Óriási vagyont örökölt 38 évvel idősebb férje után: nem hiszed el, mit csinált vele

Thomas Stearns Eliot 1888. szeptember 26-án született a Missouri állambeli St. Louisban – művelt és vagyonos családban nőtt fel, apja tekintélyes üzletember, édesanyja egy bostoni kereskedőcsalád sarja volt. Szülei vagyonának köszönhetően a Harvardra járhatott, később a párizsi Sorbonne Egyetemen tanult filozófiát, Henri Bergson előadásait hallgatta. Főként George Santayana filozófus-költő és Irving Babitt irodalomkritikus, később F. H. Bradley és T. E. Hulme brit filozófusok gondolatai hatottak világnézetére – elutasította a romantika szemléletét és új, avantgárd művészeteszményt hirdetett.

Miután a Harvardon megszerezte doktori fokozatát, Londonba költözött, és igyekezett angollá válni, azaz felvenni a brit szokásokat és életmódot. A Highgate School nevű elit magániskolában tanított többek között latint, franciát, történelmet, földrajzot, úszást és baseballt, később a Lloyd Banknál vállalt tisztviselői állást. A brit fővárosban megismerkedett az avantgárd költészet vezéralakjával, Ezra Pounddal, és csatlakozott a Pound által életre hívott imagista mozgalomhoz, melynek tagjai nyelvi forradalmat, a költészet teljes megújítását tűzték zászlajukra. Ennek jegyében születtek Eliot első jelentős versei, köztük a J. Alfred Prufprock szerelmes éneke című programadó műve, mely címével ellentétben nem a szerelemről, hanem annak lehetetlenségéről, értelmetlenségéről beszél. A címben megnevezett lírai én – egy kopaszodó, középkorú férfi – öniróniával teli monológjában a modern ember értékvesztettsége, a régebbi korok hősi, cselekvő embereihez viszonyított tehetetlensége tükröződik.

Az 1910-es évek végén Eliot az imagista Egoist folyóiratnál dolgozott segédszerkesztőként, majd megalapította saját lapját, a Criteriont, melyet 17 éven át szerkesztett. Itt jelent meg 1922-ben legjelentősebb műve, az Átokföldje (más fordításban Puszta ország), mely alapjaiban változtatta meg az európai költészetet, szinte irodalmi forradalmat robbantott ki, egyik kritikusa a szarajevói merénylethez hasonlította hatását. A meghökkentően hosszú, 434 sorból és a szerző 191 soros filológiai magyarázatából álló versben (ami eredetileg még hosszabb volt, Pound tanácsai alapján nyirbálta meg a költő) az első világháború utáni létélmény, az európai polgári világ elpusztulása, értékeinek megkérdőjeleződése és a fiatalok bizonytalansága, a jövőt illető tanácstalansága jelenik meg egészen döbbenetes formában.

A „minden egész eltörött” élmény egészen radikálisan fogalmazódik meg Eliot költeményében – ezúttal is lírai monológot hallunk, de az én széttöredezik, nincs egyetlen megfogható beszélő, gyakorta rejtélyes, kétséges, ki a beszélő személy. Az egyes alakok nem egymással folytatnak párbeszédet, beszédtöredékeik, monológjaik látszólag szerkesztetlenül következnek egymásba, de mégis összefüggnek: a vers végére a beszélők három fő alakba – a Halászkirály, a Megváltó és az Asszony figurájába – olvadnak össze. Nemcsak a monológok, az egész vers szerkezete töredezett, montázsszerű, ami szinte lehetetlenné teszi a klasszikus befogadást, értelmezést. A költő számos kultúrtörténeti utalást sző bele a költeménybe, elsősorban a Grál-mítosz egyik változatát. Ebben szerepel a kietlen „Puszta ország”, melynek királya egy lándzsadöfés következtében nemzőképtelenné válik, ezzel együtt pedig országa is terméketlenné lesz, és várja a megújhodást, az új életet hozó termékeny esőt.

Az Átokföldje James Joyce Ulyssesével egy évben jelent meg, és miként Joyce regénye a modern európai prózát, Eliot költeménye a modern európai lírát változtatta meg örökre. Avantgárd versei hamar népszerűek lettek a korszak fiatal művészeinek, irodalomkedvelőinek körében, akik sokszor polgárpukkasztás céljából olvasták fel őket. Költői sikereinek köszönhetően hősünk felmondott a banknál és a Faber & Faber kiadó munkatársa lett, később a cég igazgatójává nevezték ki – ebben a pozíciójában számos fiatal, feltörekvő tehetségnek segített kibontakozni és bekerülni az irodalom vérkeringésébe. 1927-ben megkapta a brit állampolgárságot és áttért az anglikán hitre – új, büszke nemzeti hovatartozása, konzervatívvá váló világnézete és felélénkült vallásossága költői munkásságára is kihatott. Lírája áttekinthetőbbé, ugyanakkor didaktikusabbá vált, megjelent benne a vallásos hit, és emiatt a fordulat miatt gyakran érte bírálat a kritikusok részéről. Kései versei között fontos helyet foglal el a Hamvazószerda című meditatív mű és az idő és időtlenség viszonyát vizsgáló Négy kvartett.

Érdeklődése idővel a drámairodalom felé fordult, jelentős színpadi művei között említhető a Gyilkosság a székesegyházban, mely Thomas Becket 12. századi canterburyi érsek meggyilkolását dolgozza fel és a mártíromság szükségességét hangsúlyozza. A dráma kevésbé a hagyományos értelemben vett cselekményre, mint inkább a párbeszédekre és monológokra, az eszmék összeütközésére koncentrál, ennek ellenére máig gyakran és sikerrel játsszák a világ színpadain. Más színdarabjaiban (Családi összejövetel, Koktél hatkor, Az idős államférfi) Eliot a korabeli családi konfliktusok mentén bontakoztatja ki a cselekményt, a hétköznapi életet és a keresztény hitet állítja szembe egymással.

Költői és drámaírói munkássága mellett Eliot kritikusként és esszéistaként is jelentős életművet hagyott hátra: több mint hatszáz cikke jelent meg különböző folyóiratokban, illetve önálló kötetekben. Élvezetes stílusban fejtette ki gondolatait a művészetről, saját ars poeticájáról, a kortárs szerzőkről és az irodalom klasszikusairól. Fiatalkorától kezdve elítélte például a romantika felfűtött érzelmességét, énkultuszát és személyességét, és többre tartotta például Jean Racine költészetét, mint Shakespeare munkásságát. Fontos esszékötetei többek között A költészet haszna és a kritika haszna, Jegyzetek a kultúra meghatározásáról, illetve A költészetről és a költőkről. 1948-ban elnyerte a legrangosabb irodalmi elismerést, a Nobel-díjat.

Kétszer nősült, de csak a második házassága alakult szerencsésen: bár első feleségével harminc éven át élt együtt, a kapcsolat nem volt boldog, és a mentálisan beteg asszony végül elmegyógyintézetben végezte. Második feleségével, a nála harmincnyolc évvel fiatalabb Valerie Fletcherrel 1957-ben ismerkedett meg – Valerie titkárnőként dolgozott a Faber & Fabernél, és gyerekkora óta rajongott Eliot költészetéért. Kapcsolatuk a beszámolók szerint idillikus volt, és boldogságot hozott az idős költő életébe. Férje halála után Valerie gondozta a hagyatékát, rendezte sajtó alá a korábban kiadott és még kiadatlan műveket, gondoskodva róla, nehogy mások kizsákmányolhassák az életművet.

Az ő ötlete volt, hogy férje egyik kötetéből, a Macskák könyvéből zenés színpadi darab szülessen. Ez a mű, melyben Eliot keresztgyerekeinek írt, macskákról szóló játékos-humoros verseit gyűjtötte csokorba Old Possum (Oposszum Apó) álnéven, meglepően népszerűnek bizonyult a nagyközönség körében, azok is szívesen forgatták és idéztek belőle, akik amúgy sohasem hallották az avantgárd költő nevét. Andrew Lloyd Webber alkotása, a Macskák egy csapásra meghódította a világ musicalszínpadait (idehaza Romhányi József fordításában játszották nagy sikerrel), és ez jelentős anyagi hasznot hozott Eliot örökösei számára. A befolyt pénzből Valerie Eliot jótékonysági alapítványt hozott létre és megalapította az Eliot-díjat, mellyel évente egy-egy költőt jutalmaznak.

T. S. Eliot 1965. január 4-én, 76 éves korában hunyt el Londonban, és halálakor a kritika – mely korábban gyakran élesen támadta – már „korának legjelentősebb angol költőjeként” magasztalta alakját.

Tegnapi kultbaitünkben a szónoklástan legnagyobbjára, Ciceróra emlékeztünk.