Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Szondy György, aki Drégely védelmezőjeként vonult be a történelembe és – Arany János révén – az irodalomba.
Július 9-én halt hősi halált Drégely várának vitéz kapitánya, Szondy György, aki az utolsó emberig védte a várat a százszoros török túlerő ellen. Alakját többek között Arany János balladája őrzi.
Szondy (egyes levelekben más írásmóddal: Szondi) György életéről kevés információ maradt az utókorra. 1504 körül születhetett, valószínűleg nem volt nemesi származású. Egyetlen családtagjáról, Jakab nevű testvéréről van tudomásunk, aki feltehetőleg mezővárosi polgár volt. Eredeti családneve Suhó, ő maga vette fel a Szondy nevet, amit valószínűleg a nyugat-bácskai Szond város (ma a szerbiai Sonta) nyomán képzett. Ebből a történészek arra következtetnek, hogy családja a Délvidékről származik, innen kerültek át a szintén délvidéki Révay család szolgálatában Magyarország északi részére, a török hódítás elől menekülve.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Szondy már fiatalon Révay Ferenc nádorhelyettes szolgálatában állt, a nemes úr szklabinyai udvarában nőtt fel. Révay taníttatta olvasásra és humán műveltségre csakúgy, mint kardforgatásra, az ő oldalán harcolt a végzetes mohácsi ütközetben, majd végvári vitézként szerzett magának hírnevet. Az 1540-es évek közepén Várday Pál esztergomi érsek kinevezte őt Drégely várának parancsnokává és az uradalom intézőjévé. A vár ekkoriban az érsek tulajdonában volt, Visegrád, Esztergom és Nógrád várainak eleste után pedig a török sereggel szembeni védelem frontvonalába került. Várday tudta, hogy csak egy rendkívüli tehetségű vitéz képes megvédeni a vadászkastélyként használt, hadászati célokra nem igazán alkalmas várat az ádáz ellenségtől.
Szondynak azonban nem volt könnyű dolga: szerette volna megerősíteni a várat, növelni a védők létszámát, gyarapítani a muníciót. Több levele is fennmaradt, melyekben anyagi segítséget remélve kérelemmel fordult Várday érsekhez, Ferdinánd királyhoz és Erazmus von Teuffel felvidéki főkapitányhoz is, de ezekkel nem sok eredményt ért el. A kapitány még azt az ötletet is felvetette, hogy rombolják le Drégely várát, és a helyére építsenek egy sokkal jobban védhető erődítményt. Habár a királyi udvar fontolóra vette a javaslatot, pénzhiány miatt végül elvetették. Várday 1549-ben elhunyt, halálával pedig Szondy legfőbb anyagi támogatóját veszítette el. Innentől csak a Magyar Kamarától remélhetett segítséget, a királynak azonban nem volt lehetősége a megfelelő módon támogatni őt. A várat tizenhat lovas, hatvan gyalogos, egy tüzér és három várőr, összesen nyolcvan katona védte.
1552 júniusában a török bevette Veszprémet, és bizonyossá vált, hogy hamarosan megindul a bányavárosok ellen. Szondynak a kérvényeivel sikerült elérnie, hogy a király 40 gyalogos katonát, Selmecbánya pedig 26 zsoldost küldjön Drégelyre. Alkapitánya, Bekefalvay Gergely azonban – mivel zsoldját nem fizették ki –, eltávozott a várból és magára hagyta Szondyt a védelem vezetésével. A királyi kamara Szondynak is tartozott 322 aranyforinttal, de a török rohamosan közeledett, ezért nem volt ideje és lehetősége felmenni Budára behajtani a követeléseit. A védelem esélyeit tovább rombolta, hogy egy villámcsapás felrobbantotta a muníció és a puskapor jelentős részét.
A várvédők ilyen körülmények között várták Hádim Ali budai pasa tizenkétezer fős seregét, amely július 6-án vonult Drégely vára alá. A pasa próbálta rábeszélni Szondyt a megadásra, de a kapitány hajthatatlan maradt. Az oszmán tüzérség két napig lőtte a várat, ezalatt a kaputorony leomlott, a falakon pedig hatalmas rések keletkeztek. Ezután indult meg a török gyalogsági roham, amelyet – nagy meglepetésre – Szondy és maroknyi serege sikeresen visszavert, komoly veszteségeket okozva az elbizakodott támadóknak. A pasa ezután újra parancsot adott az ágyúsoknak a vár bombázása. Ekkor az ágyúgolyók már a belső tereket is elérték, és hatalmas pusztítást végeztek. Július 9-re az ostromlók romhalmazzá lőtték a várat. Ali ekkor Mártont, a szomszédos Oroszi város papját küldte be, hogy rábeszélje Szondyt a megadásra. A kapitány azonban másodszorra is visszautasította az ajánlatot és úgy döntött, maradék embereivel felkészül a végső rohamra.
A források és Arany balladája szerint Szondy kihozatta két fiatal énekes apródját a várból, és két török rab kíséretében Ali pasához küldte őket. Azt kérte a pasától, hogy a két fogoly életéért cserébe fogadja be és nevelje katonává a fiúkat, őt magát pedig részesítse tisztességes temetésben. A kapitány ezután összegyűjtött minden értékes tárgyat a várban, és – nehogy a török kezére jussanak – az udvaron máglyán elégette őket. Ugyanebből az okból a lovait is leszúrta. A végső roham órákig tartott: Szondy és maroknyi serege a legutolsó pillanatig kitartott. Az oszmán sereg végül mind egy szálig lekaszabolta a várvédőket, köztük a vitéz kapitányt, Szondy Györgyöt is.
A csata után Ali pasa megkerestette Szondy holttestét. A kapitány levágott fejét győzelmi jelképként díszszemlére tetette, de azután tartotta magát az ígéretéhez, és katonai temetésben részesítette a várvédőt, akinek hősiessége őt magát is lenyűgözte. Katonái előtt magasztaló beszédben méltatta Szondyt, és emlékére kopjafát tűzetett a sírra. Teuffel csak azután indult meg seregével Drégelybe, hogy a vár már odaveszett. Kísérlete a visszafoglalásra azonban sikertelen volt: Ali pasa elébe ment, és Palásthnál csúnya vereséget mért rá. A hódítók helyreállították a szétlőtt várat, és őrséggel látták el. Drégely vára a 16. század végéig török, majd a 17. század második feléig magyar használatban volt.
Szondy György legendája a várkapitány hősi halála után azonnal szárnyra kapott. Tinódi Lantos Sebestyén egy évvel a csata után írta Budai Ali basa históriája című siralmas énekét, melyben az ország védői számára ösztönző példaként állította Szondy és vitézei hős helytállását. Az alacsony sorból származó, magát tehetsége és kitartása révén felküzdő spártai jellemű férfiú, aki a legnehezebb körülmények közepette sem hátrál meg, könnyen vált nemzeti hőssé és ihlette meg a legnagyobb magyar költőket, írókat. Kölcsey Ferenc 1830-ban írta a várkapitány tiszteletére Szondi című költeményét, Czuczor Gergely pap-költő két évvel később költötte Szondi című balladáját. Utóbbi ihletésére született 1856-ban Arany János híres balladája, a Szondi két apródja. Arany szintén a várvédők hősiességét hirdette – amire a maga korában is nagy szükség volt. Jókai Mór A magyar nemzet története regényes rajzokban című művének egyik fejezetét szentelte a drégelyi hősnek.
A ma Nógrád megyében található Drégelypalánkon Szondy György sírját Kő Pál szobrászművész 1988-ban felavatott emlékműve, az ún. Szondy-szarkofág jelöli. A vár romjainál tábla őrzi a hős kapitány emlékét. Budapesten a Kodály köröndön áll Szondy György bronzszobra, Marton László alkotása, melyet 1955-ben adtak át. Szintén Budapest belvárosában, az Oktogon és a Nyugati tér közötti Szondi utca sarkán látható Haranghy Jenő festő- és iparművész alkotása, a Szondyt, legendabeli két apródját és a várostrom jeleneteit ábrázoló nagy méretű mozaik.
Lemaradtál a tegnapi kultúraadagról? Innen pótolhatod:
