A kis Iván III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem második gyermekeként született, de ezt nem tartotta elég emelkedettnek, ezért kitalálta, hogy a családja közvetlenül Augustus római császártól származik – az nem zavarta, hogy ez semmiképpen sem lehetséges. Még gyermekkorában, 1533-ban nagyfejedelemmé választották apja halála után, de nem sokáig örülhetett neki, mert édesanyja is tisztázatlan körülmények között távozott a másvilágra. Iván egyedül maradt, így kellett folyamatosan döntéseket hozni az egymással véres hatalmi csatákat vívó nemesi rangú családokkal, a bojárokkal körülvéve.
Minden oroszok cárja
A nagyravágyó uralkodót 1547-ben koronázták meg, de nem akárhogyan: ragaszkodott hozzá, hogy a bizánci császárok képzelt örököseként megkapja a „minden oroszok cárja és nagyfejedelme” címet. Mint uralkodó gyorsan két teljesen eredménytelen hadjáratot is indított a tatárok ellen, míg 1552-ben végre sikerrel járt, a további harcok során megduplázta országa területét. Ő maga is részt vett a hadjáratokban, de nem sérült meg komolyabban. Közben valódi reformokat valósított meg, korszerűsítette az államszervezetet, visszaszorította a bojárok egyeduralmát, elintézte az egyház vitás ügyeit, héttagú tanácsadó testületet hozott létre, amelyben a papok, a bojárok és a moszkvai nemesség képviseltette magát. Újraszervezte a közigazgatást, illetve az első állandó orosz hadsereg is az ő nevéhez fűződik.
Ebben az időszakban úgy tűnt, jó döntések születnek. A békés tárgyalásokhoz nagymértékben hozzájárult első felesége és a családi boldogság. A későbbi években Iván viszont sorra rossz döntéseket hozott, 24 éves, kimerítő, végül vereséggel záruló háborúba indult, hogy országa kikötőhöz jusson a Balti-tenger partján. Magához ragadta a kincstár, a bíróságok és a hadsereg teljes irányítását, majd kettéosztotta az országot, és olyan zűrzavarosan – sokak szerint már beszámíthatatlan elmeállapotban – kormányozta, hogy a tatárjáráshoz hasonlító pusztítást okozott. Csak egy példa: 1570-ben, Novgorod városában olyan öldöklést rendezett, ami 70 000 polgári áldozatot követelt.
Nyolc feleségből csak kettő maradt életben
Iván összesen 1500 menyasszonyjelölt közül választotta ki a kiegyensúlyozott, nyugodt természetű Anasztázia Romanovna Zaharinát, akivel 1547-től nagy harmóniában éltek, és hat gyermekük is született. Boldogságukra egyedül az vetett árnyékot, hogy gyermekeik közül csak ketten érték meg a felnőttkort. A békés időszaknak 1560-ban Anasztázia halála vetett véget, Iván elméje pedig elkezdett megbomlani. Az égvilágon mindenkit megvádolt felesége meggyilkolásával. Akár igaza volt, akár nem, a gyanúsítottakat mind megkínoztatta és kivégeztette. Ekkor ragadt rá a Rettegett Iván név. Egy évre rá a cár újra megnősült, egy muszlim herceg különleges szépségű lányát, Mária Tyemrjukovnát vette el. Ám amilyen szép volt az új asszony, olyan makacs és rosszindulatú is, gyűlölte Iván két életben maradt fiát, sőt úgy általában az orosz kultúrát is. Nyolc évnyi házasság után mérgezték meg, hogy férje tette-e, nem tudni, de ez jó alkalom volt arra, hogy újabb, bűnbakká kikiáltott nemeseket végeztessen ki.
A cár harmadik házassága volt a legrövidebb, Marfa Vasziljevna Szobakina az esküvő után pár nappal meghalt. Ez kellett csak a mérgektől rettegő cárnak, újabb kínzási és gyilkolási hullámot indított el, és senkit sem kímélt – még előző felesége bátyját sem. Rövid gyászidőszak után – a papok teljes megrökönyödésére – újabb asszony érkezett a palotába, ám Anna Alekszejevna Koltovszkaja kétévnyi házasság után sem esett teherbe, ezért férje kolostorba záratta, majd újranősült – papi áldás nélkül. A történelem megismételte önmagát, szerencsétlen Anna Vaszilcsikova két év házasság után szintén apácazárdában kötött ki, ahol meg is halt.
A hatos számú versenyző Vaszilisza Melentyeva volt, ám a források nem biztosak abban, hogy törvényes házasságot kötöttek-e Ivánnal, vagy csupán az ágyasa volt. Annyi bizonyos, hogy az asszony félrelépett, mire végig kellett néznie, ahogy a cár karóba húzatja szeretőjét, őt meg a szokásos módszer szerint apácazárdába küldi, majd meggyilkoltatja. Hetedszerre egy Mária Dolgorukaja nevű feleség érkezett, akiről az sem biztos, hogy valós személy – eddigre már nagyon sok mendemonda keringett rettenetes Ivánról és bizarr nősülési szokásairól. Az oroszok meggyőződése szerint a cár hamar megfojtotta az asszonyt, miután rájött, hogy ártatlanságát már másnak adta. Az utolsó hitvest Mária Fjodorovna Nagajának hívták, aki még egy fiúval is megajándékozta Ivánt. Egyedül ő és a kolostorba küldött Anna Alekszejevna Koltovszkaja élték túl a cárral kötött házasságot. Mária 1584-ben, a cár halála után gyermekével száműzetésben élt, de hét évre rá, miután fiát meggyilkolták, ő is zárdába vonult.
Megölte a saját fiát és unokáját is
A cár egy súlyos megbetegedése után ragaszkodott hozzá, hogy Iván Ivanovics nevű fia kövesse majd a trónon, és a bojárokat arra kérte, esküdjenek hűséget a még kiskorú hercegnek. Igen ám, de akadt egy trónkövetelő Iván unokatestvére, Vlagyimir Andrejevics sztaricai herceg személyében. A trónra áhítozó unokatestvér ambiciózus édesanyjával egyetemben 1569-ben gyilkosság áldozata lett – van egy tippünk, ki adhatta a megbízást. Az örökségére váró Iván Ivanovics élete is tragikusan ért véget: 1581-ben apjával vitatkozott valamin, aki dühében halálos sebet ejtett fián. Az országot 1584-es halála után másik fia, I. Fjodor kormányozta, de akkorra – majd utána is – már egész Oroszországban teljes volt a zűrzavar.
Rettegett Iván főként kegyetlen és nyilvános kivégzési partijai miatt marad emlékezetes: aki csak szemben állt vele, azt eltüntette a föld színéről. Olyan dührohamokat kapott, hogy egy alkalommal saját várandós menyét verte meg annyira, hogy az elvetélt. Érdekes adalék, hogy emellett rendkívül magas volt a szókincse, nagyon szeretett olvasni, hatalmas könyvtára volt, imádságokat költött, és gyakran szerzett egyházi zenét. Ő építtette Moszkva legismertebb építészeti emlékét, a Boldog Vazul-székesegyházat, és 1553-ban megalapította az első orosz nyomdát. Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy a végletekig ellentmondásos figura volt.
