Eksztázisban táncolt tiltott szerelmével, az apja baltával támadt rá

Fábri Zoltán, egyik legjelentősebb filmrendezőnk Furtkovics Zoltán néven született Budapesten, 1917. október 15-én, polgári családban, apja tisztviselő volt. Húgával, Klárival együtt a Ferencvárosban nőtt fel, tanulmányait a Piarista Gimnáziumban végezte. Korán érdekelni kezdte a képzőművészet és a színjátszás: a gimnáziumban rajzpályázatokat és szavalóversenyeket nyert, rendszeresen játszott és rendezett helyi amatőr színtársulatokban. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskolán tanult Réti István festőművész tanítványaként. Mestere egyik legtehetségesebb tanítványának számított, harmadévesként mégis otthagyta a főiskolát – a francia lírai realizmus hatására ugyanis úgy döntött, inkább filmrendező szeretne lenni.

A Színművészeti Akadémián tanult rendezést, két év múlva a Vígszínház ösztöndíjas rendezőnövendéke volt, majd diplomája megszerzése után a Nemzeti Színházban dolgozott színészként, díszlettervezőként és játékmesterként. 1943-ban katonai behívót kapott, a fronton amerikai hadifogságba került, és csak két évvel később tért haza. A háború után a Vígszínházban, majd a Várkonyi Zoltán szervezte Művész Színházban dolgozott. 1948-ban a Nemzeti Színházban lett rendező, de ez a megbízatása sem tartott sokáig, hamarosan kinevezték az Úttörő Színház igazgatójának. 1950-ben Révai József művelődési miniszter felkérte, hogy vállalja el az államosított Filmgyár (Magyar Nemzeti Filmgyártó Vállalat) művészeti vezetői tisztjét. A párton kívüli Fábri kívül tudott maradni a filmtervek ideológiai „meggyúrásán”, feladata művészi tanácsadás volt a már elfogadott forgatókönyvekhez, készülő filmekhez a díszletekkel, jelmezekkel, látványtervekkel kapcsolatban.

Pozícióját Fábri arra használta, hogy minél többet tanuljon, megismerje a filmkészítés csínját-bínját. Igyekezete nem volt hiábavaló: két év művészeti tanácsadást követően – legnagyobb örömére – Révai kinevezte filmrendezőnek. Első munkája az Urbán Ernő írása alapján készült, sematikus szocialista-realista Vihar volt, mely mindenben megfelelt a korszak kultúrpolitikai elvárásainak. A jól végzett munka elismeréseként Fábri megkapta első Kossuth-díját. A Sztálin halála után tapasztalható enyhülés lehetőséget nyújtott a művészeknek, hogy kilépjenek a sematizmus dogmáiból és valószerűbb, árnyaltabb történeteket vihessenek színre. Fábri következő filmje, az 1954-es Életjel megtörtént eseményen alapul: a Szuhakállón történt bányaomlás katasztrófáját és a bent rekedt bányászok megmentését meséli el. Bár még érződik rajta a sematizmus hatása, valódi emberi drámát mutat be, szereplői hús-vér figurák és nem a „termelési filmek” papírmasé alakjai. A film meghozta Fábri számára az első nemzetközi elismerést: fődíjat nyert a Karlovy Vary-i Filmfesztiválon.

Az igazi hazai és nemzetközi elismerést következő két filmje, a Körhinta (1955) és a Hannibál tanár úr (1956) hozta meg a rendező számára. Fábri, aki a kezdetektől maga írta filmjei forgatókönyvét, olykor pedig a díszleteket is maga tervezte, előszeretettel nyúlt irodalmi alapanyaghoz, szinte minden filmje adaptáció. A Körhinta Sarkadi Imre novellájából született, Soós Imre és az itt debütáló, főiskolás Törőcsik Mari főszereplésével. A film a felszínen a téeszesítés körüli konfliktusokról szól, valójában azonban a fiatalok és szüleik generációjának, az őszinte szerelem és az előre elrendezett házasság ellentétének története. Fábri expresszív képekkel – Hegyi Barna operatőr munkája –, erős érzelmi hatásokkal, ügyes montázstechnikával – különösen emlékezetes a tánc és a kocsival való száguldás – ábrázolja a régi és az új, a falusi világ és az elvágyódó fiatalok közötti drámát. A Körhinta nagy sikert aratott a cannes-i filmfesztiválon, díjat azonban – valószínűleg a hidegháború miatt – nem kapott.

A Móra Ferenc kisregényéből készült Hannibál tanár úrban jelenik meg először Fábri kedvenc témája, a történelem viharainak kitett kisember sorsa, morális határhelyzetekben történő helytállása, választásai. Az 1920-as években játszódó történet főhőse, a beszédes nevű Nyúl Béla középiskolai tanár (Szabó Ernő), akit környezete – munkahelyén és otthon is – teljesen semmibe vesz. Miután ír egy dolgozatot Hannibál pun hadvezérről, a korszak szélsőjobboldali mozgalmainak kereszttüzébe kerül – először dicsérik, majd egy hirtelen fordulattal közellenségnek kiáltják ki. A történet végén a szerencsétlen kisemberrel szó szerint végez a fanatizált tömeg (a film emlékezetes jelenetsorát az óbudai Amfiteátrumban vették fel). Habár a cselekmény a Horthy-korszakban játszódik, a filmben boncolgatott morális kérdések minden korra – a Rákosi-érára is – ugyanúgy vonatkoztathatók, általános érvényűként is helytállnak. Nem véletlen, hogy a nagy sikerű bemutatót követően – melyre hat nappal a pesti forradalom kirobbanása előtt került sor – a filmet hamar levették a hazai mozik műsoráról.

Az ’56 utáni időszakban a filmesek óvatosabbak lettek, és kevés film készülhetett a jelenkorról, az alkotások többségükben a múltban, főként a Horthy-korszakban és a világháború idején játszódtak. Fábri is csatlakozott ehhez a vonalhoz: 1958-ban Kosztolányi Dezső regényéből, az Édes Annából készített emlékezetes filmadaptációt Törőcsik Marival a címszerepben. Az 1959-es Dúvad akkor már kissé megkopott témát, a kulákkérdést boncolgatja. Az 1961-ben készült Két félidő a pokolban megtörtént háborús témát dolgoz fel: egy hadifoglyokból és munkaszolgálatosokból toborzott futballcsapatot kényszerítenek rá, hogy kiálljon egy mérkőzésre egy német utászcsapattal. A történetből két évtizeddel később – jórészt Magyarországon forgatott – hollywoodi változat is készült Menekülés a győzelembe címmel, többek között Sylvester Stallone és Pelé szereplésével.

Fábrit 1958-ban megválasztották a Magyar Filmművész Szövetség elnökének, és a pozíciót majdnem negyedszázadon keresztül, 1981-ig töltötte be, utána tiszteletbeli elnök lett. Magánéletére nem voltak jellemzőek a művészvilág „kicsapongásai”: 1947-től élt házasságban Apor Noémi színésznővel (Várkonyi Zoltán húgával), aki több filmjében is jelentős alakítást nyújtott. Fiuk, Fábri Péter fotóművész lett. Rendezőként Fábri munkásságára a klasszikus formanyelv és a modernizmus kettőssége jellemző. A szó jó értelmében vett „mesterember” volt, az a típusú rendező, aki tökéletesen elsajátította és alkalmazza a jól bevált szakmai fogásokat, az „egyénieskedés” helyett vállaltan a kiforrott, hagyományos minőséget garantáló munkát preferálja. Mégis igazi szerző volt, akinek állandó témái, világlátása, ember- és történelemszemlélete egész életművét végigkísérte. Utált improvizálni, Hitchcockhoz hasonlóan a készülő film minden egyes kockáját előre megtervezte, képzőművészi gyökereihez méltón előre lerajzolta.

Jelentős sikert aratott az 1965-ben készült Húsz óra, mely egy faluközösség elmúlt két évtizedét – a háború végétől a kádári konszolidációig – dolgozza fel. A film cselekménye – a korszakban divatos modernista formanyelvvel kacérkodva – visszaemlékezések, időbeli ugrások segítségével deríti fel a múlt eseményeit, a faluban tartózkodó újságíró nyomozásán keresztül. A film képi világáért a legendás operatőr, Illés György felelt, akivel Fábri ezután minden filmjében együtt dolgozott. Az egy évvel későbbi rendhagyó holokausztfilm, melyben összekeveredik a múlt és a jelen, a valóság és a fantázia, és a súlyos drámát a groteszk és a komikum ellensúlyozza. A Rónay György Esti gyors című művéből adaptált film azt a kérdést vizsgálja, milyen felelősség terhel egy, az eseményekkel tehetetlenül sodródó, gyáva kisembert azért, mert egy elszólása miatt munkaadóját és feleségét haláltáborba hurcolták.

A film bemutatását jelentős negatív visszhang fogadta. A kádári kultúrpolitika félt, hogy a szőnyeg alá söpört holokauszttrauma felhánytorgatásával Fábri nem kívánt feszültségeket szít. A kritika lehordta a filmet, azt nehezményezte, hogy a rendező „illetlen módon”, a groteszk eszközeivel nyúl egy ilyen súlyos témához. Külföldön a film jóval pozitívabb fogadtatásban részesült: a velencei filmfesztiválon négy díjat nyert. A fogadtatást azonban beárnyékolta egy kisebb botrány: miután Izrael kifogásolta, hogy Fábri a „háborús bűnös” Páger Antallal játszatta el a főszerepet, a velencei zsűri amerikai tagja, Susan Sontag bojkottra szólított fel az Utószezon ellen. A Variety magazin egyenesen a szocialista rendszer képmutató cinizmusának nevezte, hogy Páger, aki hallgatólagosan asszisztált a zsidók deportálásához, egy ilyen filmben szerepelhessen. Fábri azzal védte a színészt, hogy a magyar állam meghívására tért haza Argentínából, korábbi „botlásait” hivatalosan tisztázta – és különben is, a szocialista kultúrpolitika által vezérelt magyar filmgyártásban kizárt, hogy egy „fasiszta színész” „fasiszta filmet” készíthessen.

1968-ban Fábri amerikai–brit–magyar koprodukcióban rendezte meg Molnár Ferenc klasszikus ifjúsági regényének, A Pál utcai fiúknak a filmváltozatát, mely máig közönségkedvenc. Az örökzöld irodalmi alapanyag és Fábri mesterségbeli tudása garantálta a sikert. A rendező kiválóan ismerte a regény helyszíneit és világát gyerekkorából, és szerencsére sikerült érvényesítenie akaratát az amerikai producerrel szemben, aki azt szerette volna, ha Nemecsek Ernő a történet végén életben marad. A Pál utcai fiúkat idehaza és külföldön is lelkesen fogadták, ez volt az első magyar film, melyet a legjobb idegen nyelvű film Oscarjára jelöltek. A következő évben Fábri ismét kultfilmet készített: Örkény István groteszk színdarabját, a Tótékat vitte vászonra. A Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre zseniális kettősével fémjelzett Isten hozta, őrnagy úr! a hatalom visszaéléseit karikírozza kiválóan. Ugyanebben az évben Fábri színészi feladatot vállalt: ő játszotta Bacsó Péter legendás A tanújában a vádlott, Dániel Zoltán szerepét.

A Kaffka Margit regényéből készült Hangyaboly (1971) egy apácazárda belső világát ábrázolja, a rendező saját bevallása szerint részben a ’68-as csehszlovákiai eseményekre való reakcióként született. A Déry Tibor művéből adaptált 141 perc a befejezetlen mondatból (1974) a ’30-as években játszódik, egy polgári származású fiatalembernek a munkásmozgalomhoz való viszonyát mutatja be. 1976-ban készült Fábri – és a magyar filmművészet – sokak által csúcsteljesítményének tartott Az ötödik pecsét, mely a Húsz órához hasonlóan Sánta Ferenc regénye nyomán született. A szinte végig zárt térben játszódó filmdráma szereplői egy pesti kocsmai asztaltársaság tagjai, akik a háború alatt, a német megszállás idején is összejárnak. Mikor egy feljelentés nyomán a nyilasok letartóztatják és megkínozzák őket, tetteikkel kell felelniük egy absztrakt morális kérdésre, melyet egyikük „szórakozásból” felvetett. Fábri apokaliptikus víziókkal, Hieronymus Bosch németalföldi festő pokolbéli látomásaival tűzdeli meg a súlyos erkölcsi kérdéseket feszegető alkotást, melyben olyan színészek adják egymásnak a szót, mint Őze Lajos, Márkus László és Latinovits Zoltán. A nyilas vallatótiszt figurája volt Latinovits utolsó filmszerepe.

A következő évben készült Magyarok, mely a második világháború alatt Németországba telepített magyar parasztokról szól, ismét Oscar-jelölést hozott Fábrinak. Az 1980-as Fábián Bálint találkozása Istennel az első világháború végének káoszát eleveníti fel, főhőse ismét egy olyan figura, aki ártatlanul, tudatlanul sodródik a történelmi események káoszában, a háború borzalmaiból a vörösterror időszakán keresztül a Horthy-korszakig. 1983-ban készült Fábri utolsó filmje, a Gyertek el a névnapomra, ami ezúttal az akkori jelenben játszódott. A rendező ezután fokozatosan kiszorult a filmes életből, bár több forgatókönyvet is írt, végül egyiket sem valósíthatta meg. Visszatért a festészethez, élete utolsó évtizedében expresszionista stílusú képeket alkotott. A rendezés mellett tanított is: 1970-ben átvette a disszidált Herskó János osztályát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd később is az intézmény oktatói között maradt.

Másodszor 1955-ben, harmadszor 1970-ben tüntették ki Kossuth-díjjal. 1992-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. 1994. augusztus 23-án, hetvenhat éves korában hunyt el Budapesten, szívroham következtében. Emlékét máig aktívan őrzi a magyar kultúra, a 20. század egyik legjelentősebb filmes alkotójának tartják. A Nemzeti Filmarchívum több filmjét is digitálisan restaurálta. 2013-ban Hetvenöt perc Fábri Zoltán filmrendezőről címmel készült portréfilm alakjáról, Medgyesi Gabriella rendezésében.

Tegnapi kultbaitünkben a nagyszerű festőről és illusztrátorról, Zichy Mihályról írtunk.