Androgün, inter- vagy biszexuális, homoszexuális, transznemű: ezek a kifejezések modern korunk szavai, de már az ősi indián népek is ismerték jelentésüket, és saját nyelvükön meg is nevezték őket. A férfias nőket és a nőies férfiakat nem vetették ki a közösségből, sőt: őket nevezték kétlelkűeknek, akiket nagy tisztelet övezett, hiszen kétféle lelki ajándékot is kaptak az égiektől: a férfi és a női szellemet. A spanyol és angol hódítók már a bibliai eredetű szodomita szóval illettek minden kétlelkű indiánt – Szodomát, mint tudjuk, Gomorával együtt az ott élők bűnös viselkedése miatt pusztította el az Úr. Majdhogynem ez volt az európaiak szándéka minden kétlelkű indiánnal kapcsolatban is, de szerencsére nem jártak sikerrel.
Akiket duplán áldottak meg a szellemek
A kétlelkű, duplán áldott, a szellemvilághoz emiatt szorosabban kapcsolódó indiánokat semmiféle megvetés nem sújtotta az ősi közösség részéről, gyakran kérték fel őket vallási vezetőnek vagy tanítónak. Meglepően hasonló vallási hagyományokkal találkozunk a szibériai és a délkelet-ázsiai őslakosoknál is, akik húszezer évvel ezelőtt költöztek az észak-amerikai területekre. Alaszkától Chiléig éltek magas társadalmi rangú kétlelkű emberek, amiből nagyon úgy tűnik, hogy az adrogün emberi vonás meglehetősen régen jelen van a népek között.
Az ősi szibériai és indián népek nem a külsőségekre és a testre helyezték a hangsúlyt, hanem a szellemre. Épp ezért nem úgy tekintettek kétlelkű társaikra, mint férfiakra, akik a nőkre jellemző külsőségeket erőszakolják magukra, vagy fordítva, hanem a férfiaktól és a nőktől elkülönülő nemi státuszú, harmadik fajta szellemként. Ez a „harmadik nem” magába foglalta az erősen, vagy csak kis mértékben nőies férfiakat, illetve férfias nőket, attól függően, milyen szerepet kívántak betölteni. Egyes törzseknél összesen öt nemet különböztettek meg: nőket, férfiakat, kétlelkű nőket, kétlelkű férfiakat és transzneműeket.
Mindegyik nyelvben kialakultak a megfelelő szavak is, a lakoták például winktének nevezték a kétlelkű férfikat, ami azt jelenti: olyan férfi, aki kényszert érez arra, hogy nőként viselkedjen. A cheyenne indiánoknál ugyanez a hemaneh, ami azt jelenti, félig férfi, félig nő az illető. Az ojibwa törzs tagjait a nemi szervek és a törzstag által elvégzett munka alapján sorolták valamelyik nembe, de ezen lehetett változtatni. Azok a férfiak, akik nőként éltek, az ikwekaazo megnevezést kapták, míg a maszkulin nők az ininiikaazo megnevezést. Mindketten a saját nemükből választhattak házastársat, akik nem feltétlenül voltak hasonlóan kétlelkűek. Épp ezért, ha megözvegyültek, választhattak akár ellenkező nemű társat is. Mindegyik típusú kétlelkű indiánt – és házastársát is – erős szellemnek tartották, és a ceremóniák során megkülönböztetett figyelemmel bántak velük.
Családalapítás kétlelkű módra
A kétlelkű emberek a férfiak és a nők munkáját is elvégezhették, nagyszerű művészek és kemény kétkezi munkások egyaránt kikerültek közülük, mindegyikük nagy tiszteletnek örvendett a családban és a törzsben egyaránt. A navahó indiánok egyenesen óriási gazdasági haszonnak tekintették, hogy egy „nadleh”, azaz kétlelkű ember volt a rokonuk, hiszen gond nélkül bízták rá a gyerekek nevelését, az idősek gondozását, sőt azzal sem volt gondjuk, ha az örökbe fogadott egy otthon és család nélkül maradt gyermeket. Teljesen elfogadott és logikus lépés volt, ha egy nőies férfi, aki a nők munkáját végezte el, összeházasodott egy maszkulin típusú férfival, aki a nemének megfelelő munkával járult hozzá a család életéhez. Ugyanígy egy vadászattal foglalkozó, férfias nő nyugodtan hozzámehetett egy gyűjtögetéssel, növénytermesztéssel foglalkozó feminin társához, egyszerűen azért, mert egy családnak húsra és kertre is szüksége volt. Viselkedésük a normalitás és az észszerűség kereteit nemhogy túllépte, épphogy azon belül foglalt helyet.
A kétlelkű férfi mint feleség
Bár a hódítók mindent megtettek, hogy ne maradjon nyoma a kétlelkű indiánok történelmének, azért sok feljegyzés, fénykép és történet élte őket túl. Ezek közül a legismertebb Os-Tis lakota harcos története. Neve azt jelenti, hogy „megtalálni és megölni”, a név mögött pedig egy határozott kiállású férfit láttak, aki ugyan megnősült, és a mai szemmel nézve átlagos családi életet élt, ám egy napon elkezdett úgy öltözködni, ahogy a felesége. Így élt tovább a törzsben, hírnevét pedig azzal szerezte, hogy 1876-ban bátran megmentette egy társa életét.
Ki mondhat ítéletet?
Csak Észak-Amerikában több mint ezer különféle őslakos indián népet ismertek, így hiba lenne azt állítani, hogy közülük mindegyik gond nélkül elfogadta a kétlelkű emberek jelenlétét. Bizonyítottan tisztelték őket a Nagy-síkság, a Nagy-tavak, a délnyugati és a mai kaliforniai területeken, de arra nézve is találunk dokumentumokat, hogy más területeken inkább elrettentették a gyerekeket a kétlelkű szerep felvállalásától. Tegyük hozzá azt is, hogy ezek a feljegyzések gyakran nem az ősi indiánok tollából, hanem a már homofób előítéletekkel érkező felfedezőktől származnak, így érdemes inkább kritikusan értékelni őket.
Az ősi indián népek túlnyomó részénél – legalább 130 törzsnél – az írásos leletek az elfogadó attitűdöt bizonyítják, egészen az 1900-as évekig, amikortól a keresztény vallású hódítók elkezdték megbélyegezni a kétlelkű embereket. A korábban készített feljegyzéseiket, törzsi könyveket elégették mint eretnek irományokat. A nemváltó emberek iránt érzett tisztelet csökkenni kezdett, a misszionáriusok és a hódítók pedig arra kényszerítették őket, hogy beilleszkedjenek a fehérek társadalmába. Akinek ez nem sikerült, gyakran elbujdokolt és számkivetettként élt, vagy az öngyilkosságot választotta. Az azonos neműek által kötött házasságokat sem ismerték már el jogszerűnek, ám az 1960-as évek óta terjedő szexuális forradalomnak hála sokan fokozatosan újra visszatérhettek eredeti szokásrendszerükhöz.
