Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Dáriusz – óperzsa nyelven I. Dárajavaus perzsa király olyan gazdag volt, hogy nevét máig emlegetjük, mégpedig a Dáriusz kincse kifejezésben. Ez a köznyelvben mérhetetlen gazdagságot jelent, ami azért erős túlzás, de tény, hogy ha Perzsia legerősebb kezű és leggazdagabb uralkodóját keressük, Dáriuszba botlunk.
A mai napig találkozunk olyan tanfolyamokkal, ahol azt ígérik, módszereiket követve olyan gazdagok leszünk, mint I. Dáriusz király. Nos, senkit sem akarunk elkeseríteni, de ez nem lehetséges. Dáriusz világa felett alaposan eljárt az idő. Először is nagyon régen élt, időszámításunk előtt 549 és 486 között. Akkoriban picit másképp nézett ki a világ, más lehetőségek álltak nyitva egy hadvezér előtt, és nagyon sokat kellett gyilkolni az aranyért és a hatalomért.
Orrok és fülek a porban
Dáriusz II. Kurus perzsa királyt követte a trónon, nem teljesen tisztázott módon: a király halála után annak örököse is elhunyt, a második fiút meg maga Dáriusz ölte meg hat nemes segítségével. Ezután több lázadást is le kellett vernie, és jó sok felségárulót kivégeztetnie, mire hatalmát megszilárdíthatta. Dáriusz azonban úgy került a trónra és uralkodott ötvenmillió ember felett, hogy nem igazán voltak erkölcsi aggályai, ha harcról és gyilkolásról volt szó – vagy arról, hogy feleségül vegye összeesküvők lányait. Még azoknak a nemeseknek sem kegyelmezett, akik a trónra segítették: az egyikük, Vindafarnah olyankor akarta meglátogatni a királyt, amikor az már lefeküdt, az őrök nem engedték be, mire dühében levágta azok fülét és orrát. A király attól félve, hogy Vindafarnah őt is bántani akarja, kivégeztette őt a családjával együtt.
Ez az orr- és fülvagdosás egyébként akkoriban nagyon népszerű volt, Dáriusz például csak úgy tudta elfoglalni Babilont, hogy a nemesember Zópürosz perzsa katonaszökevénynek adva ki magát férkőzött az ellenség bizalmába, és hogy hiteles legyen a sztorija, levágatta az orrát és a füleit. Az áldozat meghozta gyümölcsét, és másfél évnyi hiábavaló erőlködés után végül bevették a várost, Zópüroszt meg előléptették (már amennyire orr nélkül valakit elő lehet).
Megerősített, centralizált birodalom
Dáriusz nagyszerű szervezőnek bizonyult: birodalmát húsz részre osztotta, mindegyik élére egy rokonát vagy hűséges szövetségesét állította, szilárd birodalmi szerkezetet alkotva. Persze besúgói és királyi ellenőrei a helyi vezetőket is figyelték, minimálisra csökkentve a kiskirályok létrejöttét és a lázadások kialakulását. Addigra amúgy sem nagyon akarózott senkinek sem szembeszállni a kegyetlen Dáriusszal. Ugyanakkor a király sokat tett a birodalom virágzásáért is: megépítette a Nílust a Vörös-tengerrel összekötő csatornát, kidolgoztatta az óperzsa nyelv írásrendszerét, hivatalos nyelvvé tette az arámit, szabványosította a mértékegységeket, templomot építtetett Ámon isten tiszteletére, de minden másban is kedvezett az egyiptomiaknak, akik ezért jótevőjükként tisztelték – így addig sem lázadtak ellene.
Seregével egy speciális hajóhídon átkelt a Boszporuszon, így meghódíthatta Kelet-Európát, sőt még a Duna vonalát is átlépte seregeivel. Leigázta Trákiát, Makedóniát, a nomád szkíták viszont nem adták könnyen magukat, inkább felégették saját földjüket, és a kutakat is megmérgezték vagy lerombolták. A királyi sereg így ellátás nélkül maradt, ezért kénytelen volt visszavonulni. Ennek ellenére Dáriusz nagy területtel növelte az Óperzsa Birodalmat, és persze szigorúan ellenőriztette a tengerszorosokat – háttérbe szorítva ezzel más kereskedő népeket, például a görögöket. Nem is kellett sokat várni a görög-perzsa háborúra: az első felvonásban a perzsa hajóflotta egy viharban odaveszett, a második hadjárat során azonban a görögök a sarkukra álltak, és a marathóni csatában visszaverték az idegen haderőt. Dáriusz eddigre viszont már elfoglalta azt, ami igazán fontos volt: az indiai Indus-völgyben elhelyezkedő aranybányákat.
Honnan lett annyi pénze?
Elsősorban az adókból: birodalma mind a húsz területétől rendszeresen és szigorúan beszedte a sápot, majd elhelyezte a kincstárban. Ellenkezni nem mert senki. Arany- és ezüstérméket, darikot és szigloszt veretett (húsz ezüstpénz ért egy aranyat), az így kapott valutát pedig egész birodalmában elfogadottá tette. Az érmék egységes súlyúak voltak – és persze Dáriuszt mint dicsőséges harcost ábrázolták –, nem kellett őket állandóan lemérni, könnyebben használták és váltották fel őket. Így már volt miből háborúkra, építkezésekre, út- és csatornaépítésre, modern öntözőrendszerre költeni.
Az adót is egységesen hajthatta be, nem mellesleg pedig leegyszerűsítette az egész bankrendszert. A bankok már akkor is főleg abból éltek, hogy hitelt adtak a polgároknak, majd kamatostul kérték vissza a pénzt. A kereskedelem ennek, a jobb minőségű utak építésének és a darik határokon túli elfogadásának hála elképesztő mértékben felélénkült. A pénz egyre csak dőlt az egyre fejlődő birodalomba, végül Dáriuszt a leggazdagabb perzsa királlyá emelték, aki uralta az egész Közel-Keletet és Közép-Ázsia nagy részét. Persze a legendák sokkal nagyobb vagyonról számoltak be, mint amennyi ténylegesen a kincstárban lapult, és mire Arany János megírta a Toldit, a rég holt perzsa király már szerepelt az általános szóhasználatban.
„Semmit se mondhatna s adhatna királya,
Ami Toldinak ily örömet csinálna,
Pénzért, gazdagságért hej dehogy cserélne:
Dárius kincsének még oda sem nézne.”
Első Dárajavaus, a királyok királya 36 év uralkodás után időszámításunk előtt 486-ban meghalt (még betegen is háborút tervezgetett), és fia, I. Khsajársá követte a trónon. A holttestet bebalzsamozták, majd sziklából kivágott, gazdagon díszített, jókora síremlékben helyezték el (ma a hely Taht-e Dzsamsid romváros Iránban, ahol Dáriusz palotájának és száz szobás kincstárának romjait is megtekinthetjük). A gazdag perzsa birodalom egészen Nagy Sándor időszámításunk előtt 330-ban elkövetkező hódításáig virágzott. Dáriusz legendás kincsét is talán nála kéne keresni.
