A montmartre-i Amélie Poulainbe még ma is bele vagyunk esve

18 éve már, hogy a párizsi Montmartre-on megláttuk Amélie Poulaint, és azóta se tudunk kigyógyulni belőle. A híres francia romantikus vígjáték még mindig a műfaj egyik koronázatlan királynője.

Nagyon különleges az az érzés, amikor látsz egy filmet, és nemcsak, hogy rájössz, milyen zseniális, de arra is, hogy ez a film nem csak elsőre volt az. Valahogy így lehettünk az Amélie csodálatos életével 2001-ben (te jó ég, őrült régen volt!), az idő pedig bebizonyította, hogy tényleg időtlen kultfilm született.

Szeretjük Amélie-t

Hogy szeretjük? Imádjuk. Szerelmesek vagyunk belé. És ez menthetetlen. Reménytelenül beleestünk, kigyógyulni pedig nem tudtunk, pedig eltelt oly sok év már. Visszavár, bármennyiszer csaltuk meg az Igazából szerelemmel vagy a Szerelmünk lapjaival. Mire fel ez a nagy rajongás, miért van az, hogy ennyire Amélie felé húz a szívünk? De nem is kell sokáig gondolkodnunk: szeszélyes, bájos, szívvel teli és felüdít.

Nem hiába, hiszen Jean-Pierre Jeunet, a francia rendező igazi szívügyének tekintette a filmet. Már 1974-ben elkezdte szövögetni a történetet, éppen ezért emlékeket, különleges pillanatokat jegyzetelt le életéből. Jeunet évekig faragta a tervét, minden bizonnyal ezért lett Amélie olyan ragyogó és tökéletes: minden egyes jelenetben szinte látjuk az auráját, a film zöldes effektjei pedig ráerősítenek arra a különleges álomvilágra, amit a lány kreál maga körül. Ugyanígy mindegyik mellékszereplőnek markáns karaktere van, akik megteremtik a saját kis világukat. Ez varázsolja élővé a párizsi közeget.

És Amélie szeret valakit

Amélie mókás, kissé szeleburdi. Romantikus alkat, igyekszik megtalálni mindenben a szépet. Igyekszik meglátni a részleteket. És ahogy sok ember, vágyakozik valaki után. De nem teszi meg a bátor lépést, hogy nem kerülőúton próbálja megszólítani a férfit, hanem egyenesen kifejezi érzelmeit. Az álmokat könnyebb kergetni, mint megvalósítani azokat, nemde?

Nemcsak egy szerelmi történet, hanem a remény és a tisztaság története is. Amélie szemén keresztül látjuk a világot, ő pedig, habár gyerekkora tömény szeretethiányban fuldokolt, a világ apró dolgainak rajongásában veszik el. Színesbe öltözve sétál az utcán, Dr. Martens-cipőjében tipeg ide-oda, szinte olyan, mint egy kívülálló, aki tiszta őszinteségével nem illik bele a világunkba. Aki keresi a megoldást, hogyan tudná a világot szebbé tenni az elenyésző dolgokkal. Keresi, hogyan tudja mások boldogságát is elősegíteni. És mindenben, amire ő rátalál, mi meglátjuk a szépséget – az ő szemén keresztül.

Emlékszünk, mikor átsegíti az utcán a vakot? „Találkozunk a fúvószenekar dobosának özvegyével, a férje zubbonyát hordja azóta is! Nahát, a lómészárszék cégtábláján hiányzik egy fül! A virágárus férje nevet, huncut ráncok vannak a szeme körül. A cukrász kirakatában nyalóka van. Érzi ezt az illatot? Sárgadinnyét kínálnak. Ott készül a kézműves fagyi. Elmegyünk a hentes előtt. 79 a sonka, 45 oldalas. Megérkeztünk a sajtbolthoz. 12,90 a kecskesajt, 23,50 a márványsajt. A hentesnél egy kisbaba kutyát néz, aki a sült csirkét nézi. Most az újságosbódénál vagyunk, a metró bejárata előtt. És itt elválunk, viszlát!”

Mi a mi dolgunk? Legyünk Amélie tükrei. Nekünk is szemügyre kell vennünk a hiányzó cégért, az idegen mélabúságát az utcán, nyitott szemmel kell járnunk. Minden és mindenki megérdemli, hogy észrevegyék úgy, amilyenek valójában.

Ha te nem volnál, érzéseim csak a régmúlt érzések árnyképei volnának

Amélie fél megszólítani Ninót, az elszórt fényképeket gyűjtő férfit, aki ugyanolyan érdeklődéssel van iránta. Amélie nincs egyedül, éppen olyan, mint oly sokan vagyunk, akik ide-oda kószálva próbáljuk megtalálni a boldogságunkat, miközben oly sokszor éppen ott van a szemünk előtt. És mindezt pedig nem lehet elmesélni humor nélkül, hiszen az élet – legyen szó szerelemről, bánatról, örömről és magányról – erről is szól.

Amélie pedig szembenéz a boldogsággal, elfogadja azt, nem az újabb kerülőutat kezdi kergetni. A néző pedig újra kap egy szeletet abból a bemocskolhatatlan őszinteségből, ami Amélie-ből árad. De fel kell nőni ehhez is, látni kell újra és újra a filmet, hogy az ember összebarátkozzon ezzel a félig-meddig idegen boldogságkereséssel.

Hogy is mondta a narrátor? „Ebben a pillanatban minden tökéletes:

A szelíd fények, az illatos levegő, a város nyugodt morajlása. Mélyet lélegzik, és az élet oly egyszerűnek, tűnik... S mint a szerelem, járja át az emberiség megsegítésének vágya.”

Mustra