Hogyan tárolták az emberek az élelmiszereket, amikor még nem létezett hűtő?

Persze a hűtésen kívül számos tartósítási eljárás – például a sózás, a szárítás, a füstölés, a pácolás és az erjesztés létezik –, amit az emberiség már régóta alkalmaz. De ha eltekintünk ezektől a módszerektől, akkor az ókori ember vajon hogyan tárolta maradékait?

Tóból mamutraktár

2015 egyik őszi reggelén két michigani farmer váratlan felfedezést tett, amikor hirtelen egy mamut medencecsontjába botlottak. Néhány telefonhívással és egy ásatással később egy kutatócsoport további paleontológiai és régészeti bizonyítékokat tárt fel, amelyek érdekes tanulságokkal szolgáltak a lelet eredetét illetően.

Több mint 11 ezer évvel ezelőtt Észak-Amerikában mamutcsordák kóboroltak. A vadászó-gyűjtögető emberek számára egy ilyen, afrikai elefánt méretű állat elejtése körülbelül olyan volt, mint megütni a főnyereményt a lottón, így igyekeztek mindent tőlük telhetőt megtenni, hogy zsákmányuk ne menjen veszendőbe. Egyes bennszülöttek ezt úgy oldották meg, hogy a mamutok maradványait későbbi felhasználásukig sekély tavakban „raktározták el”.

„Mi más is tehettek volna egy olyan vidéken, ami tele volt ragadozókkal és dögevőkkel, amelyek szívesen kivették volna a részüket a lakomából” – firtatta a Live Sicence kérdésére Daniel Fisher, a Michigani Egyetem Őslénytani Múzeumának professzora és kurátora.

Az, hogy a húst sikerült tartósítani, nem is elsősorban a víznek volt köszönhető, hanem a benne élő tejsavbacilusoknak, melyek – ahogy nevük is mutatja – tejsavat termelnek, ami tartósítja az izomtömegeket. Fisher szerint a konzerváló hatáshoz emellett a tavak vizének alacsony hőmérséklete és oxigéntartalma is hozzájárult.

A professzor úgy vélte, hogy a valószínűleg az őszi időszakban zajló vadászatok során őseink az elejtés helyén rögtön fel is darabolták az állatokat, majd a nagy húsdarabokat a közeli tavak vizében helyezték el. A hús így még a következő nyáron is fogyasztható maradt. Kutatásai során Fisher ezt saját kísérleteivel is igazolta. „A tejsav meg is lágyítja a húst, erős ízt és illatot kölcsönözve neki, ami a Limburger sajtéhoz hasonlítható.”

Mocsári vaj

Bár az ételek hidegen tartása már régen is kifizetődő megoldásnak tűnt, nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy legyen a hátsó kertjében egy hűs vizű tó. Így jött a képbe az élelmiszerek eltemetése, ami egyszerre nyújt védelmet a napfénnyel, a hővel és az oxigénnel szemben, amelyek egyébként felgyorsítanák a romlási folyamatokat.

A tőzeges lápok hűvös, alacsony oxigéntartalmú, erősen savas környezete különösen alkalmas a romlandó élelmiszerek tartósítására, amit az ókori civilizációk ki is használtak. A régészek ilyen környezetben találtak rá egy viaszos, paraffinszerű anyagra, amit a kémiai elemzések tejtermékként azonosítottak, így az a „mocsári vaj” nevet kapta.

„Két-három éven belül a friss vajban lévő zsír alkotóelemekre bomlik” – magyarázta Jessica Smyth, a Dublini Egyetemi Főiskola régészeti karának adjunktusa, aki 2019-ben a Nature című folyóiratban publikált egy tanulmányt a mocsári vajról. Szerinte a lápok kitűnő lehetőséget kínáltak a korai mezőgazdasági közösségeknek a romlandó élelmiszerek, így például a tejtermékek hosszabb ideig tartó megőrzésére.

„A mocsári vajat könnyű valamiféle anomáliának vagy furcsaságnak tartani, de tartósítása valószínűleg bevett gyakorlat volt” – mondta Smyth a Live Science-nek. Erre utalnak azok a néprajzi említések is, melyek szerint az emberek tárolási célból temették el a lápokban a nyáron készült vajat, amely a tőzegtől kissé csípős ízt kapott.