Bár már jó ideje készültünk, hogy megnézzük magunknak az idén második alkalommal megrendezett Bánkitó Fesztivált, a péntek reggeli égszakadás-földindulás egy kissé elbizonytalanított minket. Az egész országra kiadott narancssárga riasztás ugyan marasztalt volna a négy fal között, de úgy döntöttünk, nem engedjük, hogy egy kis nedvesség eltántorítson a kiszemelt, nem éppen szokványos fesztivál megszemlélésétől.
A magam részéről én már jó ideje nem rajongok a fesztiválokért – hogy csak néhány dolgot említsek: tömeg, mocsok, hőség, persze tisztelet a kivételnek, ha van. A Bánkitóra valahogy mégis kíváncsi lettem, talán mert a szervezők ars poeticájukban éppen a megszokott „fesztiválmódszerektől” és a hasonló tömegrendezvények „elplázásodásától” határolódtak el, a bringástársadalom és a környezetvédelem jelszavait tűzve zászlajukra.
Bánk felé félúton
Az ilyen hangzatos mondatok után aztán egész más érzések kerítettek hatalmukba, ahogy a Börzsöny olyan lélegzetelállítóan tüneményes falvain haladtunk keresztül, mint a Naszály-hegy lábánál található Szendehely vagy Rétság. A Cserhát és a Börzsöny lábánál, a szlovák határon fekvő Bánk az utóbb említett településekhez hasonlóan valamiféle mesterkéletlen bájjal, egyszerű természetességgel fogadja az idetévedőt.
A mellettünk suhanó táj egyre inkább meggyőz arról, hogy a szervezők nem véletlenül javasolták: biciklivel érdemes azt a röpke 70 km-t megtenni – minden egyes falu, útmenti tisztás arra sarkall, hogy lassú tempóban, ráérősen vegyük birtokba. Bűntudat ide vagy oda, mi mégis kocsival érkezünk, de lelkesen és helyeslően mosolygunk azokra a hátizsákokkal megrakodott bringásokra, akiket útközben magunk mögött hagyunk. (Igen, egyszer, talán majd mi is... Csak némi plusz kitartás, lelki- és fizikai erő szükségeltetik még. Meg egy jó bringa.)
A béke szigete
A faluba érve már a Bánk-tábla alatti, nyíllal ellátott „Tábor” felirat is jelzi, jó úton járunk, aztán takaros házikók mellett elsuhanva végül a Bánki-tónál kötünk ki: a domboktól és erdőségektől övezett, tökéletes nyugalmat árasztó tavat évszázadok óta „tengerszem”-ként emlegetik. Talán az aznapi hűvös időjárás tette, de a várakozásaimmal ellentétben nem vízbe ugráló, viháncoló fesztiválozókkal találtam szemben magam, hanem a béke szigetével, ahol a parton és a stégnek csak jóindulattal nevezhető kiszögelléseken konszolidált fiatalok lógatták a lábukat.
Egy kutya végtelenül jóízűen heverészett gazdája lábánál, aki rövidesen ugyanabban a pózban kuporodott le mellé, mások éppen ebédjüket fogyasztották, vagy egyszerűen relaxáltak. Helyenként egy-egy riksa és biciklis gurult el mellettük, szóval az egész egy olajozott, ezer éve jól működő rendszer benyomását keltette.
Az elektromos lény, akinek mindkét szülője 25 ezer volt feszültség volt
A Tóparti Sétányon, amely a több programnak is helyet adó Tóparti Vendégházhoz és a Gödör Színpadhoz vezetett, pénteken délután a Tökmag Gruppo, azaz Kovács Budha Tamás és Tábori András szabadtéri kiállítása nyílt meg. A Sárkány Lee - egy ismeretlen roma fiú talált képregénye című projekt egy tizenhat éves roma fiú nyolcvanas években készült fantasy-képregényét gondolja újra és helyezi egymás mellett sorakozó táblák formájában a bámészkodók elé.
Közel 60 oldalnyi tömény helyesírási hiba egy egyszerre sajátosan naiv és keményen őszinte gyerek tolmácsolásában: mosolyogtató fogalmazása és feltehetően nehéz sorsa Bruce Lee-re hajazva teremti meg Sárkány Lee, az „elektromos lény” világát, akinek apja és anyja „25 000 volt feszültség”, és aki fél kézzel agyonrázza a rendőröket.
A naplószerű és meglehetősen zagyva történetet kissé fárasztó végigolvasni, így a megnyitón a TÁP Színház társulata segít befogadni azt: a tagok egy rendőrautót formázó vízibiciklin, a tavon ringatózva, egymás hegyén-hátán olvassák fel fennhangon és természetesen a lehető legrosszabb hangsúllyal a képregény szövegét. A történetben persze minden jó, ha a vége jó, a pécsi roma fiú valóságából viszont a tehetetlen agresszió, az elutasítás és az idegenség érzete üt át.
Freskófalu a templomkertben
Nem messze a tótól, az Evangélikus templom kertjében Stiller Ákosnak, a HVG fotóriporterének kiállítása hívja fel a figyelmet Bódvalenkére: arra a nagyrészt romák lakta borsodi törpefalura, ahol egy projekt keretében roma festőművészek a helyiek segítségével freskókat pingálnak magánházakra. Az eddigi alkotófolyamatot Stiller Ákos a kezdetektől végigkísérte fényképezőgépével, az ennek eredményeként elkészült fotókat molinókon láthatjuk a bánki templomkertben.
Ahogy a kiállítás-megnyitón Pásztor Esztertől, a projekt ötletgazdájától és vezetőjétől megtudjuk: a helyenként szörnyű állapotokat mutató, megrázó felvételek nem mindegyike aktuális már, hiszen például az egyiken látható, rozoga és lakhatatlan vityillóból a képen szereplő család már egy fürdőszobás lakásba költözhetett (a fürdőszoba pedig nagy szó és igen ritka a faluban). A freskóktól – amelyek a cigányok vágyálmait, álmait hivatottak megjeleníteni – azt remélik, hogy segítenek kiemelni a falut a mélyszegénységből, munkahelyeket, megélhetést teremtenek. Pásztor Eszter szerint odáig még nagyon hosszú az út, de némi változás azért már észlelhető: a lakosság 10 %-kal nőtt, és a dolgozók is egyre többen vannak.
„Egy kis faluban nem mindenki művészettörténész, lássuk be” – mondja Horváth János roma származású festőművész, aki szerint az alkotónak először be kell bizonyítania, hogy tud lovat, gólyát festeni, egyebek mellett ez is a bizalom megteremtéséhez járul hozzá a faluban. Az egyik legfontosabb eredménye a kezdeményezésnek, hogy a lakók (alig 200-an vannak) mostanra annyira magukénak érzik a festményeket, hogy eszük ágában sincs megrongálni azokat.
A közös munkát megörökítő Stiller Ákos szerint elsősorban a fejlődés sikere avagy bukása az, ami érdekessé teszi ezt a kezdeményezést: úgy véli, Bódvalenke emblematikus példája lehet a civil kezdeményezéseknek. A freskófalu szerinte többek közt azt a kérdést veti fel, hogy tud-e egy közösség önerőből segíteni magán, hogy van-e egy szalmaszál, és ha van, azon képes-e kimászni egy falu a mélyszegénységből - mondta a fotóriporter.
Az alig 700 lakost számláló Bánkon a hírek szerint kivételes ünnepnek számít a Bánkitó Fesztivál, hiszen ilyenkor a vendéglátók a megszokottnál jóval több látogatóval számolhatnak. Ottjártunkkor rájöttünk: a fesztiválnak két arca van, következő cikkünkben a másik orcáját fordítjuk felétek.
