Elásott egy befőttesüveget a kertben: hihetetlen dolgot talált, mikor évek múlva újra kinyitotta

Feltárta a világ előtt a szovjet kényszermunkatáborok szörnyűségeit, majd távollétében kapott Nobel-díjat mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, Alekszandr Szolzsenyicin, aki a kényszermunkatáborból szabadulva három évet kényszerlakhelyen is élt, írásait ezalatt egy üvegbe zárva ásta el. Az író ma lenne 102 éves.

Módos kozák parasztcsaládban született 1918. december 11-én az észak-kaukázusi Kiszlovodszkban. Nagyszülei saját erejükre és a népes családra támaszkodva építették fel és maguk vitték gazdaságukat, de öt gyerekük közül csak a legkisebb, a leendő író apja, Iszaakij Szolzsenyicin tanulhatott tovább, és első generációs értelmiségiként a moszkvai egyetem bölcsészkarán szerzett diplomát. A férfi önkéntesként harcolt az első világháborúban – azokon a belorusz frontokon, melyeket fia harminc évvel később maga is bejárt –, szolgálata alatt megismerkedett és a tábori oltárban házasságot kötött egy gazdag birtokos paraszt lányával, Taiszja Scserbakkal. Alig fél évvel hazatérte után, 1918 júniusában a több kitüntetéssel leszerelt Iszaakij rejtélyes vadászbaleset áldozata lett. Felesége ekkor már a szíve alatt hordta fiukat, aki egyébként egész életében kételkedett a baleset tényében: úgy gondolta, „reakciós” apját a vörösök gyilkolták meg vagy kergették öngyilkosságba.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

Alekszandrt hirtelen megözvegyült édesanyja ortodox hitben nevelte, egészen addig, míg a bolsevik lendület le nem rombolta a tartomány összes templomát. A kozáktalanítás és kuláktalanítás kettős hulláma folytán a Szolzsenyicin-gazdaságnak is leáldozott, és az egyedülálló, osztályidegennek számító édesanya Rosztovba költözött, ahol gyorsírást tanult és irodai munkát vállalt, de csak egy ócska deszkabódéban tudott lakni fiával. Hősünk saját bevallása szerint már kilencévesen elhatározta, hogy író lesz, ekkor született első elbeszélése, egy kalandtörténet rablókkal, nyomozókkal. A kockás füzetet, melybe leírta, egész életében magánál őrizte. Az iskolában falta a könyveket, de a természettudományok is ugyanúgy érdekelték: párhuzamosan volt a moszkvai irodalmi főiskola és a rosztovi egyetem matematika–fizikai szakának hallgatója, végül matematika- és csillagászattanár lett.

1941 októberében bevonult, tüzérként szolgált a Vörös Hadseregben, több kitüntetést is kapott és századosi rangot szerzett – írói vénája azonban bajba sodorta. A fronton ugyanis rendszeresen naplót vezetett, novellákat írt és leveleket küldött haza, és amikor egyik levelében bandavezérnek nevezte Sztálint, letartóztatták és nyolc év kényszermunkára ítélték. Végigjárta a lágerélet minden szintjét: először kőművesek mellett volt segédmunkás, majd a marfói kutatóintézetben egy újfajta lehallgatókészülék kifejlesztésénél segédkezett, Kazahsztánba kerülve öntőmunkás, majd építésvezető lett, közben a fejében megszületett műveit emlékezetében őrizte. Szabadon bocsátását követően még három évig kényszerlakhelyen kellett élnie, ahol írásait befőttesüvegben ásta el. 1956-ban kapott teljes amnesztiát.

Hazatérését követően Rjazanyban matematikatanárként dolgozott, és közben továbbra is szorgalmasan írta elbeszéléseit, feljegyzéseit. 1959-ben három hét alatt írta meg Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényét, melyben a Gulag-táborokban szerzett élményeit örökítette meg: a látszólag jelentéktelen eseményeket, a lágerbeli foglyok egy átlagos napját elbeszélő történet azt illusztrálja, hogy a megpróbáltatások közepette megszűnik az idő fogalma, nincs jelentősége a napok, hetek, vagy akár évek múlásának. Az ember szigorú munkabeosztás szerint él, minden nap, minden év ugyanolyan, kizárólag arra koncentrál, hogy túlélje a körülményeket. A diktatúra elveszi tőle annak lehetőségét, hogy valódi emberként, célokkal, jövővel létezhessen.

Alekszandr Szolzsenyicin.
Alekszandr Szolzsenyicin.Steve Liss / Getty Images Hungary

Szolzsenyicin elküldte a szöveget a Novij Mir folyóiratnak, melynek szerkesztője kiválóan megírt, értékes, sőt korszakos irodalmi műnek találta, ugyanakkor pesszimizmusa és fel-felsejlő kommunistaellenessége miatt kérdésessé vált, vajon megjelenhet-e. Végül Hruscsov személyesen döntött a kisregény engedélyezéséről: a pártvezető úgy találta, az Ivan Gyenyiszovics jól illeszkedik az általa képviselt enyhülés irányvonalába, és segíthet a kényszerű sztálini örökséggel való szakításban. De más indoka is volt, hogy megjelenhetett a kisregény: a kultúrpolitikusok úgy gondolták, Szolzsenyicin írása annyira kiváló, hogy ezt követően már csak ennél gyengébb, utánzatnak ható művek jelenhetnek meg a témában, ezért senki sem fogja igazán forszírozni a Gulag-kérdést az irodalomban.

A végül 1962-ben megjelent Ivan Gyenyiszovics azonnal sikert és elismerést hozott szerzőjének, nemcsak a Szovjetunióban, de világszerte (idehaza egy évvel később adták ki először, Wessely László fordításában). Hruscsov bukását és Brezsnyev hatalomra kerülését követően azonban a hatalom már kevésbé nézte jó szemmel Szolzsenyicin tevékenységét: folyamatosan bírálták, kiszorították az irodalmi életből, és a ’60-as évek második felétől csak külföldi folyóiratokban jelenhettek meg írásai. A pokol tornáca című regényt a KGB elkobozta, a Rákosztály kéziratát nyugatra juttatták, hogy így akadályozzák meg a hazai megjelenést. A felháborodott Szolzsenyicin a szovjet írószövetség kongresszusához fordult, híres levelében a cenzúra eltörlését követelte. Érdemi választ nem kapott, viszont kizárták az írószövetségből.

1970-ben François Mauriac javaslatára a Svéd Királyi Akadémia Szolzsenyicinnek adományozta az irodalmi Nobel-díjat, az átadóünnepségre azonban nem ment el: attól félt, ha megteszi, nem térhet vissza hazájába. Három évvel később Párizsban jelent meg A GULAG szigetvilág című művének első kötete (a kéziratot még korábban csempészte ki Franciaországba), melyben történetíróként és szociográfusként kutatja és írja meg a szovjet kényszermunkatáborok kiépítésének, működésének és az áldozatok szenvedésének históriáját adatokra, emlékezésekre és interjúkra támaszkodva. A mű a Szovjetunióban óriási botrányt kavart, a sajtó össztűz alá vette Szolzsenyicint, fasisztának, hazaárulónak és népellenesnek kiáltották ki, végül letartóztatták, és kiutasították az országból.

Frankfurtba deportálták, ahol Willy Brandt nyugatnémet kancellár politikai menedékjogot adott neki, később Zürichbe, majd az Egyesült Államokba települt át, ahol megjelentette a GULAG második és harmadik kötetét és folytatta történelmi sorozatát, amely a Vörös kerék címet kapta. Az emigrációban idővel újfajta gondolkodást vett fel, modernizmusellenes, konzervatív filozófiát hangoztatott, elítélte a nyugati demokráciákat, és Oroszország számára egy tekintélyuralmi, nemzeti, keresztény rendszert tekintett optimálisnak. A gorbacsovi fordulat időszakában újra kiadták, illetve nyomdába küldték az addig nem engedélyezett műveit is, sőt 1990-ben visszakapta állampolgárságát, négy évvel később pedig feleségével és családjával hazaköltözött Oroszországba.

Abban a reményben tért haza, hogy részt vehet az orosz szellemi élet felrázásában: beutazta az országot, beszédeket tartott a Dumában, tagja lett a Tudományos Akadémiának – beszédeire azonban nem figyeltek fel, komolytalannak tartották. Az orosz állami televízióban Naponta egy perc címmel sorozatot indított, amit tizenhárom rész után bejelentés nélkül megszüntettek. 1991-ben megjelent, elmélkedéseit összefoglaló könyvének az ambiciózus Hogyan mentsük meg Oroszországot? címet adta. Utolsó éveiben hosszasan betegeskedett, és 2008. augusztus 3-án, néhány hónappal a kilencvenedik születésnapja előtt hunyt el moszkvai otthonában szívelégtelenség következtében.

Tegnapi kultbaitünkben a spanyol íróra, Jorge Semprúnre emlékeztünk.

Oszd meg másokkal is!
Mustra