XIV. Lajos, a Napkirály hetvenkét évig ült Franciaország trónján, ezzel máig csúcstartó a történelemben. A francia uralkodó a tudomány és a művészetek bőkezű támogatásával, a királyi pompával (melynek szimbóluma a híres versailles-i kastély) és sikeres hatalomkoncentrációjával, az abszolutista állam megteremtésével írta be magát a történelemkönyvekbe.
Louis Dieudonné királyi herceg 1638. szeptember 5-én született a Párizstól 19 kilométerre fekvő Saint-Germain-en-Laye kastélyában. Apja a regnáló uralkodó, a Bourbon-házból származó XIII. Lajos király, anyja Ausztriai Anna királyné volt. Érkezését hosszú várakozás előzte meg: a király már tizennégy éves kora óta férj volt, az uralkodói párnak azonban csak huszonhárom évvel később adatott meg a gyermekáldás. Lajosnak két évvel később öccse született, I. Fülöp orléans-i herceg. XIII. Lajos 1643-ban tüdővészben meghalt, így az akkor még csupán ötéves XIV. Lajost koronázták Franciaország új királyává, és édesanyja gyakorolta felette a régensi hatalmat. Az özvegy királyné megbízta az olasz származású Jules Mazarin bíborost, az elhunyt Richelieu bíboros tanítványát, hogy főminiszterként az államügyeket intézze.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A kortársai között nem túl népszerű Mazarin kiváló politikai érzékkel irányította az országot. Folytatta Richelieu törekvéseit, Franciaország központosítására törekedett. Leverte az 1648–53 között zajló nemesi felkelést, békeszerződéseket kötve győzelemmel fejezte be a harmincéves háborút és a Spanyolország elleni küzdelmet, és új területekkel is gyarapította a birodalmat. A fiatal király nevelésében is oroszlánrészt vállalt. Lajost tizenhárom évesen nagykorúsították, ezzel édesanyja régensi megbízatása véget ért. Tizenhat évesen megkoronázták, az ifjú király helyett azonban továbbra is Mazarin bíboros gyakorolta a hatalmat. Lajos csak a bíboros halála után, 1661-től vette át ténylegesen az aktív hatalomgyakorlást.
A legenda szerint Lajos koronázásának másnapján lovaglópálcával jelent meg a parlament ülésén, és kijelentette: „Az állam én vagyok!”. A történészek cáfolják, hogy ez tényleg megtörtént, az viszont tény, hogy Lajos ennek a mottónak a szellemében kormányzott: senkinek nem hagyott beleszólást az államügyek intézésébe. Egyik első intézkedése volt az udvari miniszterek számának csökkentése és hatáskörük megnyirbálása. Hozzá hűséges és tőle függő, de valóban tehetséges szakértőket állított a megmaradt négy minisztérium, a külügy, a hadügy, az igazságügy és a pénzügy élére. Utóbbit sokáig híres minisztere, Jean Baptiste Colbert irányította, aki bevezette a merkantilista gazdaságpolitikát. Ennek lényege, hogy az állam többet exportáljon külföldre, mint amennyit behoz onnét. Lajos a minisztereket személyesen ellenőrizte, kénye-kedve szerint nevezhette ki és válthatta le őket. Uralkodása alatt a klasszikus abszolutizmus egyik első és legeredményesebb modellje jött létre Franciaországban.
A legyőzött, békére kényszerített spanyol uralkodó, IV. Fülöp 1658-ban felajánlotta lánya, Ausztriai Mária Terézia infánsnő kezét a fiatal francia királynak. A pár két évvel később kötött házasságot, mely a királyné haláláig, 1683-ig tartott. Hat gyermekük született, de közülük csak egy, a trónörökös Lajos herceg érte meg a felnőttkort (de ő is meghalt még apja életében). Felesége mellett Lajos rengeteg szeretőt tartott, udvarának minden neki tetsző asszonyával volt futó viszonya. Híres szeretői voltak Madame Montespan, La Valliére hercegnő és Madame de Maintenon. Utóbbival megözvegyülése után a király morganatikus házasságot kötött (vagyis a feleség és esetleges gyermekek nem részesülhettek a férj uralkodói jogaiból és más kiváltságaiból).
Buzgó katolikusként Lajos visszavonta a nagyapja, IV. Henrik által hozott 1598-as nantes-i ediktumot, mely biztosította a szabad vallásgyakorlást a hugenottáknak. A hugenották kemény magja válaszként országszerte véres felkeléseket robbantott ki a katolikusok ellen. A királyi csapatok hasonlóan véres megtorlással feleltek, végül a protestánsok idővel feladták a küzdelmet és beletörődtek az új helyzetbe. Az állam támogatta a katolikus hitre visszatérőket: adókönnyítéseket kaptak és mentesültek a kötelező katonai szolgálat alól. Ugyanakkor Lajos a pápaságnak sem volt hajlandó kiszolgáltatni magát: a francia egyházat szinte teljesen a királyi hatalom ellenőrzése alá vonta.
A Napkirály nevét elsősorban az őt körülvevő fényűző pompával és a kultúra, a művészetek nagylelkű támogatásával érdemelte ki. A Colbert révén jelentősen megszaporodott állami vagyont pompás kastélyok felépítésére és kibővítésére költötte. A legjelentősebb ezek közül a versailles-i kastély volt, melyet Lajos az apja által felhúzatott vadászkastélyból építtetett át. 1682-től a király hivatalosan is Versailles-ba helyezte az uralkodói központot. A pompázatos külsejű, hatalmas kerttel körülvett, fényűző udvari életéről híres kastély az európai abszolutizmus jelképe lett. A kortársak irigykedve nézték a francia király nagy gonddal és még nagyobb pénzbefektetéssel létrehozott pompáját.
Versailles egyben a kulturális élet központja is volt. A király bőkezű mecénásnak bizonyult, udvarában élt és alkotott a drámaíró Jean Racine, Molière és a zeneszerző Jean-Baptiste de Lully. A kastély parkjában nagyszabású ünnepségeket rendeztek, melyeken a művészeteknek hódoltak. A király támogatta a kávéházak, művészeti szalonok, olvasókörök létrehozását is, melyek száma gyorsan nőtt országszerte.
Lajos uralkodása alatt számos háborút vívott. Célja az volt, hogy kiszélesítse Franciaország határait és nagyhatalmi státuszt szerezzen, melyben fő ellenfele a Német-Római Császárság élén álló Habsburg-dinasztia volt. A francia uralkodó a természetes határokig, a Rajna vidékéig próbálta kiszélesíteni birodalmát. 1686-ban I. Lipót császár és szövetségesei, Spanyolország, Hollandia, a bajor tartományok szövetségbe (augsburgi liga) tömörültek – melyhez később Anglia is csatlakozott –, hogy közösen lépjenek fel Lajos expanziós politikája ellen. Franciaország több évtizedes háborúskodás során sikeresen megszerezte Franche Comtét, Lotharingiát, Luxemburgot és Pfalzot.
Lajos 1701 és 1714 között vívta a spanyol örökösödési háborút. A Bourbonok és a Habsburgok egyaránt igényt tartottak a spanyol trónra, ugyanis Lajos és Lipót mindketten IV. Fülöp egy-egy lányát vették feleségül. A háborúban a francia uralkodó a szerencsének köszönhetően győzött: a spanyol Habsburg-ház kihalása után unokája, Fülöp, Anjou hercege szerezte meg Spanyolország trónját. A Habsburgok elleni szervezkedés részeként Lajos az elbukott Rákóczi-forradalmat is támogatta anyagilag, de az európai terjeszkedés mellett gyarmatbirodalom kiépítését is tervbe vette. Uralkodása alatt alapították az első francia gyarmatot Kanadában és Indiában. A Nyugat-Indiákon megszerezték Martinique szigetét, Afrikában Szenegált és Madagaszkárt, Dél-Amerikában Francia Guyanát, a Karib-tenger vidékén pedig Haitit. Észak-Amerikában, a Mississippi folyó alsó folyásánál is sikerült gyarmatot létrehozniuk, melyet az uralkodó tiszteletére Louisianának neveztek el.
XIV. Lajos király hetvenkét év uralkodás után, 1715. szeptember 1-én hunyt el Versailles-ban. Halála után az orvosok megállapították, hogy a Napkirálynak – torkossága folytán – az átlagosnál kétszer nagyobb gyomra és belei voltak. A trónon dédunokája, XV. Lajos követte őt. A Napkirály uralkodása alatt a francia monarchia gazdaságilag, kulturálisan és demográfiailag is virágzásnak indult, rengeteget fejlődött a technika és az orvostudomány. Utódai egészen a francia forradalomig az ő dicsőségéből éltek. A XIV. Lajossal kapcsolatos egyik leghíresebb legenda a vasálarcos férfi története. Eszerint a királynak volt egy ikertestvére, azonban – a testvérháborút elkerülendő – a fiatalabbik gyermeket elrejtették a nyilvánosság elől, börtönbe vetették és később – amikor már túlságosan hasonlított ikerbátyjára – arcát vasálarccal takarták el. A legenda először Voltaire-től kapott szárnyra – aki azt állította, egy börtönőrön keresztül igazolni tudja a történetet –, később id. Alexandre Dumas írta meg Bragelonne vicomte című regényében. A Vasálarcos-történet azóta számos filmfeldolgozást is megért, és máig közkedvelt legendája a francia újkornak.
Tegnapi kultbaitünkben Sánta Ferencről, Az ötödik pecsét és a Húsz óra írójáról írtunk. Alább elolvashatod:
