Nemcsak a luxusmárkáknak gyűlik meg a baja a hamisítókkal, hanem a feltörekvő kisebb márkáknak is, melyek a Fashionista.com szerint nem is olyan védtelenek, mint az elsőre gondolnánk. Nemrég a díjnyertes Los Angeles-i illusztrátor és kiegészítőtervező, Tuesday Bassen elégelte meg, hogy a Zara ruhadarabjain köszöntek vissza az általa tervezett felvarrók és úgy döntött, hogy ügyvédet fogad és jogi lépéseket tesz az ügy érdekében.
Emlékeznek, a 27 éves Bassen a Twitteren ment neki az Inditex márkának és egy szemléletes kollázzsal hívta fel a figyelmet a hasonlóságra. A Zara pedig egy sértően lekezelő válaszban tudatta a kis indie tervezővel, hogy egyáltalán nem bánja az esetet, sőt egyenesen visszautasította a vádakat, mivel szerintük az Adidasnak és a Nikenak is tervező Bassen márkája annyira kicsi, hogy az ilyen brandektől való inspirálódás egyáltalán nem számít koppintásnak.
Bassen esete pedig jó példa arra, hogy a kiskereskedőknek és a feltörekvő márkáknak nem feltétlenül kell többé ölbe tett kézzel végignézniük azt, hogy a nagyobb divatházak az általuk tervezett darabokból merítenek inspirációkat. “Vannak olyan vállalatok, melyek kifejezetten az ilyen kisebb márkákra vadásznak, leginkább azért, mert ezek a brandek kevésbé hatékonyak a védjegyoltalom terén” – magyarázza a jelenséget a Fashion Law Institute alapítója, Susan Scafidi, aki szerint a probléma abból is fakad, hogy a vásárlók sem ismerik ezeket a kisebb márkákat, ezért meg sem fordul a fejükben, hogy esetleg koppintásról lehet szó. Egy független tervezőnek ugyanis az a legfontosabb, hogy valami olyat dobjon piacra, amivel felhívja magára a szakma figyelmét és ezzel beindítsa márkáját. A bosszantó koppintásoknak köszönhetően viszont gyakran meghiúsulnak a dizájnerek innovációi és ezzel súlyosan megkárosítják az eredeti ötletgazdákat.
Hasonló cipőben jár a fürdőruha tervező, Lisa Marie Fernandez is, aki büszke arra, hogy ő dobta piacra elsőként a neoprén bikinit, ami később megjelenet a Victoria Secret, a H&M, az ausztrál Cotton On, a Triangl valamint a Solid and Striped márkák kollekcióiban is. Fernandez állítása szerint viszont egyértelmű, hogy valami egyedit alkotott fürdőruha vonalon, mind anyag, mind forma tekintetében.
Nem Fernandezé az egyetlen olyan menő fürdőruha, ami megtetszett az ismertebb márkáknak. Így járt a Kiini alapítója, Ipek Irgit is, aki jelenleg a Victoria Secrettel áll jogi csatában azért, mert a fehérneműóriás lenyúlta a Kiini védjegyének számító színes, horgolt bikinit és a sajátjaként árulta azt. Mint a legtöbb tervezőt, Irgitet is az bosszantja a legjobban, hogy a becsapott vásárlók nincsenek tudatában annak, hogy valójában kinek a nevéhez fűződik a termék, ami ráadásul még gyengébb minőségű is, mint a Kiini bikinik.
“A lakásomban indítottam el a vállalkozást és hihetetlenül sokat dolgoztunk azért, hogy eljussunk idáig. Rengeteg pénzt és energiát beleöltünk, ezért különösen rossz, mikor azzal szembesülsz, hogy hiábavaló volt az egész, mivel a nagyobb cégek lekoppintották a terveidet” – mondja a CFDA Incubator friss diplomása, Sarah Law, aki 2013 indította el Kara néven futó márkáját. A hansúlyos cipzárral ellátott minimalista táskák pedig az egyik legkeresetebb formák lettek a piacon, csak éppen nem a Karánál, hanem az Opening Ceremony, a Barneys, a Nordstrom, a Net-a-Porter üzleteiben, vagy a Gap tulajdonában lévő Athleta nevű márkánál.
Rachel Comey már több olyan terméket is készített, ami később megtetszett a nagyobb márkáknak. Legutóbb például egy bokaverdeső, bő szabású mamifarmert dobott piacra, amit sajnos nem tudott olyan rapidsebességgel utángyártani, mint például a Zara, mely persze azonnal lecsapott a népszerű formára és annyit rendelt be belőle, amennyit csak akart. Scafidi szerint a jelenség annak is betudható, hogy a gyanútlan vásárlók a tervezőtől függetlenül előbb veszik meg egy termék olcsóbb változatát, mint a drágább eredetit.
“Az ékszerek esetében gyakran védi szerzői jog a tervezőket. Száz évvel ezelőtt az Egyesült Államok szerzői jogi hivatala kimondta, hogy a divat funkcionális. Mint minden márka, úgy a kisebb márkák is beregisztrálhatják a saját védjegyüket, de ettől a védjegyeik még nem lesznek ismertebbek a közönség számára. A hamisítók gyakran megússzák a koppintásokat, de ez még nem azt jelenti, hogy az ismeretlenebb tervezők nem állnak védelem alatt” – jegyzi meg Scafidi, aki szerint a védjegyoltalom olyan megkülönböztető logók, formák vagy márkanevek esetében működik, mint például Christian Louboutin piros talpú cipője. A felvarrókban utazó Bassen esete eltér a divattervezőkétől, a ruhatervekkel ellentétben ugyanis az eredeti illusztrációk szerzői jogvédelem alatt állnak az Egyesült Államokban.
Scafidi arra is felhívja a figyelmet, hogy különösen a kevés anyagi forrással rendelkező tervezők számára talán a szabadalmaztatás működik a legjobban. Egy szabadalom esetében ugyanis mindig valamilyen speciális anyagról, eljárásról vagy valamilyen újdonságról, illetve díszítőelemről van szó. Ezek pedig funkcionális dolgok. “Egy márkának akkor is érdemes kihasználnia a formatervezési oltalmat, ha a márka székhelye az Egyesült Államokban van, de Európában is folytat üzleti tevékenységet” – jegyzi meg Scafidi.
“Azt mondták az ügyvédeim, hogy az én kötelességem megvédeni a szerzői jogaimat és a védjegyemet. Szerintem fontos, hogy ragaszkodjunk az elveinkhez és kiálljunk az igazunkért“ – mondja Irgit, aki az Egyesült Államokban jegyeztette be a szerzői jogokat és a bikinihamisítás miatt áll perben a Victoria's Secrettel. Irgit azért megjegyezte, hogy ez egy igencsak költséges és időigényes procedúra. Főleg azoknak, akik nem szeretik és nem is értik a jogi szaknyelvet.
Rachel Comey pedig éppen a jogi huzavona anyagi vonzata miatt döntött úgy, hogy az erre szánt pénzt inkább olyan fejlesztésekbe forgatja, mint az iroda és csapatbővítés. “Hogy őszinte legyek, nem igazán van erre pénzem, időm és motivációm” – mondja a tervező, akivel Scafidi is egyetért. “Gyakran nem kerülnek bíróság elé ezek az ügyek. Miután lehiggadnak, írnak egy levelet, melyben felszólítják a márkát arra, hogy hagyják abba a jogsértő tevékenységüket. Ez azért kevésbé költséges, mint egy jó peres ügyvéd óradíja".
A tervezők valóban egyre inkább a saját kezükbe veszik az ügyet és a költséges per helyet inkább a közösségi oldalakon égetik le a jogsértő cégeket. “Szerintem az Instagram inkább egy vizuális platform. Senki sem akar dühös posztokat látni, mikor megnyitja az oldalt” – mond ellent Bassen példájának Irgit, akit kifejezetten zavar, ahogy az emberek egymásnak esnek a közösségi oldalakon.
“Nem igazán tudok senkire sem mutogatni és nem is lenne hasznos a számomra. Csak úgy gondolom, hogy ez a homogénia bosszantó dolog a piacon“ – mondja Comey, aki szerint érdemes lenne megkülönböztetni egymástól a hasonló termékeket a piacon. Szerinte egy ideális világban a márkáknak kötelességük lenne feltüntetni a lekoppintott terméken, hogy például ezt a farmert a Legion inspirálta, a vödörtáskát vagy a papucsot pedig a Mansur Gavriel és így tovább.
De mivel ez a közeljövőben garantáltan nem fog megtörténni, ezért ezek a feltörekvő márkák is rákényszerültek az azonnali értékesítésre, azaz a “Nézd meg és vedd meg” trükkre, amit a hamisítók ellen már az olyan nagy divatházak is bevetettek az elmúlt időszakban, mint a Moschino vagy az Alexander Wang. A törvény előtt védtelenül maradt tervezők ügyén már a CFDA (Amerikai Divat Tanács) is dolgozik, akik az európaival azonos szintű védelmet szeretnének kialakítani az Egyesült Államokban is. Persze a makacs kongresszusnak köszönhetően várhatóan hosszú harc előtt áll a divatszakma, de Scafidi optimista a témában. “Frusztráló, hogy egy ilyen óriási gazdasági hatással bíró hatalmas iparágat nem vesznek komolyan. Rendkívül fontosnak tartom, hogy a tervezők belátták, hogy tisztában kell lenniük a jogaikkal és alapszinten a törvényekkel annak érdekében, hogy még a baj előtt meg tudják védeni magukat. Eszközeink még nem tökéletesek, de léteznek” – mondja a Fordham Egyetemen dolgozó Susan Scafidi.
