Kirúgták az iskolából, ördögűző intézetébe adták a szülei

Hermann Karl Hesse, a Nobel-díjas író 1877. július 2-án született Calw városában, a Német Birodalom Baden-Württenberg tartományában. Szülei mindketten protestáns lelkészek voltak, akik éveket töltöttek Indiában és a Távol-Keleten hittérítőként. Anyai nagyapja is híres orientalista volt. Erősen vallásos nevelést kapott, de ugyanennyire hatottak rá a keleti kultúrák is. Apja balti-orosz, anyja pedig francia származású volt, ami miatt mindketten kissé idegennek érezték magukat a német kispolgári közegben, ez az élmény szintén maradandó nyomot hagyott Hesse világképén. Szülei második gyermeke volt, nővérével egész életében szoros kapcsolatot tartott fenn.

Az ifjú Hermann műveltsége és tehetsége már korán megmutatkozott. Nagyapja hatalmas könyvtárat tartott fenn, ahol falta a könyveket, közben saját maga is verseket írt. A festészet és a zene is érdekelte. Hegedülni tanult, testvéreivel és édesanyjával házi koncerteket adtak. Tizenöt évesen mégis abbahagyta a zenélést, hegedűjét pedig öccsének ajándékozta. A család egy ideig Baselben élt, ahol a szülei a helyi Misszionárius Társaságnál tevékenykedtek, majd visszaköltöztek Calw-ba, Hermann itt kezdte az iskolát. Családjából egyedüliként megkapta a baden-württenbergi állampolgárságot. Tizennégy évesen szülei egy bentlakásos evangélikus kollégiumba küldték szeminaristának. Nem bírta elviselni az intézet szigorú légkörét, ezért a következő tavasszal megszökött, mire – azzal az indokkal, hogy rossz hatással van a társaira – kicsapták az iskolából. A depresszióval küzdő kamasz fiút szülei az ördögűző tevékenységéről híres Christoph Blumhardt atya által vezetett Bad Boll-i intézetbe küldték. Hermann itt pisztolyt vásárolt és öngyilkosságot kísérelt meg. Egy Stuttgart melletti elmegyógyintézetbe került gyógykezelésre, ahol több hónapot töltött el. Terápiaként az értelmi fogyatékos gyerekek tanításában és a kerti munkákban segített.

Az intézetből kikerülve visszaköltözött a szülői házba és beiratkozott a gimnáziumba. Sikeres érettségit tett, de mégsem tanult tovább. Tizenöt hónapig dolgozott segédként a claw-i Perrot toronyóragyárban, majd egy könyvesboltban lett kisegítő, ahol a könyvek csomagolása, ellenőrzése és szortírozása volt a feladata. Ekkor már tudatosan készült arra, hogy író lesz. Szabadidejében szorgosan művelte magát, a világirodalom remekműveit olvasta, ugyanúgy rajongott a görög mitológiáért, mint Goethe-ért és Turgenyevért. Szülei vallásos világképéből egyre inkább kiábrándult, álszentségnek gondolta. 1896-ban megjelent első verse, a Madonna egy bécsi folyóirat hasábjain. Két évvel később első verseskötetét is kiadták Romantikus dalok címen, melyet Egy éjfél utáni óra címmel követett a második. Egyik könyv sem volt különösebben sikeres, de jó kritikákat kaptak, Rilke is elismerően nyilatkozott róluk. 1899-ben Hesse Baselba költözött, ahol egy antikváriumban dolgozott, közben egy helyi újságnak írt, minek köszönhetően ismertségre tett szert. A baseli környezet – ahol szülei ismeretségei révén több neves értelmiségi társaságba is bejárást nyert – inspirálóan hatott rá. Többször járt Olaszországban is, felfedezte a nagyobb olasz városokat, Milánót, Firenzét, Velencét.

1904-ben megházasodott, egy tudós családból származó svájci fényképésznőt, Maria Bernuollit vette el, aki kilenc évvel idősebb volt nála. A párnak három fiúgyermeke született. Ugyanebben az évben jelent meg áttörést hozó regénye, a Peter Camenzind. A fejlődésregény hőse egy fiatal férfi (Hesse kvázi alteregója), aki – mint az író legtöbb alakja – önmagát keresi, az élet értelmét próbálja felkutatni. Otthagyja szülőfaluját és bejárja Európa városait, de csalódik az emberi civilizációban, és a lét értelmét végül a szeretetben találja meg. Második regénye, a Kerék alatt Hesse gyermek- és ifjúkori élményeit dolgozta fel. Ekkoriban már szabadúszó íróként dolgozott, közben több folyóiratban is publikált rendszeresen, haladó politikai nézeteket hangoztatott. Családjával vidékre költöztek, a falusi életet azonban nem sokáig bírta, így az 1910-es évek elején Bernben telepedtek le. Hesse házassága nem volt felhőtlen: a visszahúzódó, érzékeny Mariával nem mindig találták meg a közös hangot. 1911-ben indiai utazást tett, ahol meglátogatta szülei egykori missziós helyszíneit, ebből az élményből született Jegyzetek Indiáról című műve. Tiltakozott az első világháború kitörése ellen, pacifista gondolatait több újságcikkben is megosztotta a közönséggel. Emiatt nem engedték haza Németországba, továbbra is Svájcban maradt, ahol részt vett egy fogolysegélyező szervezet munkájában. 1916-ban meghalt az édesapja, legkisebb fia súlyos beteg lett, feleségét pedig skizofréniával kezelték. A magánéleti válságok hatására ő maga is összeroppant. Felépülésében a pszichoanalízis segített, ami műveire is jelentős hatást gyakorolt a következő években.

A háború után úgy döntött, továbbra is Svájcban marad. 1919-ben újabb fejlődésregénye jelent meg Demian címmel, melyet Emil Sinclair álnéven adott ki. A ’20-as években egyre inkább eltávolodott a nyugati kultúrától – érdeklődése a keleti filozófiák és vallások, illetve a pszichoanalízis felé fordult. 1922-ben jelent meg legsikeresebb regénye, a Sziddhárta, mely Buddha ifjúkorát dolgozta fel. A regény – melyet negyvenkét nyelvre fordítottak le és sok millió példányban fogyott – hőse ismét egy önmagát kereső, kora társadalmától elforduló ember. Hesse megkapta a svájci állampolgárságot, elvált a feleségétől, majd ismét megházasodott. Ez alkalommal egy nálánál húsz évvel fiatalabb énekesnőt, Ruth Wengert vette el, a kapcsolat azonban rövid életűnek bizonyult, mindössze három év után válással végződött.

Ekkoriban írta A pusztai farkas című regényét, melynek hőse egy magányos értelmiségi, aki a benne élő „két tudattal”, a jó és a rossz lélekkel küzd, és próbálja legyőzni az öngyilkosság démonát. Az erősen pszichologizáló, a személyiség rejtelmeit, ellentmondásait kutató regény nem a saját korában, hanem évtizedekkel később, az 1960-as években vált kultuszregénnyé. A korabeli ellenkultúra, a hippik és a szüleik egzisztenciájából kiábrándult fiatalok saját szellemi előzményüket találták meg Hesse művében (amihez a regény vége felé található hosszú, kábítószeres utazásra hajazó, látomásos rész is hozzájárult). Nem véletlen, hogy a korszak ikonikus rockzenekara, a Szelíd motorosok főcímdalát (Born to be Wild) előadó Steppenwolf is Hesse regénye után kapta a nevét. Hesse következő regénye, az 1930-ban megjelent Narziss és Goldmund a középkorban játszódik, hősei azonban modern létkérdéseken őrlődnek. A történet egy kolostori iskola aszkéta paptanára és neveltje, egy művészi ambíciókat dédelgető, kicsapongó ifjú barátságáról szól. A két alak két archetípust, a gondolkodót és a művészt jeleníti meg: az elme, a megfontolt gondolkodás és az ösztönök, a szenvedély együttélését szimbolizálják.

A regényben Hesse a korszakban egyre inkább előretörő szélsőjobboldali mozgalmakra és antiszemitizmusra is reflektál: Goldmund szemtanúja lesz, amint pestisjárvány idején a falvakban zsidókat égetnek el élve, mert azt hiszik, az ő átkozódásuk hozta a nép fejére a halálos kórt. Nem véletlen, hogy a gyűlölködés ellen kiálló regény nem lett különösebb siker, főként Németországban bírálták sokan. A náci hatalomátvétel után a Josef Goebbels által irányított kultúrpolitika sokat bírálta Hessét, károsnak nyilvánították regényeit. A Narziss és Goldmundot csak azzal a feltétellel lettek volna hajlandók másodszorra is kiadni, ha az író törli belőle a pogromra utaló részeket, ő azonban erre nem volt hajlandó. Hesse lemondott a Porosz Íróakadémián betöltött tisztségéről, svájci otthonában pedig számos üldözöttnek nyújtott segítséget. Köztük voltak olyan, Németországot elhagyó értelmiségiek, mint Thomas Mann és Bertold Brecht, de zsidó menekülteknek is segített biztonságban elhagyni a Harmadik Birodalom területét. Időközben harmadszorra is megnősült, Ninon Dolbin osztrák művészettörténészt vette feleségül. A kapcsolat ezúttal tartósnak bizonyult, a pár az író haláláig együtt maradt.

Hesse a ’30-as években kezdte el írni nagyszabású regényét, Az üveggyöngyjátékot, ami életműve betetőzésének számít. A cselekmény a 2200. évben játszódik, egy tudós utópiában, Kasztáliában, ahol a világ erkölcstelensége elől elmenekült, magányukba elzárkózott tudós-szerzetesek egy különleges játékot találtak ki, mely a tudomány, a szellem és a tiszta művészet csúcsát foglalja magába. A tudósállam játékmestere azonban felismeri az üveggyöngyjáték öncélúságát, és inkább a valóságban keresi a szellemi kihívást, gyerekek nevelője lesz. Végül azonban elpusztul, ugyanis a világba kilépve sem talál lehetőséget az élet elviselésére. A komplex és rendkívül sokrétű gondolatisággal átitatott regény hosszú évek munkája után, 1943-ban jelent meg Zürichben.

A világháború végét követően, a náci rezsim bukásával Hesse művei újra megjelenhettek szülőhazájában. Alkotói kedve azonban ekkoriban alábbhagyott, ettől kezdve már nem írt több regényt, csak elbeszéléseket és verseket. Idejét egyre jobban lekötötte nagy szenvedélye, a levelezés. Az utókorra több mint 35 ezer válaszlevél maradt, melyeket Hesse levelezőpartnereitől kapott, akik között ott szerepelt Thomas Mann, Romain Rolland, de a Svájcban élő magyar klasszika-filológus, Kerényi Károly is. Hesse annyira szeretett levelezni, hogy minden neki címzett levélre saját maga válaszolt, nem alkalmazott titkárt az efféle ügyek intézésére. 1951-ben külön kötetben publikálta legérdekesebb leveleit, szám szerint mintegy kétszázat. Munkásságáért 1946-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat, ugyanebben az évben Frankfurt városa neki ajánlotta a Goethe-díjat. A következő évben a berni egyetem díszdoktorává avatták. Hetvenötödik születésnapja alkalmából Németországban hat kötetben kiadták összegyűjtött verseit. Később prózai írásai is megjelentek gyűjteményes kiadásban. Hesse szintén fontos szerepet vállalt az irodalom népszerűsítésében. Életében több mint háromezer kritikát írt, a „könyvek nagyköveteként” igyekezett megtalálni a hangot az olvasók és a szerzők között. Könyvkritikáit szintén összegyűjtötték, a kiadás öt kötetet számlál.

Nyolcvanötödik születésnapja után nem sokkal agyvérzést kapott, és 1962. augusztus 9-én svájci otthonában, Montagnolában elhunyt. Földi maradványait a város melletti San Abbondio temetőben helyezték örök nyugalomra. Emlékére két irodalmi díjat is alapítottak, szülővárosa, Calw díszpolgárává avatta. Németországban és Svájcban is számtalan iskola őrzi a nevét. Szülőházában 1990 óta működik a Hermann Hesse múzeum, mely kilenc teremben mutatja be a Nobel-díjas író, költő életét és munkásságát. Hesse egész életét a humanista eszmék szolgálatában töltötte. Saját magát „az utolsó remeteként” jellemezte, és már életében példaképévé vált azoknak, akik nem akartak együtt úszni az árral, inkább külön utakon keresték a boldogságot és az önmegvalósítást. Híres mondásával így határozta meg az élet célját:

Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni: ki tapogatózva, ki ahogy éppen tud.

Hesse sohasem tartozott azok közé a szerzők közé, akiknek a műveit gyakran és szívesen ültették át mozivászonra, de ismertebb regényeiből készült néhány adaptáció. A pusztai farkasból amerikai–svájci koprodukcióban született film 1974-ben. Az ambiciózus projekt, melynek főszerepét Max von Sydow játszotta, a producerek közötti nézeteltérések miatt hosszú éveken keresztül őrlődött a kreatív fogaskerekek között. Bemutatásakor – habár nagy művészi áttörésnek szánták – mind a kritika, mind a közönség körében megbukott. A Sziddhártából 1972-ben készült amerikai filmváltozat, amit Indiában forgattak helyi szereplőkkel és Ingmar Bergman legendás operatőre, Sven Nykvist közreműködésével.

Érdekesnek találtad a mai kultbaitet? Olvasd el a tegnapit is: