Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Még a legrutinosabbak is elcsúsznak olyankor, vallomás egy igazán rémálomszerű konyhai ámokfutásról.
Ismerős, hogy a képen olyan cuki rénszarvasos keksz megsütve egy alaktalan szörny lesz olyan dekorációval, mintha egy hároméves csinálta volna? Vagy amikor a legfontosabb eseményre készülve sikerül félre a már kipróbált recept? Mindenkivel megesik. Idén is megesett. De túl vagyunk rajta.
Húsz évnyi sütés-főzési gyakorlattal a hátam mögött azért alapvetően ki tudom szűrni a recepthibákat, és nem tévesztenek meg a nyálcsorgató fotók sem, nagyon sok hatalmas konyhai bakiról nem tudok beszámolni. Persze aki rendszeresen süt macaront, az óhatatlanul belefut 1-2 két - az odafigyelés hiánya miatt elrontott- tepsibe, és ezt még profi cukrász is töredelmesen bevallotta nekem.
Ha valami igazán nem sikerül, annak oka, hogy - mint minden dolgozó, gyerekes nő - óhatatlanul multitaskolok a konyhában (is), és ha egy étel nem rutinszerűen készül, hanem például elsőre, az jobban megérdemli az odafigyelést, különben a kapkodásnak még nagyobb kapkodás a vége.
A leginkább emlékezetes esetem egy felnőtt szülinapra szánt torta volt, amit már régen kinéztem, mivel rengeteg karamellel, mogyoróval, dióval és mandulával készül és tudtam, az a szülinapos kedvence.
A tésztakosárral kezdődött, amit előre meg kell sütni. Mivel szokás szerint ötvenhárom dologba fogtam bele egyszerre vasárnap délelőtt, úgy gondoltam, nem vacakolok a vaksütéssel, különben is mindig nedves marad a pite alja, menjen csak be úgy a sütőbe, ahogy van. Félidőben azért ránéztem a tésztára, és sajnálattal kellett tudomásul vennem, hogy a majdan a karamellszószt benntartani hivatott széle kellemesen rálapult a torta belsejére. Tortaforma ki, a szélek még nem sültek össze az aljával, ezért előkaptam pár villát, és visszaszobrászkodtam a szélét a forma oldalához, kitámasztva a villákkal. Nem mondom, hogy tökéletes egyenletes, mintaszerű lett körben, mikorra megsült, de nevezhettük mondjuk... kellemesen rusztikusnak.
A recept szerint - és ezt korábban még sosem hallottam - a mogyoró lehéjazására biztos módszer a 30 mp-ig történő szódabikarbónás vízben forrázás - nosza. Ez a zsúfolt délelőtt sokkal vonzóbbnak tűnt, mint az állandó felügyeletet igénylő, sütőben történő lassú pirítgatás. Igaz, a konyharuhát így is, úgy is kidobom a dörzsöljük-le-a-héját művelet után, viszont időt nyerek.
Nem tudom ezt honnan vették a recept szerzői, vagy rossz volt a fordítás, vagy az én szódabikarbónám, vagy a vizem - a héja maradt úgy a mogyorón, ahogy volt, csak jól elázva. A konyharuha boldog lehetett, hogy nem végezte a kukában, én meg úgy döntöttem, marad a mogyoró héja.
A recept ezután a tortába dobálandó olajos magvak sütőbeni pirítását írja elő - egyszerre. Ez kiválóan sikerült volna, ha a dió nem kezd el messze előbb pirulni (és ez szokása, jó megjegyezni), mint a mandula meg a mogyoró. Így a megégett diószemeket kidobáltam, és hozzáadtam ugyananyit, de mostmár pirítatlant.
Jöhet a karamellszósz. A tejszínt összeolvasztva a cukorral nekem abszolút nem sűrűsödött be, sőt hígabb lett; végülis, ez logikus, de a recept a további tennivalókról ez ügyben semmit nem szólt. Akkor forraljuk még, gondoltam. Persze sikerült kifutnia, amíg én térültem-fordultam, tejszín meg már nem volt több otthon, mit csináljunk, ennyi szósz lesz, amennyi...
A végső fázisban, amikor pedig össze kellett sütni az egészet, a tésztalapot, a csonthéjasokat, a (maradék) karamellszószt, a sérült tészta persze átengedte a szószt, ami a kapcsos tortaforma titkos résein leszivárgott a sütő aljába, és míg nem voltam benn 3 percig, őrületes fekete szmogot produkált a konyhában - nem mellesleg a tetejét is sikerült odaégetnem, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy a karamellszósz nem fedte be teljesen a magokat, másrészt meg annak, hogy persze megint nem(csak) erre figyeltem – az oxigénmaszkom üvegjét törölgetttem egyfolytában.
Mindettől függetlenül a torta - az újabb égett csonthéjasok kipiszkálgatása után ehető- sőt nagyon finom volt - és még egészen vállalható fotót is sikerül készítenem a nagyjából egyetlen ép szeletről.
Tanulság: mindenki belefuthat rosszul megfogalmazott, félrefordított, vagy hiányos/téves receptbe. Enélkül sem árt azonban jobban odafigyelni, ha először készítünk valami bonyolultabb, többelemű dolgot, azzal, hogy az 1-.2.-3.lépéses leírásoknak végképp ne dőljünk be: ha nincs gyakorlatunk, az ilyen "de-hát-semmi-az-egész" receptek elkészítését hagyjuk a profibbakra, és válasszunk szájbarágósabb, magyarázósabb, hosszadalmasabb leírást, ha pedig netről választunk, a legprofibb magazinok oldalán sem árt elolvasni a hozzá írt kommenteket - a legtöbb bloggertől pedig kérdezhetünk is bátran, ha valami nem világos.
