont, ahol a legtöbb kutató elakadt a zene feltárásában.
Olyan szerzők írtak ennek elméletéről, gazdagságáról, mint Platón, Arisztotelész vagy Ptolemaiosz. A ránk maradt hatvan kottatöredék használatával is nehéz elérni az általuk leírt zenei magasságokba. Martin West és Egert Pöhlmann klasszika-filológusok nemcsak összeállították, de értelmezték és átírták ezeket a töredékeket, hogy modern korunkban is el tudjuk játszani a dallamokat. Armand D’Angour klasszika-filológus és zenész, az Oxfordi Egyetem docense éveket töltött azzal, hogy ezeket a kutatásokat összefogja, és elmélyedjen a görög zene megfejtésében. Ő jött rá, hogy a partitúra elemei igazából festői leírások, ahol a szavak jelentését dallammal próbálták meg körbeírni – értelemszerűen a panaszos, bús szavak ritmikája ereszkedik, a vidámaké hirtelen, gyorsan emelkedik. Így már megszólalhatott az 1892-ben megtalált zenei dokumentum, Euripidész Oresztészének egy kórusrészlete, ami időszámításunk előtt 408-ból maradt ránk. A mű – amit 2017 nyarán az oxfordi Ashmolean Museumban be is mutattak – auloszkísérettel, élénk tempóval így hangzik:
