Nem kell ahhoz a divatszakma berkein belül dolgozni, hogy érintsen minket a téma. Hisz mindenki öltözködik - épp ezért az, hogy mit veszünk fel ugyanolyan fontos, mint hogy szelektíven gyűjtjük-e a szemetet vagy hogy eszünk-e gyorskaját. Vannak dolgok, amiket sejt az ember a divatszakmával kapcsolatban, de vagy nem mélyed bele vagy nem akar úgy igazán tudomást venni róla – már ha csak nem érinti közvetlen közelről. Nem feltétlenül titkok ezek, hisz tudunk róla (vagy sejtjük) csak éppen részben kimondatlanok. Nem mindenki boldog, ha erről beszélünk, ugyanis nem illik a csilli-villi divatszakma profiljába! Nem is titkok ezek, hanem problémák – azok pedig nem oldódnak meg, ha a szőnyeg alá söpörjük őket. Nemrég a Refinery 29 és a The Fashion Law is közzétett listát a divatipar globális problémáiról – a szellemi tulajdonjogtól elkezdve a gyártási körülményekig több területet érintenek ezek a kérdések. Nézzük!
1. Trendi ajándékok
Ahogy már az utcai divatról szóló cikkünkben is írtuk: a divatszerkesztők, bloggerek és hírességek drága ajándékokkal való lekenyerezése nem fair. Az erre épülő „pay-for-play” modell szintén erre épül: a cégek fizetnek a celebeknek, hogy bizonyos alkalmakra az ő termékükkel jelenjenek meg – így történt ez például Kendall és Kylie Jenner esetében is. A testvérpárnak ugyanis fizetett az Ugg cég, hogy „vásároljanak és nézelődjenek az üzletükben”, sőt, a Starbucks is, hogy az ő papírpoharukat szorongassa a testvérpár. (Ehhez persze rendelkezni kell néhány követővel.) Ez a fogyasztók megtévesztése és nem körültekintő informálása: ugyanis nyilván hordják és használják az ajándékba kapott méregdrága, meg akár még kereskedelmi forgalomban nem is kapható holmikat – a fotókon viszont úgy tűnik, mintha ők választották volna – és így elvész az egyértelmű reklám feltüntetése.
2. Koppintás, avagy gáz más tollával ékeskedni?
Vajon van még új a nap alatt? Fentebb említett írásunkban szintén említettük ezt a kérdést, az ádáz harc pedig nem csak a fast fashion márkák és a nagynevű divatházak között dúl: nagynevű dizájnerek is inspirálódnak egymástól, vagy éppen nagy tervezők kis, független alkotóktól. Hogy még egy lapáttal rátegyünk a tűzre: reméljük senki sem hiszi azt, hogy egy-egy kollekciót a legapróbb részletekbe menően az a dizájner jegyez, aki a bemutató végén meghajol… A munka oroszlánrészét az a (névtelen) tervezőgárda végzi, akik mindvégig láthatatlanok maradnak – hisz a babért a sztártervező aratja le. Azonban kétségkívül létezik olyan is, hogy egy ötlet közel egy időben pattan ki két kreatív elméből: ennek függetlenségét azonban úgy bizonyítani, hogy online bármit azonnal meg tudunk nézni és az egész világhoz hozzáférünk, elég nehézkes!
3. A pénz uralja a tartalmat (is)
Naivitás lenne azt gondolni, hogy azok a divatmárkák és tervezők kapnak teret a magazinok (és online platformok) hasábjain, akik valami kiemelkedőt alkottak (Tisztelet a kivételnek!). Hát nem! Az kap teret, aki fizet. Pici helyet és figyelmet kaphatnak azok, akik tényleg nagyon izgalmas és újszerű dolgot tettek le az asztalra, de ha nincs pénz – nincs figyelem. Pláne nem folyamatos médianyilvánosság. A natív tartalmak pedig egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, hisz a hirdetésekkel már mindenkinek tele van a hócipője, így „tartalomszagú” köntöst adnak a PR-anyagnak, beleszövik a cikkbe az azt szponzoráló céget, de nem egyértelmű a reklám, hisz egy témát boncolgató, körüljáró írásos-képes anyagról van szó –– az erre vonatkozó korrekt figyelemfelhívás pedig hasonlóan ingoványos talaj, mint ahogy azt az 1. pont esetében láttuk. Nyomtatott sajtó esetében ugye egyértelmű a „sponsored” vagy a szponzorált tartalom megjelölés a lap szélén, amit lehet, át is lapoznak sokan, online viszont? Mivel sokan önként és dalolva szúrnak linkeket a bejegyzésekbe, nem tudhatjuk, melyik szponzorált és melyik nem és hogy független-e az, ami annak tűnik.
4. Hol és kik készítik a ruháinkat?
Nem kis nemzetközi felháborodást és mozgalmat indított el a Rana Plaza tragédiája: 3 éve történt a katasztrófa, amely során a többszintes épület összeomlása miatt több mint ezren vesztették életüket. Az épületben varrodákat üzemeltettek, ahol még számunkra is elképzelhetetlenül alacsony munkabérért (nagyjából havi 70 dollárt kap egy ilyen munkás Bangladesben), borzalmas munkakörülmények között varrták a ruhákat – nagy, nyugati cégeknek. Ezeket nevezzük ugye sweatshop-oknak, amikre erősen rácsodálkozunk, ha valahogy a szemünk elé kerülnek. Másfelől így tudják olyan nyomott árakon adni a fast fashion cégek a termékeiket, hogy azon még hasznuk is legyen – hisz a késztermék árára még rájön a szállítás, a reklámköltség és még sorolhatnám, mennyi tényező adja ki a végleges árat.
Viszont ha az éremnek nagyon a túlsó oldalát nézzük – ezek a cégek (vagyis az alvállalkozók és azok alvállalkozói) még így is munkalehetőséget teremtenek olyan embereknek (és gyerekeknek…) akiknek enélkül még annyi fizetésük sem lenne – ezt a Rana Plaza tragédiáját feldolgozó híres True Cost c. dokumentumfilmben is elhangzik több túlélőtől. Nemrég jelent meg a Guardian oldalán is egy cikk, amely azt taglalja, hogy a Made in Italy inkább Made in Kelet-Európa a cipők esetében. Most akkor jelent is bármit az a címke valójában?
5. A nagy cégek „öko” és környezetbarát megmozdulásai
Nagy igazság valahol az „aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli” és a „minden egy apró lépéssel kezdődik”, viszont tagadhatatlanul számos világcég (finoman szólva) meglovagolja a környezettudatos-újrahasznosított-bio-öko trendet. Nem állítom azt, hogy nincsenek is olyan vállalkozások, akiknek ez ne lenne valóban fontos, és ne jelentené a hitvallásuk, missziójuk alapját, viszont olyan nagy cégeknél, ahol kőkeményen a profit dominál (hisz üzleteket kell fenntartani, alkalmazottakat kifizetni, adó, vám, szállítás, miegymás), ezek a megmozdulások és kampányok egyszerűen ellenőrizhetetlenek, ráadásul drágábbak a „barátságos” megoldások.
Még ha csak egy centtel is – többtízezer darabnál már jelentős költségre rúghatnak. Aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli: még 2011-ben, amikor is kirobbant a homokfúvás-botrány (amivel kémiai úton érik el a farmertermékek kopottas hatását), például a Dolce&Gabbana nem volt hajlandó átállni a mechanikus koptatásra, mert az pár centtel többe került volna farmernadrágonként. Az, hogy az eljárás során számtalan munkás meghalt, vagy éppen súlyos, maradandó egészségkárosodást szenvedett, mellékes. Pénz beszél, kutya ugat. Több közhelyet nem tudok egy bekezdésbe zsúfolni.
6. Honnan jönnek a nagy pénzek?
Mostanra több mint 60 éve létezik maga a licensz – amikor is eladsz bizonyos jogokat, hogy termékeket a te neveddel forgalmazzanak. A márkád jelentős bevétele pedig nagy valószínűséggel nem az általad tervezett és eladott ruhákból származik – hanem azokból a (nap)szemüvegekből, kozmetikumokból és parfümökből, amiknek a készítési és forgalmazások jogát eladtad valaki másnak. Tervezhetsz szebbnél-szebb ruhakölteményeket – nagy eséllyel a céged jelentős bevételét azok a neveddel forgalmazott parfümök teszik majd ki, amelyekből részesedsz. Viszont könnyen át lehet esni a ló túloldalára: ez történt például a Pierre Cardin-nel, a „Licenszkirállyal”. A márkanév (és az ahhoz társított érték) jelentősen felhígult, miután már Pierre Cardin babakocsit meg autósülést is lehetett venni, meg Pierre Cardin zoknikat és alsónadrágokat a Lidl-ben. (Azt mondjuk nem mondtam, hogy ezekkel nem keresett jól.)
7. A modellek fizikai és mentális sanyargatása
Feltételezzük, hogy valaki nem úgy 40 kiló vasággyal, hogy közben ugyanúgy étkezik és ugyanannyit sportol (tehát nem sportol – magamból indulok ki) mint Mi, földi halandók. Legendák keringenek arról, hogy vannak modellek, akik narancslébe áztatott vattát esznek, hogy elvegyék az éhségérzetüket de közben telítettségérzés legyen a gyomrukban, és hogy gyógyszereket szednek, amitől szép a bőrük (csak persze a hormonjaik meg az egészséges ciklusuk borul fel, vagyis ki). A „tökéletesség” (vagyis a kifutó-méret) pedig halálos áldozatokat is szedett már – évről-évre előkerül ez a téma, újra és újra kísérletet tesznek arra, hogy meghúzzanak egy egészséges alsó súlyhatárt a modelleknek.
Mindezek mellett eddig viszonylag kevés szó esett a modellek mentális egészségéről –a depresszióról például, ami miatt a mostanában színésznőként aktív Cara Delevingne emelte fel a szavát. Alapból nagyon fiatalon kerülnek ezek a lányok a szakmába, kiszakadnak a családjukból, a környezetükből, a hajtás pedig óriási, a riválisok száma pedig szinte végtelen. (Ki látta a Neon démont?) Nem csoda, hogy nem sorolhatjuk a modellkedést a legbékésebb foglalkozások közé – egymást azért nem eszik meg a lányok. De a film többi része eléggé stimmel!
8. Férfiak uralják a divatszakmát
A Business of Fashion tett nemrégiben közzé egy riportot, amelyből megtudhatjuk, hogy habár a vásárlóerő jelentős részét nők teszik ki – a legfelsőbb szinteken csak nagyon kicsi arányban képviselteti magát a szebbik nem a divat berkein belül. Habár a munkaerő 70 %-át ők teszik ki, csak 25 %-ban jelennek meg a cégvezetésben. Sőt, a legismertebb divattervezők is férfiak. Hölgyeim, hogy is van ez? A BoF-en elindult diskurzusban azonban nem a képességek hiányát nevezik meg ennek okaként – inkább a határozottságot.
9. Az alulfizetett (vagy fizetést nem kapó) gyakornokok
Nos, megoszlanak a vélemények a gyakornokságról – ezen a ponton nem csak a divatszakát érinti ez a kérdés. Több év szakmai tapasztalat, gyakorlat nélkül sehová nem vesznek fel, főleg a divatszakmán belül pedig nagyon számít a „pedigréd” – hogy hova jártál iskolába és kinél voltál gyakornok. Elengedhetetlen a tapasztalatszerzés. Azonban ha nem csak a formalitás miatt jársz be, hanem effektív - a vállalkozás számára hasznot hozó – munkát végzel és nem csak kávét főzöl, nem illetne meg fizetés? Vagy rendben van az, hogy letöltsd a tanulóéveidet, melyeket mestereid, mentoraid figyelemmel követésével töltesz?
Nem egy ismerősöm ragadt immár hosszú-hosszú évek óta „nem fizetőképes” gyakornoki pozíciókban, hiába a képzettsége és a képessége. Évekig húzzák az orra előtt a mézesmadzagot, hogy „hamarosan felveszik és teljes értékű csapattag lesz”. De ez a pillanat valahogy nem következik be. A londoni gyakornoki helyek 95%-a nem fizet (még ha ez törvénybe ütköző is). Tavaly például az Olsen-ikrek által jegyzett márka, a The Row hírnevét tépázta meg az ellenük indított per, melyet egy korábbi kifizetetlen gyakornok indított, aki az 50 órás munkahét után kórházban kötött ki, dehidratáció miatt.
+ 1 : Lehet vásárolni követőket
A social media követők száma nagy úr: tudtad, hogy állásinterjúnál is előny, ha több követőd van, mint a riválisodnak? Ha ugyanolyan képességekkel és tapasztalatokkal rendelkezed, mint a többi interjúzó, de téged többen követnek mondjuk Instagramon, nagy eséllyel te kapod inkább az állást. Nos, sokan kikerekedett szemmekkel nézik a követőtáborok állását: arról azonban nem szól a fáma, hogy sok blogger erre a számra „egy kicsit” rásegít. 3 dollár 100 emberenként nem sok, ahogy a Dailymail is írja – a közösségi média platformjain elérhető követők növelésére pedig mára komplett iparág épült. A hű, aktív követőket pedig nem minden együttműködő cégnek van kapacitása (Vagy kedve? Esze?) ellenőrizni!
