Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Arany Jánost szerethetjük a Toldiért vagy az Ágnes asszonyért, de mindenképpen a szelíd és alázatos jelleméért. A művészetét nem inspirálta az alkohol vagy az ópium, nem keveredett kétes nőügyekbe, jó férj volt és szerető apa.
Arany Jánost a balladáin keresztül fedeztem fel magamnak – micsoda karakterek, micsoda feszültség, micsoda történetek! –, az általános iskolai Toldi-élményem alapján még nem igazán tudtam értékelni. Arany Jánoshoz egy kicsit fel kell nőni, hogy kinyílhasson az ő őszinte és fontos kérdésekre tapintó költészete. A Petőfi Irodalmi Múzeum Önarckép álarcokban című Arany János-emlékkiállítás tárlatvezetésén arról is megbizonyosodhattam, hogy a költő nem csak mint művész, magánéletében is nagyszerű ember volt.
A csodagyerek
1817. március 2-án Arany János szerető családba született. Ugyan elszegényedett nemesek sarjaként nem vette körül anyagi jólét, és kilenc idősebb testvére közül csak egy, Sára élete túl a gyerekkort, fiatal évei idilli meghittségben teltek. Sára már maga is anya volt, ezért előfordult, hogy ő szoptatta a későbbi költőt. Felcseperedve édesapja tanította írni hamuba rajzolt betűkkel, és mire iskolába került, már folyékonyan olvasott, műveltebb volt kortársainál.
„Mire iskolába adtak, hova mód nélkül vágytam, [...] már nemcsak tökéletesen olvastam, de némi olvasottsággal is bírtam,
természetesen oly könyvekben, melyek kezem ügyébe estek. [...] A tanító, megpróbálván, rögtön, amint felvettek, elsőnek tett osztályomban s e helyet folyvást megtartottam. A többi tanítók és növendékek a nagyobb osztályokból, sőt külső emberek is, csodámra jártak, s én nem egy krajcárt kaptam egy vagy más produkcióm jutalmául” – emlékezett vissza Arany gyerekkorára.
Zongorázni és gitározni is tanult. Az angolt felnőttkorára autodidakta módon sajátította el, ugyan éppen ezért valószínűleg nem tudott volna eltársalogni egy angollal, Shakespeare fordítása viszont nem okozott neki problémát. Latinul, görögül, németül és franciául is olvasott. Gyerekkorának legmeghatározóbb könyvélménye Ilosvai Selymes Péter Toldi Miklós históriája volt, amit még iskolaévei előtt édesapja adott a kezébe.
A Toldi sikertörténete
Arany már egészen fiatalon is írt verseket, ám csak később, a húszas évei végén vált elismert költővé. A Kisfaludy Társaság 1845-ös pályázatára is jelentkezett, de Az elveszett alkotmány ekkor még nem aratott osztatlan sikert, Vörösmarty Mihály művének a verselésében látott hiányosságokat. Arany nem adta fel, átgondolta a kritikát, és egy évvel később a következő kiírásra is beküldte pályaművét: „Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamely, a nép ajakin élő történeti személy, például: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. A forma és a szellem pedig népies legyen. Beküldés határnapja: 1846. november 26. Jutalma 15 db arany.” A Toldi olyannyira megtetszett a zsűrinek, hogy a költő nyereményét tizenötről húsz aranyra emelték, aki ezzel együtt nemcsak országos elismertségre, hanem az akkor már népszerű kortárs, Petőfi Sándor barátságára is szert tett.
A szeretni való írópáros
Miután Petőfi elolvasta a Toldit, tudta, már biztos volt benne, hogy az írójával jó barátok lesznek. 1847 februárjában így fejezte be az Aranyhoz írt levelét, amiben a művéről áradozott és a hozzá írt versét küldte el:
„Írjon Ön nekem, ha nem fogja restellni; írjon magáról, akármit, mindent, hány éves, nőtlen-e vagy házas, szőke-e vagy barna, magos-e vagy alacsony ... minden érdekelni fog. Isten Önnel, Isten Önnel.”
A levelet Petőfi látatlanul is őszinte barátjaként írta alá. Ekkor kezdődött két és félig évig tartó barátságuk, aminek Petőfi halála vetett véget. A második levélváltástól kezdve tegeződtek, és olyan kedves vagy mulatságos megszólításokat használtak, mint a „lelkem Aranyom”, a „kedves makrancos öcsém”, a „szerelmetes fa-Jankóm” vagy a „mylord”.
Bár költészetük különbözött, Petőfi és Arany sokban hasonlított egymásra. Mindketten kései gyerekek voltak, fiatal koruktól eltartották magukat, belekóstoltak a vándorszínészetbe, sőt – bár ezt sajnos nem érték meg –, mindkettejükről elneveztek egy-egy kisbolygót. A legenda szerint Arany halála is barátjához köthető, ugyanis a költő egy Petőfi-szobor avatásán fázott meg, ami a végzetes tüdőgyulladáshoz vezetett.
A szelíd tanár
Arany tizennégy éves korában a tanulás mellett már maga is tanítani kezdett, hogy segíthessen szüleinek, és folytathassa tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban. Egy évig segédtanítóként dolgozott Kisújszálláson. Később színészkedett, vállalt aljegyzői állást, írt, fordított, a tanításhoz csak a szabadságharc leverése után tért vissza. Diákjai szerették, modern tanárnak számított, aki megismertette velük a kortárs költőket, és dolgozataiban, házi feladataiban is választási lehetőséget adott nekik, esszéiket arról a témáról írhatták, amelyik közelebb állt a szívükhöz. Az egyik diákja úgy emlékezett meg róla, mint alacsony, köpcös és csendes emberről, akinek hangja ellágyult versolvasás közben, de aki sokkal inkább emlékeztetett egy „jómódú vendéglősre”, mintsem egy szigorú tanárra.
Művészi törekvések
Bár Arany gyerekkora óta szívesen írt verseket, nem volt egyértelmű, hogy egyszer majd költő lesz belőle. Az irodalmon kívül a zene is érdekelte, Nagyszalontán énekkart vezetett, saját szórakozására dalokat szerzett, népdalgyűjtéseit pedig maga kottázta le. Miután abbahagyta az iskolát, el kellett döntenie, hogy a számára kedves művészetek közül melyikből próbáljon megélni: szobrász legyen, vagy álljon színésznek. Végül elszegődött egy debreceni társulathoz, ami néhány hónappal később felbomlott, ami abban az időben egyáltalán nem volt szokatlan. Arany ezután vándorszínészként folytatta karrierjét, noha mindig a legkisebb szerepeket osztották rá. Végül egy rossz álom vetett véget a költő számára kevésbé kívánatos életmódnak, éjszaka édesanyját holtan látta. Hét napi gyaloglás után édesapját vakon, édesanyját pedig betegen találta otthon. Az asszony két hét múlva kolerában hunyt el.
„Egy nap, hasonló gyötrelmek közt álom ért rám – s jó édesanyámat halva láttam. A benyomás oly erős volt, hogy többé nem vethetém ki fejemből, ellenállhatatlan ösztönt érzék hazamenni, de miképp? Sziget Szalontához, az általam ismert úton kerülve, körülbelül ötven mérföld. A direktorhoz, Hubayhoz fordulék, egy húszast kértem tőle lehető díjamból, de fölöslegesnek láttam vele közölni szándékomat. Egy zsebkendőbe kötém egész vagyonomat – kimentem a piacra, hol nyolc pengő krajcárból egy cipót s egy kevés szalonnát vettem, azzal megindultam egyedül, gyalog. Első éjt az erdőben töltém, oláh fuvarosok tüze mellett, a többit kocsmapadokon – s így végre Szatmáron, Nagykárolyon, Debrecenen át, hétnapi gyalog vándorlás után hazaértem, nem nagy örömére szegény szüleimnek” – írta Arany Gyulai Pálnak címzett levelében.
A szerető férj és jó apa
Arany olyan szemérmesen féltette magánéletét, hogy az utókor sosem találkozhatott szerelmes leveleivel, feleségéhez írt verse is csak halála után került elő. Tanítványa, Rozvány Erzsébet emlékkönyvében azonban fennmaradt egy rövid versike, ami a lány iránti gyengéd érzelmeiről tanúskodik. Erzsébet ekkor tizennyolc, Arany pedig harmincéves volt. Nyári Krisztián Így szerettek ők című második kötetében azt feltételezi, hogy a szülők is tudtak a költő vonzalmáról, ugyanis hamarosan bemutattak neki egy korban jobban hozzáillő hajadon lányt, Ercsey Juliannát. A költő és az Ercsey ügyvéd cselédjétől házasságon kívül született lány kapcsolata ugyan nem volt olyan lángoló szerelem, mint Petőfié és Szendrey Júliáé, mégis harmóniában és szeretetben éltek együtt életük végéig. Esküvőjük után kevesebb időt töltött olvasással, hogy minél többet lehessen együtt feleségével. Két gyermekük született: Juliska és László. Juliska huszonnégy évesen méhgyulladást kapott, a szervezete legyengült és tüdőgyulladásban halt meg. Aranyt a tragédia hosszú évekre elnémította. Mikor leült, hogy lánya emlékére verset írjon, a negyedik során után annyit írt: „Nagyon fáj! nem megy!”
A magyar nemzet költője
Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor halála után Arany Jánosra száll a nemzet költőjének szerepe. Ferenc József 1867-ben az ország legnagyobb költőjét a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki Aranyt azonban nem szerette volna elfogadni a kiváltságot. Megpróbálta visszautasítani, végül báró Eötvös József tántorította el szándékától. Ugyan személyesen ne vette át a keresztet, később postán küldték el neki. Azzal pedig, hogy nem viselte, a vele járó bárói címről is lemondott. Egy anekdota szerint egy főrend nehezményezte Arany kitüntetését Andrássy Gyula miniszterelnöknél, mondván, eddig csak magas rangúak vehették át. Erre Andrássy azt felelte: „Meg tudná mondani Excellenciád, ki volt Raffaello korában a külügyminiszter? Tényleg, ki is volt a külügyminiszter?”
Arany emlékezete
Arany János munkáját az övét követő író- és költőnemzedékek is nagyra tartották és tartják. Radnóti Miklós például Arany-kötetet vitt magával a munkatáborba azzal a kevés holmival együtt, amit elbírt és engedélyeztek. Juhász Ferenc 1965-ban azt írta róla:
„Beleborzong az ember, ha arra gondol, mit tudhatott ez a törékeny-fájó költő, milyen lelkiismerete volt.”
Nemes Nagy Ágnes szerint „... egy dologért biztosan érdemes magyarnak születni azért, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatjuk”.
