Elképesztő: háromszor temették el a férfit, máig nem tudni, hova

François-Marie Arouet néven látta meg a napvilágot Párizsban 1694. november 21-én, jómódú, művelt polgári családban. Apja Chatelet közjegyzője volt, édesanyját még gyerekként elveszítette. Középiskolai tanulmányait Clermont-ban, a jezsuiták kollégiumában végezte kitűnő eredménnyel, de a vallásos neveltetés dacára (vagy éppen emiatt) később a katolikus egyház legádázabb ellenségévé vált, gúnyolta a kollégiumban kapott oktatást. Már diákkorában rendkívüli műveltségre tett szert, ugyanakkor megvetette családja konzervatív, polgári értékrendjét, és a társadalmi reformok híveként lépett fel. Író szeretett volna lenni, apja viszont jogásznak szánta, ezért egy párizsi ügyvédi irodában dolgozott, de közben esszéket, tanulmányokat és politikai röplapokat írt. A botránytól tartva apja egy évre vidékre küldte, ahol jogot kellett volna tanulnia, ő azonban továbbra is inkább írói szárnyait bontogatta.

A fővárosban hamar népszerűvé vált csípős humorával és senkit sem kímélő, éles kritikai hangjával, de nem mindenki volt vevő a szatírára. II. Fülöp orléans-i herceg kigúnyolása miatt hősünket száműzték, majd a Bastille-ba zárták egy évre. A börtönben töltött idő alatt írta első jelentős színművét, az 1718-ban bemutatott Oidipuszt, majd belefogott egy IV. Henrikről szóló eposzba. Ekkor vette fel a Voltaire nevet, mellyel nemcsak a művészi álnevek akkoriban divatos hagyományát követte, de az apja és családja iránt érzett mélységes megvetését is szerette volna kifejezni. A név eredetéről többféle történet kering, egyesek szerint egy gyerekkori becenév, a „le petit volontaire” („a kis akarnok”) rövidítése, mások eredeti (az akkori helyesírás szerinti) nevének anagrammáját sejtik benne.

Az Oidipusz és más színdarabjai sikerének köszönhetően hamarosan ünnepelt szerzővé vált. Pénzét különböző befektetésekbe tette, minek köszönhetően jelentős vagyonra tett szert. Ugyanakkor nézetei – főként deista felfogása és makacs egyházellenessége – megbotránkoztatták a vallásosakat, állandó céltáblája volt a katolikus köröknek. Sikerei nyomán a régens évjáradékot utalt ki számára, majdnem udvari szerző lett belőle, sikereinek csúcsán, 1725-ben azonban összeugrott egy főnemessel, ezért ismét lecsukták, majd kitoloncolták az országból. Angliába vándorolt, ahol megismerkedett az angol felvilágosodás eszméivel, és lenyűgözte őt a tudományos haladás és a virágzó angol liberalizmus, a vallási türelem, a szólásszabadság és az alkotmányos monarchia.

Három év után visszatérhetett szülőhazájába, ekkor fejezte be a Henriást, és több, főként Shakespeare által ihletett színdarabot is szerzett. XII. Károly története című regényében elítélte a címszereplő svéd király háborúit és önmagában a háborúskodást. Sokáig ezúttal sem élvezhette a szabadság gyümölcsét: 1733-ban megjelent első bölcseleti műve, a Filozófiai levelek, melyben a vallási és politikai szabadságért szállt síkra, az angol viszonyokat, John Locke ismeretelméletét és Newton fizikáját dicséri. A könyvet a francia állam nyílt kritikájának tekintették, ezért betiltották és elégették, Voltaire pedig ismét menekülni kényszerült. Ezúttal a független Lotaringia hercegségben, Cirey várában, Émilie du Châtelet márkiné oltalma alatt talált menedékre. Szeretője és jogi képviselője lett a márkinénak, a Cirey-ben eltöltött évek alatt írta Newton filozófiájának alapelemei című művét, a történelmet és a Biblia szövegeit tanulmányozta.

Levelezést folytatott a porosz trónörökössel, a későbbi II. Frigyessel, akinek megbízásából az osztrák örökösödési háború idején diplomataként utazást tett Berlinbe. Bár továbbra is nemkívánatos személynek számított a francia fővárosban, többször visszatért Párizsba, több színművét is bemutatták. 1749-ben elhunyt pártfogója és múzsája, Mme du Châtelet, ami nagy csapást jelentett számára. XV. Lajos király egyáltalán nem kedvelte Voltaire-t, aki a haladó értelmiség körében is egyre inkább elszigetelődött – Diderot és Holbach materialisták voltak, kevés volt nekik Voltaire deizmusa, Rousseau viszont az érzelmeket fontosabbnak tartotta a szellem világosságánál –, és ekkoriban írt színdarabjai, a Nanine és a Semiramis is megbuktak.

Nem sok értelmét látta tehát a Párizsban maradásnak, úgyhogy barátja, az időközben királlyá koronázott II. Frigyes meghívására Berlinben telepedett le. A porosz udvarban eleinte jól érezte magát, sokáig azonban itt sem tudott időzni: az akadémia elnöke ellen írt pamfletje miatt távoznia kellett. Hazafelé Frankfurtban őrizetbe vették és kiutasították Poroszországból, közben XV. Lajos rendeletére szülőhazájából is kitiltották, így a hazátlanná vált író-filozófus Genfben telepedett le, ahol kezdetben örömmel fogadták, azonban miután szócikket írt a városról a Diderot-féle Enciklopédia számára, a svájciak is megharagudtak rá. Két birtokot vásárolt magának, egyet a svájci Ferney-ben, egyet pedig a szomszédos francia Tourney-ben, és amikor a hatóságok nehezteltek rá, egyszerűen átsétált a határon a másik országba.

Ekkor született máig legnépszerűbb műve, a Candide vagy az optimizmus (1759), melyben Leibniz egyik filozófiai tézisét – miszerint a világ, melyben élünk „a létező világok legjobbika” – cáfolta tételesen, a legmaróbb szatíra eszköztárával. A főhős viszontagságos utazásai során folyamatosan tapasztalja meg a leibnizi tanok tarthatatlanságát, a kalandos cselekményben gúny tárgyává válik a vallás, az államhatalom, Leibniz mellett pedig más filozófusoknak, köztük a nagy rivális Rousseau-nak is odaszól a szerző. A szereplők életfilozófiája a regény végére gyökeresen megváltozik: a „műveljük kertjeinket” jelszóval Voltaire azt sugallja, a munka a leghasznosabb tevékenység, mely egyszerre űzi el az unalmat, a nyomort és a bűnözést, a terméketlen bölcselkedés viszont haszontalan, bele kell törődni abba, hogy az emberiség helyzetén nem lehet segíteni. Az először a szerző megjelölése nélkül kiadott Candide egyszerre aratott nagy sikert és kavart hatalmas botrányt: a művet istenkáromlással és rendszerellenességgel vádolták, ez azonban nem akadályozta meg, hogy Voltaire éleslátása és ügyes kritikája sok későbbi szerző számára nyújtson inspirációt.

Swift Gulliverjének egyfajta utánzásaként írta Voltaire Micromégas című szatirikus elbeszélését, melyben a világűrből egy hatalmas óriás látogat a Földre és száll szembe a földlakók filozófiai nézeteivel, míg A vadember című kisregény a „nemes vadember” motívum egyik korai darabja. A száműzetésben élő, ekkor már idős Voltaire világszerte nagy népszerűségnek örvendett, uralkodók leveleztek vele, köztük Nagy Katalin orosz cárnő, aki a halála után felvásárolta a néhai filozófus könyvtárát. Vidéki úriember vált belőle, akit Európa-szerte „a ferney-i földesúrként” ismertek: birtokain ünnepségeket, színházi előadásokat tartott, főúri módon fogadta a hozzá sereglő írókat, művészeket, arisztokratákat. Birtokán korszerűen gazdálkodott, védte a helyi földművesek érdekeit. Filozófiájában továbbra is kiállt a társadalmi haladás mellett és bőszen ostorozta az egyházat – híressé vált kirohanásával a katolikus egyházra célozva arra intett: „Tiporjátok el a gyalázatost!”.

Élete végéig dolgozott, 1764-ben írta enciklopédiáját, a Filozófiai ábécét, színdarabjaiban – A kínai árva, Tankréd – az egzotikum és az erőszakos jelenetek felé fordult, utat nyitva a romantika felé. Nyolcvanhárom évesen Párizsba utazott Irene című darabjának próbáira. A francia fővárosban ünnepelve fogadták, „a filozófia királyának” választották. Az idős és régóta gyengélkedő szerző szervezete azonban nem bírta az utazással járó kényelmetlenséget és a fogadtatása körüli izgalmakat: 1778. május 30-án ágynak esett és még aznap meghalt. Halálos ágyán ellökte magától a kiérkező papot és nem volt hajlandó meggyóni, ezért a párizsi érsek megtagadta a temetését. Titokban helyezték örök nyugalomra egy kolostorban, Champagne-ban. A forradalom idején a Nemzetgyűlés rendelete alapján ünnepi keretek között szállították holttestét a fővárosba és temették újra a Pantheonban, 1814 májusában azonban fanatikus fiatalok kihantolták és ellopták a csontjait, majd elásták – máig nem tudni, hova.

A Candide-ból több filmadaptáció készült, melyeknek egy része az adott korszak aktuális eseményei, politikája, légköre bírálatához vette elő Voltaire hősét. Az 1960-ban bemutatott Candide, avagy a XX. század optimizmusa című szatíra, melyben többek között Jean-Pierre Cassel és Louis de Funés komédiáztak, a második világháború idejére helyezte a cselekményt. Idehaza Kovásznai György próbált a ’80-as évek elején egész estés animációs filmet készíteni Voltaire regényéből, a terv azonban a rendező halála miatt meghiúsult. Csak három évtizeddel később valósulhatott meg Kovásznai ötlete alapján egy Candide animációs sorozat, mely gazdag társadalmi és kulturális utalásokkal, tabudöntögető dialógusokkal és abszurd animációs világba ültetve szintén a kortárs társadalmi problémákra reflektál. Candide ebben a feldolgozásban többek között egy dél-amerikai drogbáró birodalmába, egy életmódtáborba és a Szilícium-völgybe is ellátogat.

Tegnapi kultbaitünkben az organikus építészet magyar kiválóságáról, Makovecz Imréről írtunk.