Auschwitzban járt a férfi, „diákcsíny érzését keltette” – írta róla később

„Írói munkásságáért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben” – szólt a Svéd Királyi Akadémia indoklása, amikor 2002-ben első ízben (és máig egyetlen alkalommal) magyar szerzőnek ítélték az irodalmi Nobel-díjat.

Kertész Imre 91 évvel ezelőtt, 1929. november 9-én született Budapesten egy kereskedő fiaként, zsidó származású családban. Ősei anyai ágon Kolozsvárról, apai ágon pedig a Balatonvidék délnyugati sarkából származtak. Tizennégy évesen származása miatt Auschwitzba deportálták, majd Buchenwaldba került, itt érte a háború vége. A lágerek felszabadulása után hazatért Magyarországra, 1948-ban leérettségizett, ezután gyári munkásként és újságíróként dolgozott, felsőfokú végzettséget nem szerzett. A Világosság (később Esti Budapest) című lap munkatársa volt, de mikor az újság becsatlakozott a Rákosi-korszak párthű orgánumai közé, felmondtak neki. Két évig katonáskodott, majd a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályán kapott állást, 1953-tól szabadfoglalkozású fordítóként és íróként tartotta el magát és családját. Míg anyai nagyszülei a holokausztban lelték halálukat, apai nagyszüleit a Rákosi-terror idején kitelepítették az ország északi határvidékére, ebbe pusztultak bele – mint vallotta: „e rövid családtörténet mintegy magában foglalja és szimbolizálja az ország legújabb kori szenvedéstörténetét”.

Negyven éven keresztül élt feleségével egy kis garzonlakásban („önkéntes cellában” – mint mondta), miközben főként fordításokból kereste a kenyerét: számos híres szerző, köztük Nietzsche, Wittgenstein, Freud és Arthur Schnitzler műveit ültette át németről magyarra, emellett zenés komédiákat és bulvárdarabokat írt. A ’60-as évek elején kezdett dolgozni első, önéletrajzi ihletésű regényén, melyben a holokauszt idején átélt meghurcoltatásának emlékét szerette volna feldolgozni. A tizenhárom év munkájával megszületett Sorstalanság hőse egy pesti zsidó fiú, Köves Gyuri, akinek apját munkaszolgálatra hívják be, majd hamarosan őt is – leszállítva a buszról – egy vagonba terelik Auschwitz felé. A haláltáborból azért menekül meg, mert munkaképesnek ítélik, így néhány nap után átszállítják Buchenwaldba kényszermunkára.

A regényt csak hosszú küzdelem árán sikerült megjelentetni, a Magvető kiadó először visszautasította a kéziratot, mondván, az iszonyatos és megrázó téma művészi megfogalmazása nem sikerült, az olvasó számára nem válik megrendítő élménnyé a történet. Ennek oka – mondták – a főhős „furcsa reakcióiban” keresendő, aki gyakran fel sem fogja, mi történik körülötte, a krematóriumok látványa pedig „affajta diákcsíny” érzését kelti benne. A végül 1975-ben megjelent Sorstalanság éppen ezzel a szenvtelen stílussal vált egyedivé a holokausztregények között: a szerző elidegenítő fogásként használja főhősének tudatlanságát, a táborok valóságát teljesen természetesnek veszi, úgy ábrázolja, mint a hétköznapokat, melyekben a szörnyűséges körülmények ellenére is léteznek boldog pillanatok. Köves egy gyerek szemével látja az eseményeket, anélkül, hogy természetellenesnek vagy felháborítónak érezné azokat. A regény üzenete az alkalmazkodás: az ember még a legkegyetlenebb körülmények között is megtalálja a helyét – és ugyanez az elv teszi lehetővé, hogy együtt éljünk a mindennapokban.

Megjelenése után a Sorstalanság visszhangtalan maradt. A visszautasítást, majd ezt a mellőzöttséget örökítette meg Kertész az 1988-ban megjelent folytatás, A kudarc lapjain. A történetet két évvel később trilógiává bővítette: az ön- és történelemanalízisként felfogható Kaddis a meg nem született gyermekért című műben ismét megjelenik Köves, és elmondja hagyományos imáját (kaddisát) a gyermekért, akit nem hajlandó egy olyan világra hozni, ami megengedte Auschwitzot. 1989-ben Kertész megkapta a József Attila-díjat, nyolc évvel később a Kossuth-díjat, és külföldön is több elismerésben részesült, különösen német nyelvterületen vált népszerű szerzővé.

Az életmű fontos részét képezik a szépprózává dolgozott feljegyzések, naplók: az 1961 és 1991 közötti éveket fogja át a Gályanapló, majd a következő évekről nyújt belső monológban képet a folytatás, A változás krónikája. A rendszerváltás után Kertésznek lehetősége nyílt a nyilvános szereplésre, előadásait, esszéit három kötetben gyűjtötte össze (A holocaust mint kultúra; A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt; A száműzött nyelv). Felszámolás című könyve – mely a trilógiát tetralógiává bővíti – ismét tizenhárom év munka után jelent meg 2003-ban.

A Nobel-díjat követően Kertész hazai és nemzetközi ismertsége és elismertsége a korábbiakhoz képest jócskán megnőtt, és szinte azonnal elkezdődött a kulcsregény, a Sorstalanság filmes adaptációjának előkészítése. Koltai Lajos operatőr rendezői bemutatkozása, melynek forgatókönyvét Kertész maga írta, az akkori legdrágább magyar filmnek számított a maga két és fél milliárd forintos költségvetésével – a forgatás le is állt egy rövid időre, amikor finanszírozási nehézségek támadtak, és a kényszerszünet alatt a főszereplő kamasz színész, Nagy Marcell tíz centit nőtt. A kész mű vegyes kritikákat kapott: felrótták Koltainak a dagályos, gyakran unalomba fulladó cselekményt és az alapregény szenvtelenségével merőben szembeforduló pátoszos, hollywoodias stílust (utóbbit az olasz mester, Ennio Morricone által írt kísérőzene is bőven aláhúzta). A film egyik érdekessége, hogy nyúlfarknyi szerepben – a tábort felszabadító amerikai katonaként – a később James Bondként világhírűvé lett Daniel Craig is felbukkan benne (egyes helyeken, például Lengyelországban később az ő nevével reklámozták Koltai filmjét).

A 2000-es évek végén Parkinson-kórt diagnosztizáltak Kertésznél, minek következtében fel kellett hagynia az írással. Idehaza kisebb botrányt kavart a Die Welt című lapnak adott interjúja, melyben – az MTI fordítása szerint – úgy nyilatkozott: „Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne minősítsen engem magyarnak”. Később az író félrefordításnak titulálta a felháborodást kiváltó mondatot, mely az eredetiben inkább így hangzott: „Ne címkézzen engem Magyarországhoz”, folytatva azzal: „elég az, hogy a honfitársai engem zsidóvá tettek. Faji vagy nemzeti hovatartozás rám nem érvényes”. 2014-ben Kertész megkapta a legmagasabb magyar állami kitüntetést, a Szent István-rendet.

Hosszú betegség után Kertész Imre 2016. március 31-én hunyt el budapesti otthonában – második felesége, Kertész Magda öt hónappal később követte őt a halálba. A házaspár Fiumei úti sírkertben található sírján 2019-ben emlékművet avattak, Czakó Rita és Takács Máté szobrászművészek alkotását. Az író hagyatékának egy részét a Kertész Imre Intézet gondozza, melynek székhelye a budapesti Benczúr utca 46. szám alatti szecessziós villában található. Kertész Imre élete és halálai címmel tavaly jelent meg a magyar származású francia irodalmár, Clara Royer monográfiája a Nobel-díjas szerzőről.

Tegnapi kultbaitünkben a röntgensugarak felfedezőjéről, Wilhelm Conrad Röntgenről emlékeztünk meg.