„Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap.”

Ezzel a mondattal kezdődik mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse, Sánta Ferenc legelső elbeszélése, a Sokan voltunk. A történet egy négygyermekes erdélyi parasztcsalád otthonában indul, egy kis faluban, ahol munkanélküliség, fagyoskodás és mindennapos éhezés teszi elviselhetetlenné a jelent és kilátástalanná a jövőt. A falu idős lakosai, hogy megmentsék gyerekeiket, unokáikat az éhhaláltól, egymás után mennek el „a Büdösbe” – meghalni.

Sánta Ferenc 1927. szeptember 4-én született Brassóban, egy székely szegényparaszt és egy brassói likőrgyári munkásnő harmadik gyermekeként. „Anyai ágon módom volt megismerni a munkások életét, apai ágon a paraszti sorsot” – mondta később. A nehéz körülmények között élő család sokat vándorolt, nehezen találta a helyét, egzisztenciáját. Ferenc gyerekkorát egy háromszéki faluban, Sepsibükszádon, majd Marosvásárhelyen és Kolozsváron töltötte. A szegénység meghatározó élménye volt ifjú éveinek, írásaiban – különösen pályája első szakaszában – gyakran visszaköszön a nélkülözés, a kilátástalanság témája. A kolozsvári piarista gimnáziumba járt, de kicsapták, miután egy ünnepségen tanárának verse helyett Jókai egyik szatirikus költeményét kezdte szavalni. Átkerült az unitárius gimnáziumba – mint később nyilatkozta, szülei után ennek az iskolának köszönheti a legtöbbet íróként.

A második világháború, Erdély hadszíntérré válása Kolozsvárról Debrecenbe sodorta. A református kollégium diákja lett, azonban itt is balhéba keveredett. Hetedikes korában, 1945-ben társaival a demokrácia nevében diáksztrájkot szerveztek, le akarták mondatni az igazgatót. A sztrájk leverése után önként távozott az iskolából, mielőtt még kirúgták volna. Fizikai munkás lett, a Dorogi Szénbányászati Tröszt pilisszentiváni bányaüzemében dolgozott. 1950-ben Budapestre költözött, ahol vasmunkás lett, később egy traktorgyárban kapott munkát. Időközben megházasodott és négy gyereke született, akik közül a legidősebb Mózsi Ferenc néven szintén író lett.

Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?

Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.

Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.

Sánta írói pályafutása mondhatni egy csodás véletlen következtében indult el. 1953-ban elment egy irodalmi estre, ahol a magyar falu gondjairól-bajairól folyt a beszélgetés. Heves felszólalásban mondta el mindazokat a problémákat, gyötrelmeket, melyek a parasztságot hosszú évtizedek óta sújtják. A híres paraszt-író, Szabó Pál az est végén megkérdezte tőle, szokott-e írni. Hősünk először nemmel válaszolt, de Szabó győzködésére végül mégis hajlandó volt megkeresni egy évvel korábban keletkezett, Sokan voltunk című elbeszélését. A deszkaláda aljára suvasztott, kézzel írt lapokat bevitte a traktorgyárba, legépeltette a szöveget és elküldte Szabónak. A Sokan voltunk 1954 márciusában jelent meg az Irodalmi Újság Fiatalok rovatában, és elemi erővel robbant be az irodalmi köztudatba: egy teljes nemzedék indulóművévé vált. Az elbeszélést ezen a linken online is elolvashatod (érdemes!).

Két évvel később megjelent első novelláskötete Téli virágzás címmel, ugyanebben az évben a Petőfi Kör elnökségi tagja lett. 1958-tól az MTA Irodalomtörténet Intézetének volt a munkatársa. Sánta pályakezdő műveit a hasonló szemléletmód miatt főként Móricz Zsigmond prózájával rokonítják. Mindkét szerző az emberi értékeket, a helytállást, a munka becsületét továbbörökítő szegénység világát ábrázolja. Sánta a népballadák modorában mesél hétköznapi hőseiről, akik méltósággal igyekeznek viselni a mindennapok megpróbáltatásait. Végigküzdendő feladatnak látják az életet, ahol helyt kell állni, bármi történjen is. Szigorú erkölcsi elvek, emberi értékek – a jóság, a tisztesség – szerint élnek. Az író szerint minden élethelyzetben kötelesség embernek maradni. A novellák témája és stílusa egységes: a szerző egyes szám első személyben beszél el gyerekkorában vele megtörtént vagy általa hallott eseményeket. A Sokan voltunkban az apának tragikus döntést kell hoznia: el kell fogadnia a nagyapa halálba készülődését, hogy a gyerekeinek több esélye legyen a túlélésre. A novella kezdő mondatai emlékezetesek: „Már harmadik hónapja éheztünk, s két hete csak egyszer ettünk egy nap. Anyám már marékkal mérte a puliszkát. Egy marék, két falás, másnapig semmi.”

Egy újabb novelláskötet (Farkasok a küszöbön) után 1963-ban megjelent Sánta első regénye, Az ötödik pecsét. A német megszállás és a nyilasterror idején játszódó történetben egy pesti kocsma törzsvendégei absztrakt erkölcsi kérdésen vitáznak. Vajon ha választhatnának, kinek a bőrében születnének újjá: a zsarnokéban, aki folyamatosan kínozza és megalázza az uralma alatt élőket, de mivel szigetén ez nem számít bűnnek, nincs tisztában saját erkölcstelenségével; vagy egyik alattvalójáéban, aki egész életében válogatott kínzásokat szenved el, de tiszta lelkű marad és így vigasztalhatja a tudat, hogy erkölcsi nagyságát sohasem veszítette el. Még nem sejtik, hogy hamarosan a valóságban, a nyilasok kínzókamrájában kell felelniük a kérdésre.

A Húsz óra (1964) című regényben egy újságíró nyomozásán keresztül – melyben egy 1956 őszén történt gyilkosság szemtanúit keresi – egy magyar falu húsz évének története tárul fel. A főhős és az olvasó megismerkedik a falu közelmúltjának fontos szereplőivel, akik saját szemszögükből mesélik el az eseményeket. A cselekmény három múltbéli csomópont, a földosztás, az ’50-es évek elejének sztálini időszaka és az 1956-os forradalom körül tetőzik, a regény a történelem szubjektív oldalát vizsgálja. Sánta harmadik regénye, az 1966-os Az áruló a huszita háborúk időszakába helyezett történelemfilozófiai meditáció négy lehetséges emberi magatartásról. Ezt az írását két évvel később színpadi művé dolgozta át.

Sánta Ferenc 1963-ban
Sánta Ferenc 1963-ban

Az 1970-es évektől Sánta az önkéntes száműzetést választotta, visszavonult a nyilvános publikálástól. A hallgatás okát sokan próbálták megfejteni, a legvalószínűbb magyarázat, hogy úgy érezte, az általa vállalt képviseleti írószerepet ellehetetlenítette a felülről vezérelt kultúrpolitika, mely vállalhatatlanná tette számára az írást. A ’60-as években – alkotói csúcsidőszakában –, a konszolidáció idején még úgy érezte, lehetséges megteremteni a társadalmi konszenzust, de hamar rájött, hogy a demokrácia csak látszat, a viszonylagos jólét pedig csak elfedi a társadalom egyre betegebb mivoltát. A következő évtizedekben három regényen is dolgozott és Petőfi utolsó napjairól írt színművet, ezekből meg is jelentek részletek, de a kész művek sohasem láttak napvilágot. Novelláiból az 1970-ben megjelent Isten a szekéren és az 1982-es Kicsik és nagyok nyújtanak jó válogatást.

Sánta kétszer – 1956-ban és 1964-ben – nyert József Attila-díjat, 1973-ban Kossuth-díjjal jutalmazták munkásságát. Az általa írt Halálnak halála című tévéfilm forgatókönyve 1970-ben Monte-Carlóban Arany Nimfa-díjat kapott. A rendszerváltás után, 1991-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2007-ben a középkereszt polgári tagozatát. 1994-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 1998-tól Angyalföld díszpolgára volt. Budapesten hunyt el nyolcvanéves korában, 2008. június 6-án. Sírja a Farkasréti temetőben található.

A Sánta Ferenc műveiből készült két leghíresebb filmalkotás Fábri Zoltán nevéhez köthető. Az 1965-ös Húsz óra a korszak jellegzetes közelmúltfilmjeinek egyik jeles alkotása, mely megőrzi a regény szellemiségét és időfelbontásos szerkezetét. A főbb szerepekben többek között Görbe János és Páger Antal remekel. Szintén Fábri rendezte az 1976-os Az ötödik pecsétet, melyet a magyar filmművészet meghatározó remekműveként tart számon a közönség és a kritika. Fábri kiváló rendezése Illés György bravúros operatőri munkájának segítségével, többek között Őze Lajos, Márkus László, Bencze Ferenc és az utolsó filmszerepében, nyilas vallatóként megjelenő Latinovits Zoltán színészi alakításaival kelti életre a vásznon Sánta tragikus és mélyen filozofikus művét. Három évtizeddel később, Jordán Tamás rendezésében a Nemzeti Színházban bemutatták a történet színpadi változatát is.

Tegnapi kultbaitünkben a nagyszerű pap és feltaláló, Jedlik Ányos életéről és munkásságáról írtunk:

Mustra

Kérjük, támogasd munkánkat te is azzal, hogy engedélyezed a hirdetések megjelenítését az oldalon. Lapunk bevételi forrását ezek a hirdetések jelentik, így elengedhetetlenek ahhoz, hogy cikkeinket ingyenesen olvashassátok.

A hirdetések megjelenését engedélyezheted külön a Dívány.hu oldalra is, vagy a kiegészítő program teljes kikapcsolásával az összes általad látogatott site-ra.