II. (Hódító) Mehmed szultán 1451-ben lépett az Oszmán Birodalom trónjára. A mérhetetlen ambíciójú uralkodó egy évvel később elfoglalta a Bizánci Birodalom egykori fővárosát, a több százezres lakosú Konstantinápolyt (ma Isztambul), és belekezdett hódító terveinek megvalósításába. A keresztény Európán azonnal páni félelem lett úrrá – a törökök nemcsak jobban szervezettek és hadképesebbek voltak, de az Európára ekkoriban jellemző széttagoltság és politikai megosztottság is komoly hátrányt jelentett. Mehmed 1454-es sikeres szerbiai hadjárata után egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a következő célpont a Magyar Királyság lesz, amely Európa kapujaként szolgál a hódító hadaknak. A hírek szerint a szultán Nándorfehérváron (ma Belgrád) kívánt csapást mérni a magyar végvárrendszerre. A török uralkodó állítólag kijelentette: reggelijét Nándorfehérváron, ebédjét Budán, vacsoráját pedig Bécsben fogja elfogyasztani.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
A veszély ellenére Magyarországon semmi jele sem volt az összefogásnak: a bárói családok ligákba tömörültek, egyesek V. László királyt, mások a híres törökverő erdélyi vajdát, Hunyadi Jánost támogatták. A nemesek nem tudtak megegyezni a közös hadsereg felállításáról, az 1456. áprilisi országgyűlés kudarcba fulladt. A török invázió hírére III. Callixtus pápa megpróbált keresztes hadakat toborozni, de erőfeszítései sikertelenek maradtak. A pápa végső elkeseredésében, három héttel a csata előtt elrendelte, hogy minden keresztény templomban a szokásos reggeli és esti harangszó helyett délben kongassák meg a harangokat, mellyel a hívőket emlékeztetik rá, hogy imáikkal segítsék a török ellen harcolókat. Még baljós égi jel is kísérte a küszöbönálló inváziót: hatalmas üstökös jelent meg az égen, melynek csóvája kelet felé mutatott – ezt úgy értelmezték, mint a kereszténységre mért, keletről érkező halálos csapás előjelét. Egyedül Kapisztrán Jánosnak, az akkor már hetvenéves itáliai ferences hitszónoknak sikerült – többségében szerb és magyar népfelkelőkből, fegyvert fogott parasztokból – 30 ezer fős irreguláris sereget felállítania, mely aztán fontos szerepet játszott a nándorfehérvári ütközet kimenetelében.
A tétlenség miatt Nándorfehérvár várkapitányának, Szilágyi Jánosnak és sógorának, Hunyadinak egyedül kellett szembenéznie a várható török támadással. Szilágyi hétezer várvédő katonával várta Mehmed seregét, mely a korabeli híresztelések szerint 150 ezer főt számlált. Ezek a jelentések erősen túlzók, de a történészek szerint a szultánnak legalább 50-60 ezer katona állt rendelkezésére. Az oszmán sereg július 4-én kezdte meg a vár ágyúzását. A terv az volt, hogy először intenzív ágyútűzzel porig rombolják a falakat, majd a várba benyomulva elbánnak a megmaradt védőkkel. A várvédők nem szenvedtek komolyabb veszteségeket, de az élelmük egyre fogytán volt. Mehmed kétszáz hajóval ostromzárat vont a vár köré, hogy megakadályozza a felmentő seregek bejutását. Hunyadi azonban felfedezte a törökök védelmi hibáját: nem szállták meg a Duna és a Száva túlpartját. A vajda így 12 ezer fős seregével megsemmisítette a hajózárat, és bejutott a várba sógora segítésére.
A szultán innentől lépéshátrányban volt. Seregét ellátási nehézségek és a táborban kitört járványok sújtották, a Száva túlpartján pedig megjelent Kapisztrán János keresztes serege. Mehmednek mégis volt oka az optimizmusra, ugyanis addigra már szinte porrá lőtték a várfalakat, és katonái továbbra is túlerőben voltak. Július 21-én – tudva, hogy a tétlenség csak ront a helyzeten – a szultán elrendelte a végső rohamot a vár ellen. A török sereg előrenyomulásának a várvédők nem tudtak ellenállni, hamarosan már a vár falain belül folyt a küzdelem, és nagy esély volt rá, hogy a szultán katonái sikeresen elfoglalják Nándorfehérvárt. A legenda szerint a hadi szerencse akkor fordult meg váratlanul, amikor egy török katona megpróbálta kitűzni az oszmán félholdas zászlót a vár tornyára (Mehmed pasaságot és busás jutalmat ígért annak, akinek sikerül feltennie a lobogót). Az egyik várvédő azonban, Dugovics Titusz, magával együtt a mélybe rántotta a török katonát, saját élete árán akadályozva meg az ellenséges zászló kitűzését. Dugovics alakja a hős önfeláldozás mintaképe lett a magyar népi emlékezetben, bár a jelenlegi történelmi kutatások szerint valószínűleg fiktív személyről van szó, aki sohasem létezett. Az elbeszélések szerint a hajnali derengésben messziről is látható jelenet összezavarta a törököket, a várvédőkre viszont lelkesítően hatott.
Akár megtörtént ez az eset, akár nem, a magyar katonák elszántsága hirtelen megugrott, Hunyadi és Szilágyi erői, akiknek a Kapisztrán táborából érkezett erősítés is segített, sikeresen visszaverték a támadást, és július 22-én reggelre kiszorították a török sereget a városból. A szultán tanácsadói azt javasolták vezérüknek, hogy vonuljon vissza, Mehmed azonban pihenőt rendelt el, és újabb roham megindítását tervezte. A véletlen szerencse azonban a magyarok kezére játszott, és végleg eldöntötte a csata kimenetelét. Kapisztrán néhány fegyelmezetlen katonája a parancs ellenére átkelt a folyón, és nyilazni kezdte a török tábort. Példájukat egyre többen követték, a török szpáhik és janicsárok pedig hadrendbe álltak, hogy visszaverjék a támadást. Kapisztrán, hogy megakadályozza az összecsapást, csónakba szállt és elindult a katonái felé, azok viszont azt hitték, épp a támadás megindítása céljából igyekszik feléjük. A keresztes had átúszott-evezett a Száván, hogy megrohamozza Mehmed katonáit. A meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták a táborukat és az ágyúikat. Hunyadi erre a hírre gyorsan reagált: katonáival kitört a várból, és elfoglalta a török hadállásokat. Az ágyúkat megkaparintva saját tűzerejükkel lőtte a szultán katonáit. Rövid, de annál véresebb ütközet következett, melyben a várvédők és a keresztesek felőrölték és megfutamították az ostromló hadakat.
A cikk az ajánló után folytatódik
Megjelent az új Dívány-könyv!
A Dívány magazin új kötetével egy igazi 20. századi kalandozásra hívunk. Tarts velünk és ismerd meg a múlt századi Magyarországot 42 emberi történeten keresztül!
Tekintsd meg az ajánlatunkat, kattints ide!
hirdetés
A szégyenteljes vereség után Mehmed – aki állítólag öngyilkos akart lenni – azonnal visszavonulót fújt. A korszak legfélelmetesebb hódító serege megfutamodott, a történelmi jelentőségű diadalt pedig Európa-szerte ünnepelték. Callixtus pápához augusztus 6-án jutott el az örömteli hír – a pápa elrendelte, hogy ez a nap az Úr színeváltozásának napjaként hivatalos ünnep legyen a keresztény egyházban. A déli harangszó szintén hagyománnyá vált, de már nem a könyörgésként, hanem a győzelem iránti hála kinyilvánításaként. Hunyadi a sikeren felbuzdulva egy törökellenes hadjárat megindítását tervezte: úgy gondolta – tévesen –, hogy az európai keresztes hadak képesek lehetnek visszafoglalni Konstantinápolyt. A nándorfehérvári hős azonban nem sokkal a diadal után, augusztus 11-én a táborban kitört pestisjárványban elhunyt. Októberben Kapisztrán is a pestis áldozatául esett. A két hős halálával a lelkesedés alábbhagyott. Habár a nándorfehérvári diadal kihasználatlan maradt, a győzelemmel sikerült majdnem hetven évre megakadályozni a török inváziót. Nándorfehérvárt végül 1521. augusztus 29-én vették be I. Szulejmán hadai.
Tegnap is volt kultbait – ha lemaradtál róla, itt elolvashatod:
