„Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap.”

Sánta Ferenc 1927. szeptember 4-én született Brassóban, egy székely szegényparaszt és egy brassói likőrgyári munkásnő harmadik gyermekeként. „Anyai ágon módom volt megismerni a munkások életét, apai ágon a paraszti sorsot” – mondta később. A nehéz körülmények között élő család sokat vándorolt, nehezen találta a helyét, egzisztenciáját. Ferenc gyerekkorát egy háromszéki faluban, Sepsibükszádon, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron töltötte. A szegénység meghatározó élménye volt ifjú éveinek, írásaiban – különösen pályája első szakaszában – gyakran visszaköszön a nélkülözés, a kilátástalanság témája. A kolozsvári piarista gimnáziumba járt, de kicsapták, miután egy ünnepségen tanárának verse helyett Jókai egyik szatirikus költeményét kezdte szavalni. Átkerült az unitárius gimnáziumba – mint később nyilatkozta, szülei után ennek az iskolának köszönheti a legtöbbet íróként.

A második világháború, Erdély hadszíntérré válása Kolozsvárról Debrecenbe sodorta. A református kollégium diákja lett, azonban itt is balhéba keveredett. Hetedikes korában, 1945-ben társaival a demokrácia nevében diáksztrájkot szerveztek, le akarták mondatni az igazgatót. A sztrájk leverése után önként távozott az iskolából, mielőtt még kirúgták volna. Fizikai munkás lett, a Dorogi Szénbányászati Tröszt pilisszentiváni bányaüzemében dolgozott. 1950-ben Budapestre költözött, ahol vasmunkás lett, később egy traktorgyárban kapott munkát. Időközben megházasodott és négy gyereke született, akik közül a legidősebb Mózsi Ferenc néven szintén író lett.

Sánta írói pályafutása mondhatni egy csodás véletlen következtében indult el. 1953-ban elment egy irodalmi estre, ahol a magyar falu gondjairól-bajairól folyt a beszélgetés. Heves felszólalásban mondta el mindazokat a problémákat, gyötrelmeket, melyek a parasztságot hosszú évtizedek óta sújtják. A híres paraszt-író, Szabó Pál az est végén megkérdezte tőle, szokott-e írni. Hősünk először nemmel válaszolt, de Szabó győzködésére végül mégis hajlandó volt megkeresni egy évvel korábban keletkezett, Sokan voltunk című elbeszélését. A deszkaláda aljára suvasztott, kézzel írt lapokat bevitte a traktorgyárba, legépeltette a szöveget és elküldte Szabónak. A Sokan voltunk 1954 márciusában jelent meg az Irodalmi Újság Fiatalok rovatában, és elemi erővel robbant be az irodalmi köztudatba: egy teljes nemzedék indulóművévé vált. Az elbeszélést ezen a linken online is elolvashatod (érdemes!).

Két évvel később megjelent első novelláskötete Téli virágzás címmel, ugyanebben az évben a Petőfi Kör elnökségi tagja lett. 1958-tól az MTA Irodalomtörténet Intézetének volt a munkatársa. Sánta pályakezdő műveit a hasonló szemléletmód miatt főként Móricz Zsigmond prózájával rokonítják. Mindkét szerző az emberi értékeket, a helytállást, a munka becsületét továbbörökítő szegénység világát ábrázolja. Sánta a népballadák modorában mesél hétköznapi hőseiről, akik méltósággal igyekeznek viselni a mindennapok megpróbáltatásait. Végigküzdendő feladatnak látják az életet, ahol helyt kell állni, bármi történjen is. Szigorú erkölcsi elvek, emberi értékek – a jóság, a tisztesség – szerint élnek. Az író szerint minden élethelyzetben kötelesség embernek maradni. A novellák témája és stílusa egységes: a szerző egyes szám első személyben beszél el gyerekkorában vele megtörtént vagy általa hallott eseményeket. A Sokan voltunkban az apának tragikus döntést kell hoznia: el kell fogadnia a nagyapa halálba készülődését, hogy a gyerekeinek több esélye legyen a túlélésre. A novella kezdő mondatai emlékezetesek: „Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi.”

Egy újabb novelláskötet (Farkasok a küszöbön) után 1963-ban megjelent Sánta első regénye, Az ötödik pecsét. A német megszállás és a nyilasterror idején játszódó történetben egy pesti kocsma törzsvendégei absztrakt erkölcsi kérdésen vitáznak. Vajon ha választhatnának, kinek a bőrében születnének újjá: a zsarnokéban, aki folyamatosan kínozza és megalázza az uralma alatt élőket, de mivel szigetén ez nem számít bűnnek, nincs tisztában saját erkölcstelenségével; vagy egyik alattvalójáéban, aki egész életében válogatott kínzásokat szenved el, de tiszta lelkű marad és így vigasztalhatja a tudat, hogy erkölcsi nagyságát sohasem veszítette el. Még nem sejtik, hogy hamarosan a valóságban, a nyilasok kínzókamrájában kell felelniük a kérdésre.

A Húsz óra (1964) című regényben egy újságíró nyomozásán keresztül – melyben egy 1956 őszén történt gyilkosság szemtanúit keresi – egy magyar falu húsz évének története tárul fel. A főhős és az olvasó megismerkedik a falu közelmúltjának fontos szereplőivel, akik saját szemszögükből mesélik el az eseményeket. A cselekmény három múltbéli csomópont, a földosztás, az ’50-es évek elejének sztálini időszaka és az 1956-os forradalom körül tetőzik, a regény a történelem szubjektív oldalát vizsgálja. Sánta harmadik regénye, az 1966-os Az áruló a huszita háborúk időszakába helyezett történelemfilozófiai meditáció négy lehetséges emberi magatartásról. Ezt az írását két évvel később színpadi művé dolgozta át.

Az 1970-es évektől Sánta az önkéntes száműzetést választotta, visszavonult a nyilvános publikálástól. A hallgatás okát sokan próbálták megfejteni, a legvalószínűbb magyarázat, hogy úgy érezte, az általa vállalt képviseleti írószerepet ellehetetlenítette a felülről vezérelt kultúrpolitika, mely vállalhatatlanná tette számára az írást. A ’60-as években – alkotói csúcsidőszakában –, a konszolidáció idején még úgy érezte, lehetséges megteremteni a társadalmi konszenzust, de hamar rájött, hogy a demokrácia csak látszat, a viszonylagos jólét pedig csak elfedi a társadalom egyre betegebb mivoltát. A következő évtizedekben három regényen is dolgozott és Petőfi utolsó napjairól írt színművet, ezekből meg is jelentek részletek, de a kész művek sohasem láttak napvilágot. Novelláiból az 1970-ben megjelent Isten a szekéren és az 1982-es Kicsik és nagyok nyújtanak jó válogatást.

Sánta kétszer – 1956-ban és 1964-ben – nyert József Attila-díjat, 1973-ban Kossuth-díjjal jutalmazták munkásságát. Az általa írt Halálnak halála című tévéfilm forgatókönyve 1970-ben Monte-Carlóban Arany Nimfa-díjat kapott. A rendszerváltás után, 1991-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2007-ben a középkereszt polgári tagozatát. 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1998-tól Angyalföld díszpolgára volt. Budapesten hunyt el nyolcvanéves korában, 2008. június 6-án. Sírja a Farkasréti temetőben található.

A Sánta Ferenc műveiből készült két leghíresebb filmalkotás Fábri Zoltán nevéhez köthető. Az 1965-ös Húsz óra a korszak jellegzetes közelmúltfilmjeinek egyik jeles alkotása, mely megőrzi a regény szellemiségét és időfelbontásos szerkezetét. A főbb szerepekben többek között Görbe János és Páger Antal remekel. Szintén Fábri rendezte az 1976-os Az ötödik pecsétet, melyet a magyar filmművészet meghatározó remekműveként tart számon a közönség és a kritika. Fábri kiváló rendezése Illés György bravúros operatőri munkájának segítségével, többek között Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc és az utolsó filmszerepében, nyilas vallatóként megjelenő Latinovits Zoltán színészi alakításaival kelti életre a vásznon Sánta tragikus és mélyen filozofikus művét. Három évtizeddel később, Jordán Tamás rendezésében a Nemzeti Színházban bemutatták a történet színpadi változatát is.

Tegnapi kultbaitünkben a nagyszerű pap és feltaláló, Jedlik Ányos életéről és munkásságáról írtunk: