A mosás, annak ellenére, hogy a mosógép feltalálása előtt kifejezetten nehéz fizikai munka volt, „női feladatnak” számított a hagyományos magyar társadalomban – falun és a városokban egyaránt. A városokban lakó tehetősebb polgárasszonyok ugyan igénybe vehették (és igénybe is vették) a mosónők segítségét, falun azonban mindenkinek ki kellett vennie belőle a részét. A falusiak a mosáshoz hamulúgot használtak vagy szappant főztek. Első lépésként a fahamut forró vízbe keverték, majd ezt a keveréket a ruhákra öntötték. Ez kioldotta a zsíros szennyeződéseket a ruhákból. Ezután a ruhákat a kúthoz, vagy ha volt a közelben, egy patakhoz vitték – gondoljunk csak bele, milyen súlya lehetett a teknőnek a vizes ruhákkal –, és a mosódeszkán vagy egy lapos kövön nekiálltak sulykolni, hogy a lúgot kiverjék belőle, és megtisztítsák a szennyeződésektől. A sulykoló egy nehéz, lapát alakú eszköz volt, jó erőben kellett tehát lenni ahhoz, hogy a szennyest tisztára varázsolják. A kimosott ruhát aztán kiteregették, hogy a nap ereje kifehérítse.
„Kékítőt old az ég vizében”
Természetesen a szappan előállítása is az asszonyok dolga volt. Az év folyamán összegyűjtött konyhai és a disznóvágás idejéről maradt nem ehető zsiradékból készítették el, fáradságos és hosszadalmas munkával a következő évi szappanadagot. Egy kizárólag erre a célra fenntartott üstben a zsiradékokat vízben megfőzték, majd marószódát adtak hozzá, és állandó kevergetés mellett négy-öt órán át főzték. Egy fakeretbe öntötték, ott hagyták kihűlni, majd feldarabolták. Használtak még krétaport, hagymalevet, tejet, ecetet, citromot, burgonyalisztet mosási célokra, de közismert tisztítószer volt a só, a szódabikarbóna és az alkohol is. Ha fehéríteni akarták a ruhát, a vízbe kékítőt is tettek. A mángorlót, amely a sulykolónál is nehezebb eszköz volt, a ruha kisimításához használták.
„Idegnyugtató felhőjáték a gőz”
A 19. század végén és a 20. század elején épített városi bérházakban külön helyiséget terveztek a havonta egyszer esedékes nagymosás számára. A földszinten vagy az alagsorban lévő mosókonyha párás és levegőtlen helyiség volt. A tehetősebb úriasszonyok nem is szívesen mentek ebbe a helyiségbe, a nagymosás idejére mosónőt, sőt olykor kisegítő személyzetet fogadtak, őket a házicseléd kísérgette. A mosni való ruhát már előző délután szét kellett válogatni: külön a fehér, a színes és a kényes darabokat. A háziasszony pontos listát készített a mosónőnek átadott darabokról (ez volt a mosócédula), majd mindezt még egyszer beírta az úgynevezett mosókönyvbe. Egyenként adták át a ruhákat a mosónőnek, majd a mosás végeztével még egyszer meg kellett ismételni a leltárt, hogy kiderüljön, minden visszakerült-e.
„Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját”
A mosónők megítélése nem volt egyértelmű. Míg a cselédek többnyire fiatal, falusi lányok voltak, akik rendszerint a stafírungjukra gyűjtöttek, a mosónők általában a városi munkások legszegényebb rétegeiből kerültek ki. Harmincas-negyvenes-ötvenes, férjezett vagy özvegy nők voltak ők, akik keresetükből a gyereküket nevelték – csakúgy, mint József Attila anyja. Foglalkozásukat lenézték, ugyanakkor elismerték szakértelmüket, és más ruháit mosni bizalmas munkának számított. Mosás idején járt nekik a reggeli, ebéd és vacsora, sőt karácsonyi ajándék is.
„A mosónők korán halnak”
A mosónők munkája felettébb egészségtelen volt. Egész napjukat a levegőtlen, párás mosókonyhában töltötték, ahol rendszerint két üstház is állt. Az egyikben egész nap a vizet melegítették, a másikban pedig főzték a ruhákat. Ez úgy zajlott, hogy a szappant, a mosószódát és a kimosandó ruhákat az üstbe tették, és fél órán át kevergették. Az üstből kivett ruhákat forró vízben szappannal ismét kimosták, majd hideg vízben kiöblítették. Hogy ne fakuljanak ki a ruhák, adalékanyagokat használtak: ecetet, szódát, hamuzsírt. De használtak még petróleumot, terpentinolajat, klórmeszet, lúgkövet.
„Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen”
A nedves ruhát ezek után óriási vesszőkosarakban a padlásra cipelték. A szárítás a városban problémát jelentett, hiszen ha nem vigyáztak eléggé, a kormos padláson a ruha már azelőtt bekoszolódott, mielőtt megszáradt volna. A nagymosás rituáléját a vasalás zárta le, természetesen parazsas vasalóval. Erre lehetőleg a ruhák beszedése után minél hamarabb sort kellett keríteni, nehogy azok bepenészedjenek. Az első világháború után megjelentek a „mosó- és facsarógépek”, de ezek még főként kézi erővel működtek, így nemigen segítették ki a mosásban fáradozókat. Az első teljesen automata mosógép megjelenésére 1946-ig kellett várni.
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
